Takács Máté recenziója - Ágyban, párnák közt | Szeifert Natália: Láz

„Vén vénáján a láz, / szívós szájában a bláz, / Óz, a nagy varázsló / nadrágjában kotorász.” (Pajor Tamás)
Egy kis, vékonyka könyvet tartok a kezemben. Borítóján baljós felhők, borult égbolt. Nagy, piros betűk, melyek szinte beégnek a retinámba: LÁZ. Áthúzva egy hőmérő higanyával, mely szintén piros, végig. Jó magas láz. Priznic. Ülőfürdő. Izzadt vergődés vár rám, gondolom, de ott van fehérrel egy név is, fehérrel, mint a nővérek köpenye, fehérrel, mint a hűs hó, tisztaság, fél egészség. Szeifert Natália. Majd ő csillapítja, ha lázban égek, s te nem ápolsz, anyám.
Mit írnak a lázról? Írnak az okairól, a méréséről, a hasznáról, csillapításáról. De mit írnak arról a másik fajta lázról, amely harminchat fokon ég? Semmit. Nem baj, megírja Nati a sajátját. Ez pedig érdekes módon mindannyiunké. Én legalábbis úgy érzem. Belecsöppenek egy kislány gyermekkorába, és azonnal megnyílnak belső kapuim, a fákban, bőr alatt rejtőzködő gyerekkorom. Ki ne lett volna lázas gyermekként? Feküdt volna némi lelkiismeret-furdalással otthon, gondolt volna a kimaradt iskolai órákra, feleletekre? S gyógyult volna fel, majd normalizálódott testhővel épült volna vissza az iskolarendszerbe? Ugye mindannyian megéltük ezt. De némelyikünkben ott maradt a láz. Kimondom, lázadás. Persze nem tudjuk, hogy mi lázadunk, ezek az ösztöneink. Lázadunk, nem tetszik a rendszer, lázadunk, mert igazságtalan a világ. Ez nem a kamaszkor, ez nem a dackorszak, ez az élet. Életellenes lázadás. Mert miért nem az az élet, hogy azt csináljuk, ami jólesik? Amit úgy érezzük, hogy kellene hogy csináljunk? Ehelyett alkalmazkodnunk kell, behódolni, kompromisszumot kötni, kegyesen hazudni, kegyetlenül megalkudni. Már kisgyermek kortól.
Innen indul Natália története is. Megmutatja nekünk a barátait, Hollót, Tist, Valcit, Ilát, Sazt. Akikkel felnőtt. Együtt lógtak, együtt cigiztek, kirándultak. Szövetségesek voltak. Többször feltűnik a reménytelen szerelem, a Gitáros Fiú képében, a tanári korlátoltságot pedig a Tanító Néni testesíti meg. Nem könnyű gyereknek lenni. Persze felnőttnek sem. Ez mind kiderül a Lázból. Szeifert Natália úgy írja meg a kamaszok nyűglődéseit, hogy közben tudok röhögni rajta. Most már. Talán ő maga is jót szórakozott, amikor írta, biztosan kevésbé jól, amikor élte. Úgy írja az én gyermekkoromat, hogy ő élte meg. Egyfajta kollektív ifjúság részei vagyunk a könyv olvasása közben, visszajön a május elseje hangulata a lufival, a karácsonyi ajándék walkman és a kétdecis tömény. Az is visszajön.
Késő harmincasok, lázban. Saját sérelmeimet, sirámaimat pedig elveszítem közben, elvész az élük, legömbölyödik. Mert nemcsak velem történtek meg, hanem mással is. A felső szomszéd például, aki reggel hatkor betolja a heverőt, este nyolckor meg centrifugázik. Ennyire sztereotip a felső szomszéd? Az alattam lakó is ezt éli meg velem kapcsolatban? Vagy hogy hallgatok feleléskor az osztály előtt, és a tanterem mindig nagyobb egy picit ilyenkor. Átfedik egymást az élményeink.
Vissza-visszatérő mondatai karaktert adnak a könyvnek. A felnőttek „hülyeségeire” adott belső reflektálások humorosak, többnyire nyersek, néhol obszcének, de éppen ettől természetesek, őszinték, helyénvalók. Mert mit lehet arra válaszolni, hogy kit szeretsz jobban, anyát vagy apát? Mi leszel, ha nagy leszel? Találd már ki gyorsan!
Találja a halál.
Aztán van egy másik világa is a könyvnek. A kislány felnő, és idealista módon szeretne segíteni az elesetteken, a betegeken, a rászorulókon. Így kerül bele ebbe a mindannyiunk által jól ismert jelenségbe, melyet úgy hívnak: magyar egészségügy. Éjszakai ügyeletek, huszonnégy órás szolgálat, eutanázia-kísérlet, orvos-nővér szerelem. Fertőtlenítőszag. Patológia, pogácsa a büfében. Az egész roppant gördülékenyen leírva. Mintha egy bővizű patakban állnék, és keresztülmosna a víz, úgy megy rajtam keresztül a történet. Folyamatosan. Mindez Szeifert Natália kiváló történetmesélő képességének köszönhető, és annak a módnak, ahogyan ezeket a hétköznapi, mégis nagyon személyes történeteket elébünk tárja. Rövid, gondolatnyi mondatai ritmusosak. Egy szakaszon belül feldob egy szót, eldobja, repül, visszatér. Bumerángszó. A szakasz utolsó mondatába pedig beilleszkedik, beteljesítve küldetését. Tényleges ritmusa van.
Milyen érdekes az élet: a könyv kézhezvételének napján megbetegszik a kislányom. Magas láza lesz, éjszaka néha a negyven fokot is eléri. Nagyon sajnálom, mélyen együtt érzek vele. De most már nem csak apaként, hanem gyermekként, az ő bőrébe helyezkedve tudom megérteni, újból emlékezve, mit élhet át. Köszönet érte a Láznak, mely nem hagyja, hogy elfelejtsük, milyen volt gyereknek lenni, s hogyan tudunk ezáltal megértőbb felnőttek maradni.