Legyen a költészet égő fáklya - lelki vakság ellen - Beszélgetés Kovács Daniela költővel

Kovács Daniela. Nem sokan fogják elhinni, hogy nem magyar anyanyelvű. Lírája magyar nyelven érett be, magyar költő. Valami egészen káprázatos szókinccsel beszéli nyelvünket, olyan szóképekkel fűszerezve, ami ritkaság.

Lírája finom, érzékeny, határtalan.

Ő az Élő Magyar Líra Csarnokának legújabb tagja, ebből az alkalomból beszélgettem Vele.

 

  • Pete László Miklós: Kérlek, beszélj egy kicsit eddigi pályafutásodról.

Kovács Daniela: Nagyváradon születtem 1976-ban, és emlékszem, ahogy cseperedtem, egyre inkább szívemmel, lelkemmel kezdtem látni az élet sokszínűségét. Írni ugyan még nem tudtam, de már mondókákat, verseket szavaltam a buszon, villamoson úton az óvoda felé. Az emberek megtapsoltak, biztatásuk melegséggel töltött el, de szavaim valódi értékét akkor még csak édesapám büszke tekintetében mérhettem.

Aztán iskolába kezdtem járni, írni tanultam, már szavakká tudtam formálni a betűket, attól fogva csillapíthatatlanná vált az írás iránti szomjam. Sok iskolatársam engem kért meg, hogy írjam meg helyettük az akkori "kedvesükhöz" a szerelemes leveleket, verseket. Szinte lábaim elé gurultak az élet csodái. A velem egykorú gyermekek nem, csak én láttam meg őket. Ha arról áradoztam, hogy az ősz bőszen beleharapott a fák lombjába, értetlenül néztek rám. Én ugyan láttam, ahogy elvérzik a lombkorona, de ők csak azt látták, hogy vége a nyárnak, a fák lehullatják leveleiket. A magány súlyát akkortól fogva kezdtem érezni. Elszakadtam a többiektől, és kialakítottam magamnak egy külön világot.

Tizenéves koromban irodalomtanárom intelmeit követve publikálni kezdtem a verseimet az akkori iskolai újságban. Húszéves koromban már ráeszméltem George Bernard Shaw gondolatának igazára, miszerint ha a magyar volna az anyanyelvünk, életművünk sokkal értékesebb volna. Érdekelni kezdett a magyar irodalom, a magyar költők élete, hiszen köztudott, hogy Nagyvárad a 19-20. század fordulójának magyar irodalmi forradalma számára is értő közönséget nevelt. A magyar művészet akkoriban hihetetlen értéket képviselt, és számomra leírhatatlan élmény volt Juhász Gyula, Ady Endre, Reményik Sándor nyomdokaiba lépni, látni, megtapintani azokat az utcaköveket, amelyeket Ők koptattak annak idején. 

Debrecenbe költöztem, és tanulni kezdtem ezt a páratlan szépségű nyelvet.

 

  • Pete László Miklós: Kik a költői példaképeid?

Kovács Daniela: Azok a költőóriások váltak példaképeimmé, akik több-kevesebb ideig megfordultak Váradon, már csak azért is, mert lehetőségem volt megérteni, közelebbről is látni azt az utcasarkot, ahol a bohém éjszakai életet élő Ady először megpillantotta Lédát, számtalanszor megfordultam az ottani Szigligeti Színházban, ahol Juhász Gyula 1908 őszén először látta Sárvári Annát, s az "örök Anna" lénye végképp a lelkébe ivódott, átérezni azt a szenvedélyt, amelyből verseik táplálkoztak. Láttam a „holtak szigetét”, melyet olyan szépen öntött versbe Reményik Sándor, aki a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja volt. Ott nőttem fel a „Körös-parti Párizsban”, vagy a „Szajna menti Váradon”, ahogy Ady nevezte el a gyönyörű szülővárosomat. Ugyanennél az oknál fogva szeretem Babits Mihályt, akinek első versei Nagyváradon, A Holnap című antológiában jelentek meg. 

 

  • Pete László Miklós: Mi hozta meg a kedvedet a magyar nyelvhez?

Kovács Daniela: Három nyelvet beszélek jelenleg majdhogynem anyanyelvi szinten, de csak a magyar nyelven megfogalmazott verseimben vagyok képes a leghűbben visszatükrözni gondolataim sokféle színárnyalatát, csak e csodaszép nyelv képi gazdagságából vagyok képes építkezni úgy, hogy amit alkotok, az maradandó szépséggé váljon bennem, és olvasóim lelkében egyaránt. Mintha egy világhírű, nemes piktor hagyná elegáns mozdulatainak nyomát a hétköznapok egyszerű, szokványos vásznán. Előszeretettel szoktam új, saját szóképeket alkotni, mint például a szóölelés, csipkeszó, csendpólyába bugyolált sóhaj, kőszirtmagány, és még sorolhatnám. Ez az egyedüli nyelv a világon, melyben a szó szoros értelmében életre kel, és formát ölt bármilyen gondolat, érzés. Lehet a többi nyelven körülfesteni, az érzéshez hasonló módon kifejezni magad, de úgy, mint magyarul, soha. 

 

  • Pete László Miklós: Nekem annak idején az egyetemen mondták azt, hogy a magyar a világ harmadik legnehezebben tanulható nyelve. Neked hogy’ sikerült ilyen pompásan elsajátítanod?

Kovács Daniela: A magyar a világ harmadik legnehezebben megtanulható nyelve volna? Nem tudom, melyik lehet az első, vagy a második legnehezebb, de az tény, hogy amilyen csodálatosan képlékeny a magyar, annyira nehéz is elsajátítani. Alig egy évre volt szükségem ahhoz, hogy elsajátítsam az olasz nyelvet, a magyar nyelvet tizenhat éve tanulom, és még mindig úgy érzem, hogy csak félúton vagyok. Szókincsem gyarapításában az irodalom segített leginkább, hiszen nem múlt el nap anélkül, hogy legalább egy verset el ne olvastam volna, és ma is elolvasok naponta legalább egyet. Semmire se mentem volna azonban kitartásom és akaraterőm nélkül, ugyanis utam elején sokan kinevettek, gúnyolódtak szokatlan akcentusomon, és én minden gúnyos megjegyzésbe egy kicsit belehaltam, térdre rogytam. De minduntalan a cél lebegett szemem előtt, elővettem hát újra meg újra Reményik Sándor Szózat a mélyből című versét, és erőt merítve belőle leporoltam a térdem, majd továbbindultam. 

 

  • Pete László Miklós: Kemény ember vagy, Daniela?

Kovács Daniela: Azt hiszem, mindannyiunkat megtépáz a sors keze, kit bőszebben, kit kevésbé bőszen, de többnyire rajtunk áll, hogy túléljük-e a megpróbáltatásokat. A végtelenségig ringatózhatunk az önsajnálat pocsolyájában, elveszett illúzióinkat akár tengerré korbácsolhatjuk fel, de abban biztosak lehetünk, hogy minél magasabbra csapnak fejünk fölött a hullámok, annál nehezebb lesz újra partot érni. Tudom, olykor csillapíthatatlannak tűnő vérzés kíséretében szoktunk elvetélni egy-egy álmot, az én életemben is volt olyan időszak, amikor hagytam, hogy a fájdalom mélyen a bőröm alá férkőzzön, remélve, hogy olyan rücskössé és torzzá tesz, hogy förtelem lesz rám nézni is. Édesapámat úgy szorítottam magamhoz, mint egy eszelős anya halott gyermeke testét, de akadt olyasvalaki, aki erőszakkal fejtegette le egyenként görcsösen belé kapaszkodó ujjaimat, és el kellett fogadnom az elfogadhatatlant. Túléltem, mint ahogy túléltem a számtalan agonizálást is, amelyben szinte menthetetlen voltam, de ahogy mondani szokták, nem az az erős, aki nem zuhan térdre egy-egy megpróbáltatás súlya alatt, hanem az, aki képes onnan mindannyiszor felállni, és továbbindulni.

Valamennyi fájdalmas és olykor megalázó helyzeten úrrá tudtam lenni, a kritika olykor pusztító öklét is kivédtem számtalanszor, így igen, mondhatom, hogy kemény ember vagyok.

 

  • Pete László Miklós: Hogyan fogadod a kritikát, Daniela?

 Kovács Daniela: Az építő szándékú kritikát mindig is örömmel fogadtam, tanultam belőle, és talán azok voltak az első szilárd kövek, melyekből épült egész eddigi utam, azonban sajnos, sok irodalmi portálon találkoztam már velőig karcoló versek alatt igen csak romboló hatású megjegyzésekkel. Egy kis ízelőt kínálok abból a kritikából, amely 2008 áprilisában ütött személy szerint engem gyomorszájon (a benne található helyesírási hibákért elnézést kérek, nem én követtem el őket, szó szerint fogom idézni): „Szégyellem, hogy mást kell mondjak, mint az előttem szólók. Kérem, tüske nélkül gondold végig: Hol a búbánatban van tömjénszagú a kiáltás? Ráadásul, ez a nemlétező, nem megy, sétál, vagy röppen, mint a szél, csak ˝áthalad˝! Hol is? ˝ A város kőkezén! Na kössünk már csomót rá, ejnye! Azzal nagyobb gondom nem lenne, hogy neked - épp hangulat adta ˝zarándok˝ sóhajod van. Belefér. De a ráadásként adott komor ajakkal vigyázni kéne! Olcsó. A mezítlábas csönd pazar. Kíváló! Kár, hogy nem erre építed az alapból érdekes, jónak is eladható történetet.

Tudd: Nem voltam szemét, hogy leírtam! Tudom, tele vagy gondolattal, és kell, hogy leírd. Írd igényesebben! Szeretettel csataloo-

Köpj egyet gyorsan!”

Csupán annyit szeretnék ehhez hozzáfűzni, hogy az önhittséggel csínján kell bánni. Az ilyen kritikusnak eszébe sem jut, hogy vitriolos szavaival talán éppen a zsenialitás szikráját oltja ki.

 

  • Pete László Miklós: Milyen a jó kritika, és mi a kritika funkciója?

 Kovács Daniela: A jó kritika az, amiből valóban tanulhatsz, épülhetsz, amely nem akar alapjaiban megváltoztatni, átformálni, viszont segít észrevenni és korrigálni azokat a hibákat, amelyek korrigálhatók. Az udvarias, bólogató dicsérgetés, vállon veregetés legalább olyan ártó, mint a romboló jellegű kritika, mert bár az illető látja, hogy szétfolyt az arcodon a smink, mégis engedi, hogy így jelenj meg a nagy nyilvánosság előtt, pedig ha szólna, ha figyelmeztetne, még azelőtt kijavíthatnád a verset, hogy „az egész világ” látta, olvasta. Karcoló, égető szó nélkül is fel lehet hívni a szerző figyelmét arra, hogy a versen még lehet csiszolgatni, vagy rámutatni a központozás esetleges helytelenségére, de én személy szerint kevés építő jellegű kritikával találkoztam az évek során. Sokkal inkább olyanokkal, akik álnevek mögé bújva, kevély fogatról rázták az öklüket, elegánsnak vélt szlengekben gyalázták a szerzőt, és élvezettel szították fel benne az emberekkel szembeni fenntartásait. Ki tudja, hány remek alkotás marad örökre a fiókok mélyén éppen az ilyen gúnyos megjegyzéseknek köszönhetően? Aki kritikával illeti a szerzőt, legyen tudatában annak, hogy bár mindenkinél különb valamiben, mindenki más különb valamiben nála. Legyen benne humánum, alázat az emberek és a feladat iránt, amit vállalt.

 

  • Pete László Miklós: A hozzáértő kritika az irodalmi élet egyik legfontosabb eleme – ha van. Egy-egy új irányzat fellépésénél nagy szükség van rá. Legjobb hazai példánk erre Bajza József tevékenysége a magyar romantika kezdeténél. Ma is szükség volna erre. Szerinted hogyan kellene megszervezni?

 Kovács Daniela: Nagyon jól fogalmaztál: „A hozzáértő kritika”. Bajza Józsefnek a szépségkultuszról szóló néhány elméletét pozitívan értékelem magam is, ám azt is tudom, hogy amint egy-egy költeménynek akár ezer arca is lehet, az ezekről szóló kritikák is afféle zsurnalisztikai elméletforgácsok lehetnek csupán. Egy hozzáértő kritikus tudja, hogy az érzésnek mindenképpen meg kell előznie az értést. Sajnos, én csak érzem a verset, nem látom az érzetek kompozíciójában a tömbök koherens, avagy inkoherens hálózatait, nem tudom tudományosan elemezni, szálakra bontani azt. Megérint, vagy nem, ettől függ, hogy becsülni valónak találom, vagy sem. Meggyőződésem, hogy hasonlóképpen érez az egyszerű, hétköznapi olvasó is. Ez persze még távolról sem jelenti azt, hogy az a vers, amely engem személy szerint nem érint meg, rossz vers volna. Szükség van olyan hozzáértő kritikusokra, akik képesek meglátni a sziklatömbben a kész szobrot, vagy az egyszerű kavicsban a gyémántcsillogást, és akik hajlandók semmihez sem hasonlítható szenvedéllyel megmunkálni azt úgy, hogy a lehető legtöbb szépséget hozzák ki az adott kőből, kavicsból. Szükség van olyan hozzáértő kritikusokra, akik képesek pontosan definiálni, mitől szép a szép, és mitől rút a rút, hogy a szerzők és az olvasók pontosan tudják, milyennek kell lennie az alkotásnak. Segítségükért kellene folyamodnunk, hiszen nélkülük minden új irányzat mérhetetlen unalomba, önmaga fölöslegességének tudatába fulladhat. Egyetértünk, hogy ilyen kritikára most is szükség volna. De amint a költőnek, a kritikusnak is születnie kell. Vajon megszületett-e már a mi kritikusunk? Mert szervezni nehéz volna. Akkor jutnánk előbbre, ha az új, elvi kritika önmagától szerveződne. A mostani kritika sokszor elvek nélküli...

 

  • Pete László Miklós: Van-e a magyar költészetnek valami önmagán túlmutató jelentősége?

Kovács Daniela: Csak a legutóbbi időben jutottam ahhoz az ismerethez, hogy a központozás nélküli versírás divatját Guillaume Apollinaire hozta be a francia költészetbe száz évvel ezelőtt, csak az ő verseinek a fordításaiban ismerte meg a magyar olvasótársadalom. Feltűnő, hogy az ő korabeli, és a későbbi időben fellépő nagy magyarok soha sem követték, csak most, a napjainkban jelentkező generáció kapta fel újra, s próbálja elhitetni, hogy a saját találmánya. Azonban én vallom, hogy míg szükség van a szép szóra, míg nem győzedelmeskedik a gyönyörű magyar líra felett a posztmodern, a központozás nélküli versek divatja, míg a magyar olvasó képes a közhely tagadhatatlan igazságértékén is túllátni, s amíg pontos, közérthető nyelven szólal meg, addig a magyar költészetnek igen is van, lesz önmagán túlmutató jelentősége.

 

  • Pete László Miklós: Voltaképpen mi a költészet?

Kovács Daniela: Mondhatnám, hogy a poézis az a mesterség, amit az érzelmileg művelt ember tudhat magáénak, azonban azt hiszem, hogy itt sokkal többről van szó. Egyfajta létfeltárulkozás ez, melyről József Attila így beszélt: "S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban - / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben.". A lényeg az „érzem”-ben van, majd miután ez a semmi máshoz nem hasonlítható érzés támad mélyünkben, tudnunk kell megszólaltatni úgy, ahogyan csak kevesen képesek. Lehet tanult, és lehet ösztönös ez a léleknyelv, és a benne elmélyülő olvasóban más és más gondolatot ébreszthet, azonban önmagunk számára olyan, akár a léleknyomatunk, amely szembesít önmagunkkal, leplezetlenül mutatja meg, kik is vagyunk valójában, vagyis szívhangunk által fölfedezhetjük lelkünk eddig önmagunk számára is homályos szegleteit. Én soha nem tanultam ezt a mesterséget, igyekszem is távol tartani magam a tudatos versírástól. Verseim részének vallom magam, és ha véremként lüktetnek, ha csakugyan maradéktalanul egyek vagyunk, akkor olyan természetességgel csurrannak lélekpennámból, ahogy a föld terem, vagy ahogyan a fa ágat hajt.

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a magyar költők a sors kegyeltjei, hiszen e gyönyörű költői nyelv sokszínűsége, teherbírása elképesztő dimenziókba képes felemelni bennünket, úgy a kifejezetten közölni tudót, mint az olvasót. 

 

  • Pete László Miklós: Van-e kedvenc saját versed?

Kovács Daniela: Most magamban somolygok, mert mintha azt kérdezted volna, van-e saját kedvenc gyermekem. Minden versemet szeretem, hiszen mindegyiket valamilyen megtapasztalt, megélt, megszenvedett érzés nevelte, én pedig miután saját lábukra álltak, szélnek eresztettem őket, hiszen akárcsak mi, emberek, ők is szabadnak születtek. Boldog vagyok, ha látom, hogy olvasóim olyan tisztelettel bánnak szógyermekeimmel, mintha csak a sajátjaik volnának. Édesapámhoz írt verseimben - ez számomra szinte természetes - egy szent küldetésnek teszek eleget, mindegyik hordoz magában egyfajta bizonyosságot: élt. Olyan lélek volt, akiről nem lehet nem írni, akit nem lehet nem szeretni, akit verseimben éltetni szeretnék az utolsó szívdobbanásomig.

 

  • Pete László Miklós: Van-e olyan versed, amelyhez valami nevezetes emlék fűz?

 Kovács Daniela: Természetesen, van. A szülővárosomról írt verseimhez emlékek milliói fűznek. Az Ismerős láz fűt című versemben, éppen ezeknek az emlékeknek igyekeztem hangot adni: "Ismerős láz fűt, magammal viszem, / ez az egy, mit el nem vehetnek, / e gyönyörű tájat addig őrzi szívem, / míg ki sosem volt, majd én is elmegyek." Olvasóim előtt nyitott könyv vagyok, aki olvas, megismerheti céljaimat, reményeimet, világmegváltó gondolataimat, láthatja az élet tanító tenyerének nyomát lelkem érzékeny bőrén, hiszen vedlett gondolataimban ki nem nőtt gyermeki mivoltom öltött formát.    

 

  • Pete László Miklós: Jó az, ha felnövünk, Daniela? Ha semmi gyermeki nem marad bennünk?

 Kovács Daniela: Történhet életünkben olyan tragédia, melynek következtében egyik pillanatról a másikra felnőttekké válunk, azonban legbelül igyekeznünk kell megőrizni gyermekkorunk szellemét. Az, aki erre képtelen, szüntelenül szorong, fél, levert, és depresszióssá válik. Én szeretek gyermeki rácsodálkozással tekinteni a világra, és bár számtalan csalódásban volt részem, azoknak éles pengéi mégsem tudtak olyan nagy rést hasítani bizalmam vásznán, hogy a jó szándékom teljesen elillanjon. Emlékszel gyermeki önmagadra? Ha igen, akkor arra is emlékszel, hogy a játék volt egykoron az egyetlen örömforrásod. Úgy gondolom, hogy az a felnőtt, aki képes örömét lelni a játékban, a mindennapi életében is szabadabb szellemként élhet, hisz ezáltal derűsebbé, oldottabbá válik, újjáéledő bizakodással folytatja járatlan ösvényei feltárását. Egy napon úgyis tudatosul majd mindannyiunkban, hogy identitásunk titka: külsőnk tekintetében folyamatosan alakulunk egészen a halálunk napjáig, ám legbelül mégis ugyanazok maradunk egy életen át.

 

  • Pete László Miklós: Kik a legfontosabb személyek az életedben?

 Kovács Daniela: Azt hiszem, mondanom sem kell, az a személy, aki a legfontosabb volt számomra, egy tragédia következtében életét vesztette. Rokonokat, testvéreket, barátokat, mindent hátra hagyva, Magyarországon egyedül, a semmiből kezdtem újra felépíteni az életemet, és bizony olykor olyannak bizonyult egy-egy megpróbáltatás, akár egy áthatolhatatlan fal, amelynek százszor, ezerszer rohantam fejjel, míg össze nem rogytam előtte. Ám másnap újult erővel lódultam neki, tíz körmömmel igyekeztem szálakra bontani, és a végén úgy omlott le akaratom előtt, akár egy kártyavár. Jelenleg van egy maréknyi ember, akik millió hibám, idomtalanságom, és tökéletlenségem ellenére barátjukká fogadtak. És létezik ebben az országban egy Lélek, akit megpróbáltatásaim, sorsom akaratának köszönhetően tiszta szívemből szerethetek.

 

  • Pete László Miklós: Nem vagy Te túlságosan szerény?

 Kovács Daniela: Nem te vagy az első, aki ezt a kérdést felteszi nekem. Édesapám léleksimogató intelme jut eszembe, miszerint a kard sosem képes levágni a lehajtott fejet. Tisztában vagyok a képességeimmel, értékeimmel, ám nem gondolom, hogy ez feljogosíthat bármiféle önteltségre. Természetesen szó sincs altruizmusról, nagyon is jól tudom, hol a helyem a világban, tudom, ki vagyok, mennyit érek, és sosem hagynám, hogy mások leértékeljenek. Azt hiszem, kicsit több közösségi érzés van bennem, mint az emberek többségében, törődöm mások bajával, könnyeivel, fájdalmával, és erőmhöz mérten segítek mindenkin. Ez az önzetlen, és feltétel nélküli szeretet keltheti talán másokban a túlzott szerénységem látszatát.

 

  • Pete László Miklós: Úgy gondolom, Közép-Európa a világ egyik legfontosabb pontja, és az itteni népek költészetének össze kellene fognia. Egyetértesz-e ezzel? Ha igen, hogyan lehetne megvalósítani?

Kovács Daniela: Ahány ház annyi szokás – szokták mondani. Nem ismerem ugyan a környező országok kultúráját, a szép szó iránti igényt, nem tudom biztosan állítani, hogy egységes eszme- és stílusáramlatot képviselnek egytől egyig, de abban biztos vagyok, hogy irodalmi tekintetben képesek lennénk szellemileg egyesülni, hiszen az ember mindenütt ember, és a szép mindenütt szép. Szinte idecseng a múltból Ady Endre szép sora a Magyar jakobinus dala című verséből: „Dunának, Oltnak egy a hangja”, vagy József Attila 1936 júniusában megírt, A Dunánál című verséből: „Rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk és nem is kevés”. Nem lehet kétség afelől, hogy a két költőóriás szavai napjainkban is időszerűek. Meggyőződésem, hogy megvalósítható a szomszéd népek költészetével való összefogás, és ezzel elősegítenénk az egyes nemzetiségek közötti megbékélést. A szerb, szlovák, román, német nyelvű költészet képviselőivel szövetséget kellene kötnünk e cél elérésének érdekében. A világháló, a média, a virtuális irodalmi oldalak is remek lehetőséget jelenthetnének erre a szellemi egyesülésre, hiszen a 19. század elején ez jól működött. Igaz, akkoriban más lehetőség nem lévén, szépirodalmi és kritikai folyóiratok jelentek meg, azok is alighanem havonta, és céljuk leginkább a hagyományok megőrzése, az azokhoz való ragaszkodás volt. Az emberek megvásárolták azokat, és az irodalmi élet egyszerűen virágozni kezdett. Pár évtizede azonban a média által közvetített népbutító műsoroknak köszönhetően ez hanyatlani látszik, de mivel az ostobaság elsősorban társadalmi jelenség, nem pedig biológiai, bízom abban, hogy ez a folyamat bármikor visszafordítható. Lehetőséget kellene adni a nézőknek, hogy ki-ki saját szájíze szerint eldönthesse, mit szeretne leginkább látni, hallani, olvasni. Ha több teret kapna a szépirodalom a televízió, vagy a rádió adásaiban, biztos vagyok abban, hogy elsöprő sikere lenne a szép szónak a rákövesedett mázsás kultúrhordalék ellenére is.

 

  • Pete László Miklós: Kapásból igen sok fontos dolgot mondtál. Több kérdésem is van. az első: Vajon mit tekinthetünk szépirodalomnak? Vajon azt, amit hivatalosan annak minősítenek?

Kovács Daniela: Hivatalosan a szépirodalmat a művészetek egyik legfontosabb, és azt hiszem, egyik legősibb ágának tekinthetjük. 1802-es Poesie című művében Schlegel megjegyzi, hogy “a poézis a világgal együtt teremtetett”. Igaza volt. Ha visszautazunk az időben, láthatjuk, hogy már az ókori görög civilizáció - amely több mint ezer évet ölel fel időszámításunk előtt - igyekezett megjeleníteni valamilyen formában a szépséget, mint ahogy a szó eredeti jelentése is mutatja: görög aisztészisz, azaz érzékelés. Arisztotelész maga is három fő csoportba osztotta az irodalmat: líra, dráma és epika. Tehát ő is felismerte a szépirodalom fontosságát. Nem véletlenül született meg ugyanabban az időben a katarzis, mint fogalom, amely ugyan a görög drámákkal kapcsolatos, ám azt hiszem, mindannyian tapasztalhattuk már, hogy a líra is képes katartikus élményt okozni. A szépség érzékelésével és érzékeltetésével képes kiemelni az embert a hétköznapok szürkeségéből, egyhangúságából, lelke megtisztul, megújul, hiszen olykor elég egy ilyen élmény ahhoz, hogy megváltozzon az élet dolgaihoz való viszonyunk. Találkozhatunk a szépirodalommal a bibliai zsoltárokban is, tehát láthatjuk, hogy az ember évezredek óta már-már élethivatásnak tekintette az irodalmat, és benne gyakran a társadalmat összetartó erőt vélte felismerni.

Számomra a szépirodalom nem más, mint vérrel írt érzés. Lehet ez a gyönyör szentségének magasztalása, vagy a lélek mély pokolra szállása, a lényeg, hogy lüktetését ne csak én érzékeljem, hanem az olvasó is. Ez a mélyből fakadó szívhang ad értelmet az egész életemnek.

 

  • Pete László Miklós: Mi a funkciója a szépirodalomnak a társadalomban?

Kovács Daniela: Ha nem létezett volna a szépirodalom, a magyar nyelv sosem vált volna ilyen egyedivé, páratlanul gyönyörűvé. A sajátos nyelvi és stilisztikai eszközeink segítenek leginkább művelődni, egyéni kultúrát kialakítani, esztétikai jellegű lelki struktúrát felépíteni. Ezen kívül egy-egy míves gondolat előcsalja a gyönyörködés könnyeit, én ezekkel tapétázom ki lelkem termeit, számomra legalább annyira fontos a szépirodalom, akár a levegővétel.

 

  • Pete László Miklós: De milyen kritériumok alapján ismerhetjük fel a valóban értékes szépirodalmat, Daniela?

Kovács Daniela: Nem vagyok kritikus, nem vagyok esztéta. Ösztönös költő vagyok, és meggyőződésem, hogy amit művelek, az a szépirodalom kategóriájába tartozik, elméleti tételeket felállítani nem tudok. Mentorom szerint: "a 19. század közepéig fel sem merülhetett a kérdés, hogy vajon milyen ismérvei, kritériumai vannak a szépirodalomnak, minden mű magas esztétikai értéket képviselt. Edgar Allan Poe írta az első hátborzongató történeteket, őt nevezik a krimi feltalálójának, miközben igazi szép verseket is írt. Aztán a 20. században fellépett Agatha Christie, Sir Conan Doyle, Rejtő Jenőről nem is beszélve, akiknek a művei már inkább a szórakoztató irodalom kategóriájába tartoznak. Napjainkban pedig már annyira szerteágaztak az egyes műfajok, hogy még a hivatalos kritika sem képes köztük eligazodni.” Piacgazdaság van, az irodalom is árucikk lett, szinte csak azok a művek jutnak el a kiadásig, amelyek szélesebb olvasóközönségre számíthatnak. A közönség ízlése pedig éppen a szórakoztató irodalom, a lektűrök felé fordult, nem lehet tudni, hogy nem lappanganak-e valahol valóban magas értéket képviselő, kiadatlan művek. Mondjam azt, hogy igazán magas értéket képviselő szépirodalmi mű az, amely a kiadók számára gyanús, mert a kiadásával nem számíthatnak százezres nagyságrendű olvasótáborra? Ez bizony nagyon lehangoló állapot.

 

  • Pete László Miklós: Irodalmi érték és szórakoztatás közt van-e elvi ellentét?

Kovács Daniela: Amennyiben a mű szórakoztatva nyújt művészi értéket, akkor ilyen ellentétről nem beszélhetünk. Boccaccio Dekameronja Arisztophanész, Shakespeare vígjátékai szórakoztatnak is, oktatnak is, ezzel valódi művészi, irodalmi értékkel bírnak. Elvi ellentét akkor jöhet létre, amikor pusztán a szórakoztatás lesz egy-egy mű célja művészi érték nélkül. A lírában kevés szórakoztató-oktató, tehát szórakoztatva művészi értéket nyújtó példa van. Én az alkotást, a versírást nagyon komolyan veszem, tehát nem vagyok alkalmas a szórakoztatásra, csak szépséget tudok adni erőm szerint...

 

  • Pete László Miklós: Te elhiszed, hogy az igazán jó szépirodalom nem kell a közönségnek?

Kovács Daniela: A gond az, hogy Magyarországon jelenleg nem a közönség tölti be a rosta szerepét, hanem a kiadók. Tőlük függ, melyik verskötet, vagy regény kerül a nyomdába, és melyik nem. A közönség azt olvas, amit kap, ha egyáltalán olvas, hiszen pár sorral fentebb említést tettem az ország jelenlegi szociális helyzetéről. Sajnos, az idei könyvhét alkalmából szerzett tapasztalatom lehangolttá tett, ugyanis bebizonyosodott, hogy a kiadóknak mégiscsak igazuk van. A szép szónak nincs keletje manapság. Az emberek bele-beleolvasnak egy-egy verseskötetbe, de ha mégis hazavisznek egy könyvet, több mint valószínű, hogy az nem verseskötet lesz.

 

  • Pete László Miklós: És mit lehet, mit kell tenni ebben a helyzetben?

Kovács Daniela: Számtalanszor töprengtem ezen én is, de tehetetlen vagyok. Minden más kelendőbb a szép szónál manapság. Vannak persze kivételek. Mióta blogot vezetek, feltűnt, hogy világszerte vannak lelkek, akik igyekeznek újra megtanulni, majd elsajátítani az érzések ábécéjét, és ez jó érzéssel tölt el. Talán egyszer célt talál majd minden léleküzenetünk.

 

  • Pete László Miklós: Érdekes, amit a lírai katarzisról mondtál. Azt hiszem, ez olyan fogalom, amit nem szabad megkerülnünk. Kifejtenéd bővebben, hogy mit értesz alatta?

Kovács Daniela: Számomra a lírai katarzis az a nagy horderejű élmény, amit kivált belőlem egy gyönyörű költemény, talán épp a benne lévő dráma. Egyfajta teljesség, megtisztulás jár át, mely képes meghatározni a hátralévő életemet. Említenék egy példát, ha szabad. Az utóbbi időben, éppen a kialakult szociális helyzetem következtében megfordult a fejemben, hogy elköltözöm Magyarországról egy olyan országba, ahol a tisztességes ember nemcsak vegetál, hanem jól megél kétkezi munkájából. De ahányszor ezzel a gondolattal játszom, eszembe jut Reményik Sándor Eredj, ha tudsz! című verse, és szinte teljesen lebénulok. Az igazán katartikus élményt nyújtó strófa: „A lelked csillapuló viharának / észrevétlen ezer új hangja támad, / süvít, sikolt, / s az emlékezés keresztfáira / téged feszít a honvágy és a bánat. / Eredj, ha nem hiszed.” Olyan, mintha a föld kapaszkodna két bokámba... ha az éhhalál fenyegetne, akkor sem tudnék elmenni innen, mert mindörökkön fülembe csengnek a költő szavai: „Itthon maradok én! / Károgva és sötéten, / Mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom, / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De itthon maradok!” Ez szó szerint megrendítő élmény, és meg mernék esküdni arra, hogy nem csak én éltem át, hanem sokan azok közül, akik olvasták ezt a verset. Ugyancsak katartikus élményt nyújtott George Cosbuc Az utolsó kívánság című verse, amely aztán igazi drámaisággal telített mű, és nem véletlen, hogy közbejárásommal történt a magyar nyelvre fordítása, mint ahogy az sem véletlen, hogy ez a vers díszíti az előszobám falát. Ha tehetném, az egész világgal megismertetném. Rendkívül értékes költemény, míg élek, bennem lüktet minden egyes sora.

 

  • Pete László Miklós: Nagyon szépen beszélsz kedvenc verseidről. Van még?

Kovács Daniela: Igen, van még számtalan kedvenc versem. Köszönöm, hogy beszélhetek róluk. Imádom Ady Endre Imádság háború után című versét. Ez hű bizonyítéka annak, hogy élete alkonyán megbékélt sorsával:  „Két rohanó lábam egykoron / Térdig gázolt a vérben / S most nézd, Uram, nincs nekem lábam, / Csak térdem van, csak térdem.” Ez az Istennel való megbékélés egy csoda, hiszen a költő barátai nem alaptalanul nevezték el Hadi Bandinak. Gyermekkora óta lázadt sorsa ellen, a szerelem ellen, Isten ellen, a kormány ellen, a mulandóság ellen, és még sorolhatnám. Azonban ez a lelkisége segítette őt naggyá nőni, hiszen a költészete ugyanolyan egyedi, akár csak maga Ady, akit én immár nem tudok elválasztani a magánéletétől, a futó vagy tartós szerelmi kapcsolatainak hősnőitől: Csinszkától, Lédától, Vass Micitől, Dénes Zsófiától, a nők tucatjától, akivel szerelmi viszonyt folytatott. Nagyon érdekelt Ady élete, és azóta, hogy megismerhettem sok apró részletét, hogy nyomába eredve felkutattam azokat a helyeket, ahol megfordult, sokkal személyesebbek, árnyaltabbak és emberibbek lettek a versei is. Vallom, hogy ismerni kell a költő életét, esendőségét, sebezhetőségét ahhoz, hogy a megértsük a költészetét. Juhász Gyulától egyik nagy kedvencem az Ó szerelem! című verse. Tudom, hol lakott Sárvári Anna Nagyváradon, és ismerem azt a faoszlopot, amelyre a férfi felmászva leste meg a színésznőt, amikor egy katonatiszttel látta félreérthetetlen helyzetben a lakása hálószobájában. A költő azon az estén tébolyult meg. Mekkora fájdalom járhatta át, amikor megfogantak a következő sorok: „Ma már megértem, mily meddő e játék / És mily csaló az illat és a vágy / S a szerelem, bús Pandóra-ajándék, /  Fölsebzi balgák szívét és agyát.”! Hát nem drámai? Tudni, hogy a költő attól a pillanattól fogva egyre lejjebb csúszott a lejtőn, mígnem keserűsége 1937. április 6-án győzedelmeskedett élni akarása felett. Bár lírájában szinte a kezdetektől fogva a mélabú és a rezignált bánat volt az alaphang, de 1909 szeptemberétől, miután Anna otthagyta Váradot, és más társulathoz szegődött, a költő már-már vigasztalhatatlannak tűnt, pesszimizmusa, a társtalan magány minden versére rányomta a bélyegét, egészen a halála napjáig. Jaj, láthatod, hosszan tudnék beszélni egy-egy szép versről, de tudom az időnk véges, így nem is nyújtom tovább...

 

  • Pete László Miklós: Szívesen hallgatnám tovább. A jelek szerint kiváló előadó vagy. Szoktál előadásokat tartani a líráról? Egyes költőkről? Versekről?

Kovács Daniela: Nagyon megtisztelő a véleményed, azonban én úgy gondolom, hogy nem vagyok még kellően érett ehhez a feladathoz. Ám szeretek beszélgetni a költészetről baráti körökben, sok költőbarátomat vittem már magammal Váradra, majd Csucsára, ahol köztudottan Ady és Csinszka otthona volt, és akadt közöttük olyan, aki azelőtt egyenesen utálta Adyt, majd úgy tért onnan haza, hogy egyik kedvenc kötőjévé vált. Nem tudhatjuk, mit rejtenek a mindennapi lélektekercseink, viszont megismerhetjük azokét, akiknek egykoron sikerült naggyá nőni. Láthatjuk azokat a helyeket, ösvényeket, ahol szépséges szavaik szabad gondolatokba ágyazhatták magukat, és akkor hirtelen a versek is kötelékké válhatnak lélek és lélek között.

 

  • Pete László Miklós: A hivatalosnak tekinthető álláspont szerint a mai társadalomban van egy rendkívül magas színvonalon álló, és éppen ezért a tömegek számára befogadhatatlan „elitkultúra”, valamint egy alacsony nívójú tömegkultúra. Egyetértesz-e ezzel, vagy valami egészen másról van szó igazából?

Kovács Daniela: „Panem et circenses!" azaz „Kenyeret és cirkuszt!” -  hangoztatta fennhangon Néro, a római birodalom hírhedt császára. Az azóta szállóigévé vált mondat körbejárta a világot, és úgy tűnik, Pannónia provincia is ápolni igyekszik ezeket a régi hagyományokat, ugyanis a politika a mai napig ezekkel az eszközökkel él, hogy elterelje a nép figyelmét a politikai kérdésekről. Elégítsd ki a nép igényeit, és a tenyeredből esznek. És milyen igényei lehetnek egy elszegényedett, a társadalom perifériájára szorult népnek? Sajnos, azt látom, hogy egyre lejjebb csúsznak.  

Tehát nem a köznapi ember tehet arról, hogy az „elitkultúra” nem jut el hozzá, hanem a kialakult szociális helyzet, bár személyesen ismerek olyan embert, aki az élelmiszer árán spórolva vásárol magának könyvet. Magyarországon, tudomásom szerint a lakosság harmada szegénynek számít, több mint egy tizede tartósan leszakadt a társadalomról, kirekesztettségben él, anyagi okok miatt nem olvas újságot. Ha netán valami csoda folytán egy ilyen szegény családnak van egy televíziókészüléke, milyen műsorokat nézhet? Azt hiszem, az ezzel a témával kapcsolatos álláspontomat már ismered. Mintha valaki szándékosan igyekezne szétrombolni az eddig szilárd magyar értéktudatot.

 

  • Pete László Miklós: Hasonlóan látom én is, de akkor konkrétabban: Az „elitkultúra” a maga posztmodernjével, és egyebeivel valóban „elit” minőséget képvisel?

 Kovács Daniela: Azt hiszem, itt az idézőjelre kell nagyon figyelnem. Elit minőség, mint a minőség legmagasabb foka... Nos, nyilván ők, valakik nevezik magukat, írásaikat magas színvonalúnak, "elit" minőségűnek. Ők az irodalom, a költészet vezérei, akiket hivatalosan is elismernek különböző díjakkal, amelyeket hivatalos javaslatokra kapnak, holott talán a művészetüket azok sem értik, akik e díjakat odaítélik, akik ünnepélyes keretek között átadják. Ez az "elit" művészet olyan, mintha száraz fát locsolnának, és a világgal még azt is elhitetik, hogy kihajtott. Nem igazi olvasókat, inkább sznobokat nevel ez a fajta "elit" irodalom.

 

Jelenleg a világhálónak köszönhetően a magyar olvasók nem szűkölködnek irodalmi műalkotásokban, hiszen a számtalan irodalmi portál a művek széles skáláját nyújtja olvasóinak különösen a szépirodalom terén, azonban az egész olyan, akár egy hatalmas kulturális piramis. Az „elit”minőséget képviselő alkotások csak az úgymond „beavatottak” számára érthetők. Nem kívánok beskatulyázni egyetlen irodalmi műfajt sem, mint ahogy nem szeretném éretlennek minősíteni irodalmi ízléséért a magyar olvasót, hiszen mint már említettem, nem csak ő tehet erről. Azért mégiscsak elgondolkodtató, vajon miért nem születik manapság egy újabb Ady, egy Babits, egy József Attila, akik korukban valóban az elit irodalmat képviselték. Miért nem ismeri az ország a kortárs, kimagasló művészi értékekkel bíró költőóriásokat úgy, ahogy a régi klasszikusokat, hiszen ma is élnek nem is kevesen, akik tán megfelelnének a hagyományos elit irodalom mércéjének is. Nem szeretnék pesszimista jóslatokba bocsátkozni, ám továbbra is fenntartom a véleményemet: valami nagyon nem jól működik, és míg ez így marad, a befogadók köre sem fog tovább nőni.

 

  • Pete László Miklós: Ha mű és befogadó között felbomlik a kapcsolat, azért ki a felelős?

 Kovács Daniela: Az a felelős érte, aki aláírja, engedélyezi, elfogadja, hogy a média olyan népbutító műsorokat közvetítsen, mint a Való világ, a Győzike-show, aki kitalált „celebeket” ruház fel olyan ranggal, amely minden józanul gondolkodó, szépre szomjazó lelket felbőszít. Egy egész ország ismeri Kiszel Tünde, Fekete Pákó nevét, de ha az utcán megkérdeznéd bárkitől is, ki volt az a magyar, akinek a nevéhez számos fényképészeti eljárás feltalálása fűződik, mindenki megvonná a vállát. Biztos vagyok abban, hogy senki nem emlékszik Veress Ferencre, mint ahogy nem emlékszik Szabó Zoltán professzor nevére sem, aki 1992-ben hazánkban az első sikeres szívtranszplantációt végezte. De nagyon elrugaszkodtunk a témától, így hát maradjunk a költészetnél. A magyar olvasó többnyire csak a régi klasszikusokra emlékszik, és fogadni mernék, hogy egyetlen kortárs költő nevét sem ismeri. Szomorú dolog, hogy az irodalom értékét vesztette, és még szomorúbb a felismerés, hogy senki sem tesz ez ellen semmit.

 

  • Pete László Miklós: Bele kell ebbe nyugodnunk?

 Kovács Daniela: Nem, nem szabad belenyugodnunk. Hangot kell adnunk nemtetszésünknek, mert a hallgatásunk akár beleegyezésnek is tűnhet azok számára, akik a mi dolgainkról bár, de helyettünk döntenek. Ha leszünk egy páran, akik hallatják a hangjukat, talán azok is mellénk szegődnek, akiknek a fejében eddig meg sem fordult, hogy bármin is változtatni kellene.

 

  • Pete László Miklós: Mi a költői ars poeticád, Daniela?

Kovács Daniela: Minden versemben, szívrezdülésemben őszinte vagyok, magamat adom, hiszen a lelki szabadság és az őszinteség költői hitvallásom. Akár fájdalom, akár öröm cseppen tollam hegyéről, szinte tapintható minden leírt gondolatomban a pőrére vetkőztetett lelkem. Az évek során megtanultam a szívemmel tekinteni a világra, mert a lélek előtt minden korlát semmivé válik. A lélek szemei előtt semmilyen láthatár nem húzódik. Míg életet adok egy-egy szógyermekemnek, szabadon szárnyalhatok, nincs idő-bilincs, nincs tudat-béklyó, csak én vagyok és az a világ, amit én teremtek magamnak saját és olvasóim örömére.

 

  • Pete László Miklós: Hogyan keletkezik egy-egy versed?

Kovács Daniela: Ha megérint egy illat, egy emlék, egy kép, lelkem termékeny talajára hull az a bizonyos magocska, akkor szinte azonnal megfogan. Érlelődik egy ideig, majd ha készen áll megszületni, szinte úgy kínoz, mint ahogy a magzat kínozni szokta az édesanyját, amikor világra kívánkozik. Magamba kell vonulnom, keresnem kell azt a csendet, azt a magányt, amely mindig társam volt minden szógyermekem születésekor. Íme ez versbe öntve:

 Mélyemben lüktet, szúr akár a kés,

fojtogat, kínoz kegyetlen vadul,

míg egyre csitítom a sajgó szenvedést,

ő vergődik, mint ki sosem szabadul.

 

Hosszan vajúdom, világra hozom,

könnyes tekintettel borulok fölé,

jó szülőként tenyeremen hordom,

s míg én övé vagyok, ő mindenkié.

  

  • Pete László Miklós: Köszönöm! Tudod, miről fog szólni a vers, vagy menet közben alakul ki?

 Kovács Daniela: Abban a pillanatban, amikor egy emlék vagy egy érzés megérint, amikor lelkemhez ér egy-egy csoda üzenete, már tudom, miről szól a vers. De nem írom meg azonnal, hanem hagyom érlelődni, formát ölteni, és csak akkor vetem papírra, amikor már képtelen vagyok tovább magamban hordani. A mai világban az ember szinte megállás nélkül rohan, a megélhetésért vívja mindennapi harcát, velem sincs ez másként. De amikor a mélyemben érlelt vers megszületni kíván, mindent félre kell tennem, mert szó szerint szenvedek, fáj. A közvetlen környezetemben élők már tudják, itt az ideje… egy újabb vers készül napvilágot látni.

 

  • Pete László Miklós: Ez ünnepi pillanat?

 Kovács Daniela: Nem nevezném ünnepi pillanatnak. Része az életemnek, a mindennapjaimnak, és nem mondhatom, hogy örömmel tölt el mindig, de megkönnyebbülést hoz...

 

  • Pete László Miklós: Hallod közben a vers zenéjét?

 Kovács Daniela: Igen, hallom közben verseim zenéjét. Azért nem szeretném megtanulni ezt a mesterséget, mert egyszer megkíséreltem, és a szótagok számolgatása közben elnémult a bennem lüktető vers dallama… a néma csönd kioltotta bennem a versmuzsikát. Sok időbe telt, mire újra képes voltam meghallani azt a belső ritmust, lelkem zenéjét, mely számomra minden szabálynál előbbre való. Félek, ha újra megpróbálnám, örökre elveszíteném a „hallóképességemet”. Nem kívánok intellektuális szempontból igényes, metrikus sorokat írni, én egy vagyok a versemmel. Akármilyen idomtalan is, fölvállalom az egész világ előtt, mert igaz.

 

  • Pete László Miklós: A szótagszám a verszene függvénye. Ha hallod a zenét, minek foglalkoznál a szótagok számlálásával?

 Kovács Daniela: Igen, jól tudom, hogy a szótagszám a verszene függvénye, azonban az én lélekzeném sokszor fülsiketítő nyivákolásnak hatott azok számára, akik tankönyvből tanultak verset írni, akik előbbre valónak tartották a rím tökéletességét, a szótagok azonos számát minden verssorban a vers mondandójánál, üzeneténél, hangulatánál. Teljesen azonosulni tudok József Attila gondolataival, miszerint: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?”. Mennyire igaz. Engem nem érdekel különösen verseim esztétikai értéke, minden egyes versemben a saját egyéniségem bontakozik ki, tág teret adva bennük olvasóimnak. Nem szorítom őket korlátok közé, nem parcellázom, és nem gyarmatosítom. Verseimben én vagyok, aki cseppet sem tökéletes, de mint a legtöbben közülünk: érző, vérző, örülő és emberi.

 

  • Pete László Miklós: Alaptermészeted a határozottság?

 Kovács Daniela: Ez bizony örökölt tulajdonságom. Édesanyám elszántságának és Édesapám akaraterejének egyvelege ez. Céljaim elérése érdekében képes vagyok hegyeket megmozgatni, a versekről, költészetről való vitáimban sokszor makacsul ragaszkodom az álláspontomhoz, ugyanakkor hajlandó vagyok változtatni rajta, ha bölcsebb érvekkel találkozom a sajátoménál.

 

  • Pete László Miklós: Mi a költő és a költészet küldetése a mai világban?

Kovács Daniela: A finoman megmunkált, lélekpennával írt, míves gondolatok olyanok, mint valamiféle elegáns, különleges, egyedi szóruhák, melyek nem csupán a szerző lelkét, de az olvasóét is felöltöztetik. Általuk újraépülhetnek a bennünk és bennük rommá lett hit falai. Ugyanakkor leírhatatlan felelősség nyomja a költők vállát, hiszen nemcsak elvárás mások részéről, hanem kötelességünk is ápolni nyelvünk páratlan szépségét. És most visszatérnék egy pillanat erejéig a fentebb említett, központozás nélküli versekhez. Ha mi nem tudjuk (vagy nem akarjuk) helyesen alkalmazni az írásjeleket, hogyan várhatnánk el ezt másoktól? Gyermekeinknek, azaz nemzetünknek életútját festjük verseinkben, tegyük hát ezt legjobb tudásunk szerint. Mindegyik vers egyfajta szentséget hordozzon.

 

  • Pete László Miklós: A központozás elhagyását a jelenlegi irányzatok vívmánynak próbálják nyilvánítani. Ahogy a trágár és pongyola beszédnek a lírába emelését is. Mi erről a véleményed?

Kovács Daniela: Már említettem, hogy a központozás nélküli versírás nem a jelenlegi irányzatok vívmánya, bárhogyan is igyekszik a jelenlegi generáció annak kikiáltani. Guillaume Apollinaire találmánya, akinek azonban bizonyosan nem a vers elcsúfítása volt a célja, mint jelenleg e divat követőinek, hanem a képzettársítások szétválaszthatatlanságában igyekezett elrejteni a költemény misztikáját. Lehet, hogy francia nyelven ennek az enjambement-nak, vagyis magyarul az átívelésnek, áthajlásnak volt költői értelme, nem tudhatjuk, hiszen a magyar nyelvben is van olyan költői mondat, amelynek más nyelvre lefordítva nincs semmi értelme.

Azt hiszem, kivétel nélkül minden olvasó szeretné érezni az olvasott vers hangsúlyát, hanglejtését, szünetét, ritmusát. Ha érti és érzi a vers lüktetését, olyan, mintha szívébe ültetnénk pár szóvirágot lélekkertünkből. Ha csak üres, egybefüggő mondatok masszáját hintjük lábai elé, nem tud mit kezdeni velük, és meglehet, kiábrándultan fordul el az irodalomtól is. Az a „költő”, aki képes erre, szerény véleményem szerint nem tiszteli sem a versét, sem pedig az olvasóját. Nincs is helye a szépirodalom körein belül. Ugyancsak nincs helye a szépirodalomban a trágár, pongyola beszédnek sem. Hiszen hogyan festheted lelked belső szobáit, tájait, mélységeit trágár, visszataszító, undort keltő szavakkal? Sokan összetévesztik a trágár kifejezéssel teleűzdelt verset a posztmodern költészettel. A posztmodern nem más, mint a lírátlanított és alulstilizált irodalom. Gondolod, hogy egybe lehetne olvasztatni a kettőt, vagyis a posztmodern költészetet a lírába emelni? Gondolod, hogy a szinesztéziás sűrítettségű képekkel lehetne ábrázolni a lírában található érzékiséget? Merő képtelenség.

 

  • Pete László Miklós: Lírátlanított és alulstilizált irodalom. Igen frappánsan fogalmaztad meg. Vele szemben milyen nevet adnál a mi költészetünknek?

 Kovács Daniela: Én személy szerint a „mi költészetünket” lélektápláló művészetnek nevezem, mégpedig azért, mert sóhajszerű pillanatképekből álló kompozíciójában hihetetlenül gazdag.

 

  • Pete László Miklós: Tetszik. Kiváló megfigyelő vagy. Szerinted melyek azok a kulcsfontosságú témák, amelyeket a mi líránknak újra meg kell fogalmaznia?

 Kovács Daniela: A lélekcsomókat simító gondolatok, érzések azok, amelyeket a mi líránknak újra meg kell fogalmaznia. A család és a haza iránti szeretet, tisztelet, a szerelem és annak beteljesülése, a remény és a soha fel nem adott álmainkról zengő ódák, a rajongás, a hála, hiszen annyi megköszönnivalónk van a Sorsnak. Azt hiszem, ezekkel tudunk újra fényt és rangot adni a költői szónak.

 

  • Pete László Miklós: Egyetértek. Változtak-e ezek az érzelmek a régi költészet óta? Mást jelent-e most az emberek számára a szerelem, a hála vagy a hazaszeretet?

 Kovács Daniela: Sajnos, igennel kell válaszolnom. Meglehet, a szerelem még mindig olyan életörömöt rejt, mint régen, de ha a hazaszeretetről beszélünk, összeszorul a szívem. Kétlem, hogy manapság létezik még ember, aki saját életével volna hajlandó megvédeni hazáját, nemzetét. És most nem a hazájukat védő katonákról beszélek, hanem az önfeláldozó egykori hősökről. Hol él ma Magyarországon olyan meghatározó egyéniség, mint Petőfi, aki egykoron a hazaszeretet példája volt? Hol találunk még egy József Attilát, akiben volt kellő bátorság ahhoz, hogy 1937-ben, amikor az országban leginkább a rettegés légköre uralkodott, világgá kiáltsa: „Az erőszak bűvöletében / mit bánja sok törvényhozó, / hogy mint pusztul el szép fajunk.”. Él-e ma egy Vörösmarty Mihály, aki 1836-ban Szózatával hazaszeretetre és hűségre ösztönözte országunk népét? Hát nem katartikus? „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért, / S keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a honért.”. De tehetnék említést Babitsról, akinek volt kellő erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy Adyhoz hasonló erővel szálljon szembe a háborús uszítással, nemzetünk sorsát szívén viselte egészen a haláláig, vagy Kölcsey Ferencről, aki azt mondta: "Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt." Hosszan tudnék beszélni erről, azonban engedd meg, hogy Wass Albert lélekérintő szavaival zárjam le ezt a gondolatsort: „Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot."

 

  • Pete László Miklós: Milyen feladatai vannak a költőnek a társadalomban?

Kovács Daniela: A szép szóba tűzdelt érzelem nem csak szenvedély, szerelem, magány, vagy bánat. A költőnek komoly szerepe van a köznapi életben is. Őszinte, egyszerű és nyílt egyéniségének legtermészetesebb kifejező formáját használva már-már kötelessége közszereplőként megszólalni a nép nevében is, ha a helyzet úgy kívánja. Évszázadokkal ezelőtt sem volt ez másként. Mi sem bizonyítja jobban az akkori költészet fontosságát, mint az, hogy a filozófusok hosszú ideig csakis a költők álarcában mertek megjelenni a világ előtt. Hiszen a nép felnézett a költőre, nagyra becsülte, és elismerő szavakkal méltatta. De nem is szükséges annyira visszautazni az időben, a Nyugatban publikáló Erdélyi József úgy nyilatkozott erről 1932-ben: „Költők ők mind, azaz királyok a maguk birodalmában; szuverének, mint szabad országok fejedelmei, vagy az erdő gyönyörű vadjai; visszaérkeztek a szabadságba és tisztaságba ebből a rab és romlott világból.” Nos, teljes mértékben azonosulok az ő gondolataival.

 

  • Pete László Miklós: Ezt már mástól is kérdeztem, de most is adja magát: Keats szerint a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Mit gondolsz erről?

Kovács Daniela: A költők szónoki képessége vitathatatlan, mint ahogy az is, hogy e képességgel hatalmas tömegeket bír megmozgatni, azonban véleményem szerint Keats nem kifejezetten erre gondolt, amikor ezt a kijelentését tette, hanem sokkal inkább a nyelvi törvényhozás szerepét igyekezett kihangsúlyozni. A költőknek, főleg a szentimentális költészet prófétáinak, akik már-már küldetéstudattal válnak a szépségeszmény, az érzelmi kavalkád és a misztikum szószólóivá, hatalmas szerepük volt, van a nyelvújításban. Ők tették és teszik gazdaggá képekben és metaforákban a nyelvet, de kötve hiszem, hogy akadt bárki is a költők közül, aki kifejezetten emiatt részesült volna elismerésben.

 

  • Pete László Miklós: Van-e összefüggés a szépség és egy igazságosabb, élhetőbb világ között?

Kovács Daniela: Úgy gondolom, hogy az igazságosabb és az élhetőbb élethez hozzátartozik a szépség, mint a legfőbb boldogságforrás. A széplelkű ember az, akiben soha nem merül fel a háború, az intrika, a gyilkolás, az irigység gondolata, sőt, láthatjuk, egyenesen elítéli a romboló magatartást. A költészet eszköz a költők kezében, akiknek feladata felhívni az emberek figyelmét az igazán fontos dolgokra, az élet apró csodáira, szembeállítva egymással a háborút és a békét. Az emberi életet, a szép életért való küzdelmet teszik értékessé.

 

  • Pete László Miklós: Milyen szerepe van az emberi fejlődésben az erkölcsnek?

Kovács Daniela: Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy az emberi külső valamiképpen jele a belsőnek. Értékítéleteink szinte az arcunkra vannak írva. A hierarchikus értékskála modern világunk hozománya, és sajnos, ahogy haladunk előre az időben, az erkölcsi érték egyre inkább elveszíti egyetemes jellegét. Mióta világ a világ, az ember erkölcseinek köszönhette méltóságát, így hát persze, hogy hatalmas szerepet töltött be az emberi fejlődésben. Nem szabad azonban összetéveszteni a szabadságérzetet az erkölcsről való lemondással. Míg tudatunké a végső szó, nem lehet nagy baj.

 

  • Pete László Miklós: Valóban elveszítette volna egyetemes jellegét az erkölcsi érték? Te elhiszed, hogy kizárólag anyagi motivációk irányítanak bennünket?

Kovács Daniela: Szomorú paradoxon ez, kedves László, ám láthatod Te is: minél több technikai csodát és kényelmi eszközt halmozunk fel, annál inkább látszik szétesni az értékrendszerünk. A világon háborúk dúlnak, az árván maradt, éhező és a légszennyezett környezetünk miatt betegeskedő gyermekek ártatlan áldozatai a felnőttek kapzsiságának. Mélységes tudatosságra van szükségünk ahhoz, hogy uralkodni tudjunk ama vágyaink felett, amelyek anyagi sikerhez vezethetnek minket, ha kell, akár másokon áttaposva is. Persze, élnek közöttünk még ma is olyan jó lelkek, akiknek fontosabb a szeretet és a kedvesség az anyagi javaknál, de nagyon szenvednek, hisz ők a legérzékenyebbek a külvilág minden emberellenes megmozdulására. Képtelenek megérteni, hogyan vagyunk képesek így elsüllyedni, miért vagyunk képtelenek megérteni és befogadni az erkölcsi és lelki értékek üzenetét. Ám ezek a csodálatos lelkek egyre inkább fogyatkoznak...

 

  • Pete László Miklós: Szükség van-e a költő személyes példamutatására?

Kovács Daniela: Igen, úgy gondolom, hogy szükség van a költő személyes példamutatására. Egy költőnek úgy kell írnia, hogy az olvasó lelke felfrissüljön, akár a nyári zápor után a burjánzásnak induló élet, ám minden alkotásában legyen önmaga. Ne igyon bort, miközben vizet prédikál. Ne dicsőítse verseiben a természetet, miközben az utcán sétálva képes eltaposni egy épp útjába kerülő facsemetét, vagy virágszálat, lehet az akármilyen apró és jelentéktelen is. Ne beszéljen a szeretet nevében, miközben magánemberként gyűlöletet szít. Viseltessen alázattal az irodalomnak és olvasóinak hűsége iránt. Mutasson követőinek példát az elszántságból, akaraterőből, fontosságtudatból, legyen szerényen igaz és mélyen tiszta, és legyen benne tisztelet minden iránt, ami körülveszi, hiszen ihletét a körülötte található csodákból meríti.

 

  • Pete László Miklós: Tehát a költő magánemberként is legyen – példakép?

Kovács Daniela: A költőnek küldetése, szerepe van a világban. Példakép és mérce, és természetesen magánemberként is hitelesnek kell lennie ahhoz, hogy követőinek, de legfőképpen önmagának ne okozzon csalódást. Nem hiszem, hogy ez nehezére esik, hiszen a költő másoknál érzőbb és értőbb lélek. Az, akit megérint a szerelem öröme, a körülötte élők bánata, a természeti szépségek, az nem lehet rossz szándékú ember. Bizonyára vannak kivételek, akadhat különbség egyes költők egyéniségében, életében, életművében. De akiket én ismerek, azok mind hó-tiszta lelkek, tehát példaképek. Sőt, nekem úgy tűnik, hogy a szeretet, az irodalom iránti tisztelet, a határozott erkölcsi álláspont - ezek oly erős szálak, amelyek a költőket is egymáshoz fűzik.

 

  • Pete László Miklós: Ebben a világban a költészet becsületét igen gyakran az amatőrök védték meg. Szerintem ma is. Egyetértesz?

 Kovács Daniela: Igazad van teljes mértékben, a nem hivatásos költők rendületlen hittel és lélekerősítő szóval védik és védték meg az elmúlt évtizedekben is a költészet becsületét. Igyekeztek megszerettetni az egyszerű emberrel a verset, lélektől lélekhez szólva becsületes szókimondással, igazságosságra való törekvéssel vívták és vívják csöndes harcukat a lelkeket mérgező, káros szellemiség ellen.

 

  • Pete László Miklós: Úgy gondolom, erre rá kell erősítenünk.

 Kovács Daniela: Én is így gondolom. Építsünk hát közös erővel a szavak és gondolatok végtelen dzsungelében mindenki számára egy olyan lélekotthont, amelyben a fájdalom maró sötétjéből kitápászkodott vándor végre lelki felüdülésre lelhet. Legyen a költészetünk eleven fáklya azoknak, akik lelki vakságban éltek eddig, legyen az könnycseppeket felszárító tenyér, rázzuk le magunkról a „nem sikerülhet, mert egyedül vagyok” gondolat porát és pernyéjét, és fogjunk össze, tudván, hogy az egyes téglák együtt hatalmas erődítményt alkotnak.

 

  • Pete László Miklós: Hogyan lehetne a költészet számára igazán méltó közönséget teremteni?

 Kovács Daniela: Meg kell találnunk az olvasóink lelkéhez vezető utat, azokét, akik életre s lelki gazdagságra szomjasak. Éreztetnünk kell velük személyiségünk hitelét, súlyát, megújító és értékhagyományozó képességünket. A szép verset közkinccsé kell tenni, hisz bár a költő ajándékba kapta a sorstól ezt az adottságot, írhat bármilyen szépen, értő olvasó nélkül szava a puszta csendjében hal el.

 

  • Pete László Miklós: Milyen módon lehet a verset ma valóban közkinccsé tenni, Daniela?

 Kovács Daniela: Mint említettem már, a költő ajándékba kapta ugyan a sorstól a versírás készségét, de ezt a ritka szép ajándékot nem bújtathatja kulcsra zárt dobozok mélyére, nem hordhatja zsebében lapulva, hanem keresnie kell a rokon lelkek fényét, kezét nyújtva az ismeretlen ismerősök felé. A költő ne szégyellje kimutatni félelmeit és fájdalmait, hiszen legfőbb feladata az emberi léthez tartozó öröm és fájdalom felvállalása, ezzel tud igazán adni másoknak is. Akármilyen csekélységnek tűnhet rímekbe faragott gondolata, azt közkinccsé kell tenni. A kortárs költők szerencsés helyzetben vannak, a világháló nagyszerű lehetőség a versek publikálására, hiszen nem kerül pénzbe, azonban emellett meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, amelyekkel lelket simogató gondolatainkat eljuttathatjuk minél több olvasóhoz. Ha külső segítséget kapunk, élnünk kell vele. Antológiákban való megjelenés, televíziós műsorokban való szereplés, bármi, aminek segítségével közkinccsé tehetjük verssé serkent vágyainkat, álmainkat.

 

  • Pete László Miklós: Szükség van-e ezek mellett valami merész, új módszerre is?

 Kovács Daniela: A meglévő lehetőségek mellett valóban ki kellene találni valami új, merész módszert is. Azt hiszem, sokaknak feltűnt, hogy a köztudatban az előadó is legalább olyan tiszteletnek örvend, mint maga a költő. Lehetne akár köztereken is rendezni szavalóesteket. Népszerűsíteni, előkelő helyre kellene vinni a mai költészetet úgy, hogy a hallgatónak, olvasónak ez ne kerüljön pénzbe. Tapinthatóvá kell tenni az érzést és a vers zenéjét, ezért ki kell azt ragadni a személytelen, virtuális világból, és az utcára vinni. Nyilvános, ingyenes versmondó-versenyeket lehetne rendezni, persze mindehhez szükség van az önkormányzatok támogatására. Nem könnyű feladat, de az élet sem könnyű, mégis vívjuk érte mindennapi harcunkat.

 

  • Pete László Miklós: A végzetben hiszel, vagy a szabad akaratban?

Kovács Daniela: Hiszek abban, hogy az ember szabadon rendelkezhet sorsa felől, ám cselekedeteinek következményeivel is neki kell szembesülnie. Van, amikor a sors azonban mást akar. Én soha nem akartam költő lenni, de képtelen voltam a végzetem elől menekülni. Nem tudok nem írni, amint leteszem a tollat, fuldokolni kezdek a szó szoros értelmében. Ha nem vállalhatom föl sorsom vonalát, lelki halottá válok. Átok ez vagy áldás? Azt hiszem, mindkettő.

 

  • Pete László Miklós: Meddig terjed a sors, és meddig a személyes felelősség?

Kovács Daniela: A sors elvakultan osztogathatja nekünk jóságát, és azt hiszem, azok a valóban értékes ajándékai, amelyeket meg sem érdemlünk. Megtanít minket meglátni a bujkáló virágot a kopáran szikkadó tájban, színeket élvezni a fekete-fehér mában, dallamot írni az égen fontolva haladó napsugarakhoz, de az már személyes felelősségünk, miként bánunk ezzel a látásképességgel. Porba gyalázhatjuk, kíméletlen vasököllel porrá zúzhatjuk, mindez a lelkiismeretünkre van bízva. Az ember esendő, és az elkövetett hibáiért gyakran a sorsot vádolja, vagy a segítő Istent keresve az eget kémleli, azonban abban a pillanatban, amikor szabad akarattal született, a felelősség súlyát is a vállára vette. De így szép az élet, ha másmilyen lenne, az ember csak földön vonagló, érzelem nélküli porhüvely volna.

 

  • Pete László Miklós: Szerinted mit hoz a jövő?

 Kovács Daniela: Az idő csak előre sodor minket, nem tudhatjuk mi vár ránk, még mélyebb szakadék-e, avagy ismét az éden, de hiszem, hogy a sors nem gördít utunkba olyan akadályt, amelynek leküzdésére ne tett volna képessé minket, hisz születésünk pillanatától fogva élni és túlélni tanít bennünket. Szabadon.

 

 

Hozzászólások

Gratulálok a cikkhez mindkettőtöknek.

Csak egy mondat az irodalmi érték/szépirodalom témakörben mondottakhoz: a könyvterjesztőkkel való levelezésem során a kérdésemre, hogy a boltok mennyi szépirodalmi művet rendelnek be mostanában: zéró. Nulla. (Ez reklámmal javítható talán 1-3 db-ra boltonként)


Bízvást nevezhetjük "mélyinterjúnak" a beszélgetés itt olvasható átiratát. Csak tegnap került ki a felületre, és bár ez a rendszer nem közli egy szöveg megnyitásainak számát, az azért látható, hogy már 12-en kattintottak rá a népszerű közösségi felület "Tetszik" ikonjára (a fonetikus formában elterjedt angol szót nem vagyok hajlandó leírni); legalább ennyien elolvasták tehát.

Ha már a számoknál tartunk: az elterjedt szövegszerkesztő alkalmazás tanúsága szerint az interjú terjedelme tizennégy teleírt elektronikus oldal, vagyis csaknem egy teljes nyomdai ív; más számítással tizenkilenc úgynevezett "szabvány kiadói elszámolási oldal". Bevallom, hogy fokozott érdeklődésem ellenére ez a szokatlanul nagy terjedelem kifogott rajtam, már csak azért is, mert a nagyrészt életrajzi jellegű bevezetést követően súlyos és fontos kérdéseket érint, amelyeken lehetetlen csak úgy futva, "gyorsolvasva" átsiklani. Kénytelen voltam úgy dönteni, hogy közelítően a szöveg felénél felfüggesztem az interjú olvasását egy későbbi időpontban történő folytatás reményében, és inkább megismerkedem a Daniela által kiválogatott versekkel. Azt gondolom, hogy jól döntöttem. Végül is a versírót a szövegei jellemzik leginkább, a róluk vallott nézetek legfeljebb (jó esetben) pozitívan árnyalják őket.

Én ehhez csak azt tudom hozzáfűzni, hogy magam is két ebédszünet alatt olvastam el... (gondoltam ketébontva közlöm, de aztán mégis egyben maradt...)


Köszönöm Mindenkinek a szívélyes fogadtatást, jólesett látni, hogy sokakat érdekel, mekkora utat jártam be, hogy végre itt lehessek köztetek.

Üdvözlök Mindenkit szeretettel! :)

Köszönjük, Daniela, várunk máskor is! Gyere sűrűbben :)


Joe, ez egy szempontból úgy érthető, hogy ha ezt úgy teszi a költő, hogy a vers semmi mást nem tartalmaz, csak fájdalmat és örömöt, univerzalitás nélkül. A puszta fájdalom és öröm ugyan mindenkinél ugyanúgy jelentkezik, de valamiféle általános, felettes értelem nélkül értelmetlen és pusztán naturalista. Egy idő után ez talán unalmassá is válik.

A másik értelmezésben azt mondhatjuk, hogy a korok és stílusok változnak, a költők különbözőek. Vannak befelé és vannak kifelé forduló költők. Itt visszakanyarodhatunk az előző verzióhoz, melyben már megállapítottuk, hogy a mindig befelé forduló költő talán a végén majd mondanivalóhiányban fog szenvedni...


vati képe

Hogyan egyeztethető össze, kedves Jóska? Hát akkor az is kérdés, hogyan egyeztethető össze Petőfi idézett intelmével Petőfi: Minek nevezzelek? Petőfi: Reszket a bokor, mert..., Petőfi: Fa leszek, ha,.. Petőfi: Fürdik a holdvilág, soroljam-e tovább? Nagyon is összeegyeztethető, mert ez a versbeli intelem olyan környezetben hangzik el ugyebár, hogy "a néppel tűzön-vízen át", valamint nagyon is összecseng az Arany Jánoshoz írt levelének ama mondatával, miszerint "ha a népet uralkodóvá tesszük a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék." Hát nem éppen ez a mi kis csapatunknak a célja, hogy a költészetet, a kultúrát eljuttassuk a népnek, a nemzetnek ama rétegeihez is, amelyek szociális helyzetükből, neveltetésükből fakadóan nem jutnak hozzá? A végső kérdésedre a válasz - szerintem -, hogy Neked is igazad van, meg Petőfinek is. Csak jól kell értelmezni Petőfit...

Varga Tibor

hubart képe

Boldog vagyok, hogy a riport alanyát, ezt a remek Embert személyesen is ismerem. Ő a Földim, ugyanannak a tájnak a szülötte, mint Kazinczy, Kölcsey, Ady. Irodalom- és nyelvszeretetén, szakmai kvalitásain túl emberi, baráti jellemvonásait, tartását is nagyraértékelem. Örülök, hogy itt is olvashattam gondolatait, melyekből mindnyájan tanulhatunk. Persze, ehhez a jól föltett kérdések is nagyban hozzájárultak!:)

Az önkéntes alapon szervezett köztéri szavalódélutánokat, irodalomnépszerűsítő rendezvényeket én is jó ötletnek tartom. 

Nehéz időszakon vagyok túl, elnézést kérek, hogy csak pár szóban, szinte rohanva köszöntem meg, hogy itt lehetek, most igyekszem pótolni az elmaradt válaszokat.

Köszönöm, kedves Toma, a gratulációt, nagyszerű Emberrel „beszélgettem”, nélküle aligha készült volna el ez a remek interjú.

Szomorú a felismerés, hogy a könyvesboltokban alig lehet szépirodalmi művekhez hozzájutni. Hetekig kerestem én is Simonyi Imre versesköteteit, bármennyit fizettem volna értük, de sajnos, a könyvesboltokban nem kaphatók. :( Nagy kár, mert szerintem volna rá igény.

Nagyon szépen köszönöm, kedves Lobra, hogy itt voltál. Örülök, hogy ízlelgetted a verseimet is, hiszen mindegyikben én vagyok, ezért különösképpen jólesett látni a róluk alkotott pozitív véleményed. Köszönöm!

Oldalak