Varga Tibor: Helyesírásunk gondjai

Még gyakorló tanárként kaptam kézhez 1996-ban az akkori új Nemzeti Alaptanterv előzetes anyagát szakmai véleményezésre. Nemcsak a saját szakterületemen – magyar nyelv és irodalom, ének-zene –, hanem más szakokon oktató kartársaim is felháborodva fogadták: "hozzá nem értőkre bízta az akkori kormányzat ennek a tervezetnek a megalkotását?" Drasztikusan lecsökkentették a magyar irodalmi és nyelvi oktatásra szánt órakereteket, a szerencsétlen, addig odaadóan, mély hivatástudattal oktató tanárokat annál is mélyebb letargiába taszították, mert tisztában voltak vele; ily körülmények között képtelenség megtanítani diákjaikat a helyes magyar nyelvhasználatra, nyelvünk ama törvényszerűségeire, amelyeken az 1954-ben törvényerőre emelt Helyesírási Szabályzat is nyugszik. Annak a nyelvrontó politikának napjainkban már érezzük a hatását. A középiskolákból, egyetemekről azóta kikerült médiaszakos bulvárújságírók, televíziós szerkesztők tollából ömlik ránk a nyelvi szemét, mintha összetett szavakról soha nem hallottak volna, mi pedig készek vagyunk elhinni nekik, hogy így van ez rendjén, erre fejlődik a nyelvünk, még pár évtized, és rövidítő SMS-nyelven beszél az egész magyar nemzet. Mert igen, 2009-ben, a Kazinczy-évben meghirdettek egy ilyen irodalmi pályázatot rövidítő SMS-nyelven írt versekre, prózai írásokra, nevet pedig a Balassi Intézet és az akkori Oktatási Minisztérium (élén Hiller Istvánnal) adott neki, a 3.1 milliós összdíjazást is ő biztosította. És a kiírásban ez a cinikus mondat: "A rövidítő SMS-nyelv a nyelvújítás legszebb példája." Honnan is bűzlik a hal? Még korábbi oktatási miniszterünk válasza a parlamentben egy interpellációra: "Nem minden emlékmű került bűncselekmény tárgyává". Ő most az MTA elnöke. Az 1996-os NAT atyja, a minisztérium tanügyigazgatási főosztályának vezetője egy országos igazgatói értekezleten: "A kék könyvben a lényeg vastag vonallal került meghúzásra"... A főosztályvezető úr jogi doktorátusa ellenére nem tanulta meg a középiskola 10. osztályának nyelvi tananyagát. Mit várjunk akkor a nagy, a díjakkal elismert költészettől? Minek a mondatkezdő nagybetűk, a vesszőkkel, írásjelekkel való szövegtagolás? Az olvasó majd kisilabizálja a vers értelmét. Állítom: az igazi – írással, alkotással nem foglalkozó, tehát kizárólag az irodalmi kultúrát fogyasztó – olvasó nem fogja "kisilabizálni", inkább bosszúsan dobja félre, így veszítjük el azokat is, akik különben szomjaznak a szépségre, amit mi tárunk eléjük. A kanonizált költészet haldoklik, fel tudjuk-e fogni, micsoda felelősség hárul ránk, amatőrökre, hogy megóvjuk nyelvünket, költészetünket a rázúduló "ordas eszméktől", mint fentebb ezekre példákat hoztam.
Hírek szerint az új Helyesírási Szabályzat elkészült, de sokat nem változtatott a régihez képest. Nem adhatnak olyan szabályokat, amelyek ellentmondanának a nyelv alapvető törvényeinek. Némely dolgokkal egyet lehet érteni, de van bizony benne pár furcsaság is. Ilyen például a "h" végű szótövek -val, -vel ragos alakja, amelyet évtizedek óta nem hasonult formában használt a nyelv. Kevés van belőlük (düh, méh, juh), közülük is csak a düh szót szokás ragozni az írt módon, most megengedi a szabály a hasonult formát – dühhel – is. A gond csak az, hogy akkor mit tegyünk Ady versével: "Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe / Rettenetes nagy dühvel özönöl?" Minden szabály csupán a törvényeket rögzíti, azokat figyelmen kívül nem hagyhatja. Alább ezekre az új szabályokra is kitérek. Láttam az online helyesírási tanácsadót. Gondjaim vannak vele, voltaképpen ezek a gondok (is) késztettek ennek a cikknek a megírására.

Hat fő helyesírási, nyelvhelyességi témában várom a figyelmeteket. 1. központozás, vesszőhasználat, írásjelek, 2. összetett szavak, egybeírás, különírás, 3. Névelők használata a versben, 4. Az igekötők és az igék helyesírási problémái. 5. Az igeragozás, 6. A határozók kül- és belviszonya.

1. A központozás elhagyása csak kivételes esetekben vezet célra. Ilyen alkotói cél lehet, ha a vers maga sem kíván másképpen megszólalni, mint afféle monoton hangon mormolt ima, zsolozsma. De ha a művet sűrűbb belső tartalom, indulatok feszítik, akkor nem lehet monoton, akkor bizony muzsikálnia kell, s ehhez a muzsikához hozzá tartoznak a vesszőkkel jelölt szünetek, a szünetek utáni erősebb hangsúly és az azt követő hanglejtés. Kell a versbe piano, forte, crescendo (ejtsd: kresendó). decrescendo, azaz erősítés, halkítás, tempógyorsítás és lassítás, s ezeket csak a pontos tagolással lehet jelezni az olvasónak, így tudjuk vezetni őt a József Attila-i "szalagúton". Ne feledjük: a vers csak addig holt betű, amíg a bezárt könyv lapjain tartózkodik, ám az olvasás első pillanatában életre kel, hangja van, amely az olvasó belső hallásában visszhangként zeng. Előttem van egy emlék: könyvbemutató, verseit a költő maga mondja, és küzd, kínlódik a saját központozatlan versével, annak helyes, értelmes tagolásával. A közönség részéről udvarias taps a vége. Látom, hogy itteni alkotótársaim nagy többsége fontosnak tartja a központozást. Csak itt-ott hiányzik, vagy éppen ott van a vessző, de nem a megfelelő helyen. Nézzük tehát az első kérdést; Hova kell, és hova nem kell vesszőt tenni?
 

1/1. Azonos mondatrészek felsorolásakor – például jelzők, határozók halmozása – ott a helye, de a felsorolás utolsó tagja előtt az "és, s" kötőszók valamelyike helyettesítheti. Ez a szabály téveszt meg sokakat, ráadásul még az elemi iskolában úgy oktatták, hogy az "és" kötőszó elé soha sem kell vesszőt tenni. Ez valóban szabály volt mindaddig, amíg a nyelvi oktatásban el nem jutottak a nebulók az összetett mondatokig. A hibásan kitett vesszők... Bizony itt, a Parnasszuson is többször találkozom olyan esetekkel, hogy jelzős szószerkezeteket választanak ketté. Helyesírási tekintetben súlyos hiba, de ott a költői magyarázat: "Bennem úgy hangzik a vers, hogy ott szünetet kell tartani." A válasz: akkor sem szabad a nyelv törvényei ellen vétkezni, szükségtelen így vezetni, megkötni az olvasó fantáziáját, a szépség az ő belső hallásukban személyiségük szerint hangzik, a szüneteket ott tartják, ahol kell, ott, ahol valamely versszavak erősebb hangsúlyt kívánnak az ő fantáziájuk szerint. Más a helyzet az úgynevezett értelmező (hátravetett) jelzővel: átkozott szívem, ez egy sima jelzős szerkezet, közéjük vesszőt tenni tilos. Szívem, az átkozott – hátravetettük a jelzőt, ide bizony ki kell tenni a vesszőt. Ha egy-egy verssor önálló mondat, akkor a sor végére szintén odakívánkozik a vessző, vagy pont akár, s a következő sort nagybetűvel kell kezdeni, így csendül, zeng bennünk a sajátos versmuzsika. Gyakori a soráthajlás, amikor a verssor végén nincs vége a mondatnak, az áthajlik a következő sorba, ilyenkor kell vesszőt vagy pontot tenni a következő sor közepére vagy végére attól függően, hol van vége a gondolatnak.

1/2. Összetett mondatok tagmondatainak határán mindig vesszőnek kell lennie, akkor is, ha a következő tagmondatot "és" vagy "s" kötőszó vezeti be. Ám itt meg kell állnunk, mert úgy látom, némelyek bizonytalanok a tekintetben, mit is tekinthetünk mondatnak, mit nem, ezért vannak a nem helyükön való vesszők. Nincs köztünk senki, aki ne tudná: az a mondat, amelynek állítmánya és alanya van. (Figyeljünk! Néha az alany rejtett, az igei állítmány személyragja mögött bújik meg, máskor az összetett mondat megelőző tagmondatában.) A cselekvést, történést, létezést kifejező ige mindig állítmány, tehát ahol állítmány van, ott mondat is van, csakhogy az állítmány nem mindig ige. Az igei állítmány keresése közben gyakran ütközünk egy hibrid szófajba, ez pedig a határozói igenév. Fut – ez ugyebár cselekvést kifejező ige, de ha mi futva érkezünk valahova, akkor az már az érkezésünk módja. Megtéveszt bennünket az igenév igei természete, és hibásan állítmánynak véljük, máris bizonytalanok vagyunk a vessző tényleges helyében. A hangrend és az illeszkedés nyelvi törvénye szerint a -va, -ve, -ván, -vén toldalékkal (képzővel) végződő szavak a határozói igenevek, s csak igen ritka nyelvi helyzetben viselkedhetnek állítmányként. Van rá kísérlet, hogy a határozói igenevet állítmányi szerepbe helyezzük, de tudnunk, éreznünk kell, hogy ritkán érzi jól magát benne. Hogy mikor lehet mégis állítmány a határozói igenév, arra Zsike Míg ezernyi csillagot című versében találtam példát: "Ablakom bezárva, csak apró gyertya ég"... A határozói igenév igei természetéből fakadóan igekötőt is vonz. Ebben a szóalakban szinte halljuk, hogy jelöletlenül bár, de ott a létige is: be (van) zárva... Ám ugyanitt van egy furcsa nyelvi helyzet. A hivatkozott vers második szakaszában ez a szöveg olvasható: "Izzott az éjszaka(,) / fényével borítva e drága kis szobát..." Zsike a sor végére vesszőt tett, én javasoltam, hogy hagyja ki. És mi történt? A helyesírásra kényes fiam kezdett velem vitatkozni, hogy oda bizony kellene a vessző, órákon át tartott a szópárbajunk, elhangzottak pro és kontra az érvek, de nem tudtuk egymást meggyőzni. Nosza hát, kérdezzük meg az MTA Nyelvtudományi Intézetét az e-nyelv.hu oldalon. A túloldalon Balázs Géza, napjaink legfelkapottabb nyelvésze (az említett SMS-pályázat egyik zsűritagja) volt, gyors, de dodonai választ küldött. "Ha a költő követi a helyesírást, akkor ez a mondat a kérdéses helyen vessző nélkül helyes, de a költői nyelvben nem mindig kötelező követni (a költői szabadság nevében)  a helyesírási szabályokat." Megengedő volt tehát, s ezzel a fiam is vitatkozik: miért nem adott egyértelmű választ? Számomra viszont egyértelmű: a költői szabadságnak is vannak határai, s ebben az esetben nem ildomos túllépni ezeket a határokat. Ha megtesszük, akkor egyre közelebb kerülünk a posztmodernhez. Az én álláspontom: ha költői nyelven írok, mindig a szabályokon belül fogok maradni, a költői szabadság lehetőségeivel csak akképpen élek, hogy követem az egyedi szóalkotás törvényeit, amint ezt már alkotótársaimnál is tapasztalom. Szóalkotás csak szóképzéssel és szóösszetétellel lehetséges. Egy amatőr irodalomkutató ismerősöm hívta fel nemrég egy szintén nyelvi furcsaságra a figyelmemet. Petőfi Nemzeti dalának második versszaka így kezdődik:
 

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek, haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
 
Pontosan így van az eredeti kéziratban, az első lenyomatban, minden eddigi közlésben, ő mégis feltette magának és nekem is a kérdést, vajon Petőfi nem felejtett-e ki egy vesszőt a második sor közepéről. A vessző nélküli értelmezés: ősapáink a kárhozottak, mert "szolgaföldben nem nyughatnak". Amennyiben a második sor közepére kitesszük a vesszőt: Rabok voltunk mostanáig, / Kárhozottak, ősapáink, / (...) Szolgaföldben nem nyugatnak..." az egész versszak értelme így változna: a rabok és a "kárhozottak" mi voltunk, ősapáink pedig, "kik szabadon éltek, haltak, / szolgaföldben nem nyughatnak". Lám csak, mi mindenre képes az a fránya vessző, egy egész versszak értelmét képes lett volna megváltoztatni.
 

1/3. Az írásjelek: pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel. Az utóbbi kettő okoz gondot többeknél, amikor összetett mondatokba ütköznek. Elevenítsük hát fel tán megkopott ismereteinket! Ez egy egyszerű, felszólító mondat, igei állítmányának (elevenítsük fel) felszólító alakja ezt egyértelműsíti, tehát a szabály szerint felkiáltójelet kell a végére tenni. Ámde mi történik akkor, ha ezt egy alárendelő összetett mondatba helyezzük? Felhívom kedves barátaimat, hogy elevenítsék fel megkopott ismereteiket. Miért tűnt el a végéről a felkiáltójel? Azért, mert így az alárendelő mondatszerkezet főmondata kijelentő (felhívom) értelmű, s ilyenkor már a szabály és a nyelvi törvény szerint a főmondat határozza meg a gondolat egészének természetét akkor is, ha a mellékmondat felszólító jelentést hordoz. Lám csak, mi van itt! "Értelem" – ez főnév, elvont fogalom. Az "-ű" képzővel melléknevet alkottunk belőle, s így lett az utolsó tagmondat névszói, azaz melléknévi állítmánya... Tekintsük meg az "Ámde mi történik" kezdetű, alárendelő összetett mondatot! A főmondata kérdés, tehát az egész mondat végére kérdőjelet kell tenni...
 

1/4. Nem kell vesszőt tenni két egymást követő kötőszó közé: s hogy... és hogy... és mert... stb.
 

2. Összetett szavak... Egybe vagy külön? A szabályzat tehát lehetőséget ad arra, hogy ha bizonytalanok vagyunk, megnézhessük a a helyes írásmódot. Gondunk akkor van, ha biztosak vagyunk a helytelen írásmódban, s eszünkbe se jut a szabályzat segítségét kérni. Ám tudni kell itt még egy nagyon fontos dolgot. A szabályzatban olvasható ismertető is megjegyzi: "...vannak ingadozások, többféleképpen is megítélhető esetek, ilyenkor a nyelvérzékünkre kell hagyakoznunk..." Fontos azonban megjegyeznem: Az írásainkat "felügyelő" helyesírási ellenőrzőprogram éppen e nyelvi törvényszerűségek szerteágazó voltából fakadóan képtelen követni az egybeírás, különírás szabályait. Helyesen egybeírt összetett szavakat húz alá pirossal, így tesz minket bizonytalanná a nyelvhasználatunkban, rombolja a már megszerzett tudásunkat. Nyelvérzékünk úgy működhet jól, ha megvizsgáljuk az adott szövegkörnyezetet, az éppen írt mondatot, ez a szövegkörnyezet segíti működni a nyelvérzékünket. Megpróbálom ezt egy történelmi példával is megvilágítani. A hadvezér csapatával ellentámadásba megy át, s az ellenség ötvenezer katonáját ötven mérföldnyi szélességben visszaveti az általa már elfoglalt területről. Mit ért el? Eredményt. Megnyert egy csatát, de a háború szempontjából ez csupán látszateredmény volt, és nem látszat eredmény. Csak összetett szóval fejezhetjük ki, hogy ez a győzelem nem befolyásolta döntően a háború kimenetelét. Külön írva a látszat is mást jelent, az eredmény is. Csak egybe írva fejeztük ki pontosan a dolog lényegét. (A példát Pete László Miklós Zrínyi Miklós Montecuccolihoz írt levelének közlése nyomán hoztam.)

Gyakorta látok ilyen hibát  az írásaitokban, mintha félnétek az összetett szavaktól. Hogyan kell hát működnie a nyelvérzékünknek? A legfontosabb, amit meg kell jegyeznünk: az összetett szó egyetlen fogalmat jelöl, ha külön írjuk az összetartozó elemeket, a vele jelölendő fogalmat bontjuk szét szószerkezetté, s ezzel vétettünk a nyelv egy alapvető törvénye ellen. Nézzünk egy eklatáns példát: villamosmegálló... Ugyebár arról a járdaszigetről beszélünk, amelyen állva várni szoktuk az érkező járművet... Amennyiben ezt az összetett szót külön írjuk, akkor bevillan a villamos szó másik jelentése is: elektromos. A példát ugyanakkor nehéz kategorizálni is. Mondhatjuk birtokosjelzős szóösszetételnek is: a villamos(nak a) megálló(ja), ugyanakkor amint az értelmező mondatból is látszik, egy egész mondat jelentését sűríti magába, azaz jelentéssűrítő szóösszetételről beszélünk. Külön írva minőségjelzős szószerkezetté alakítjuk. Milyen megálló? Villamos, azaz elektromos megálló, ami ugye nem ráz meg minket, miközben ott állunk a járműre várva... A fentebb említett látszateredmény szó is egy egész mondatrendszer jelentését sűríti egybe.
 

3. Névelők használata a versben... Mindössze három névelőnk van, aligha kell őket felsorolnom. Érdekes kérdés, vajon hol és mennyi névelőt írjunk a versbe. A válasz első gondolatra: éppen ott és annyit, ahol és amennyi feltétlenül kell. Mindig az adott versbeli szövegkörnyezet adja meg az igazi választ, előfordul, hogy semmilyen módon el nem kerülhetjük, ritmikai szerepe van, másutt a feleslegesen beírt névelő éppen a ritmikát döccenti meg. Induljunk el József Attila Óda című versén:

Itt ülök (egy) csillámló sziklafalon.

Az ifjú nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom (a) szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz –

idesereglik (az), ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.
 

A költő által beírt, vastag betűvel általam kiemelt névelők nélkül alig érthető, mosolyogtatóan tört magyar nyelvű lett volna a vers. Az általam zárójellel jelölt névelőkkel viszont indokolatlanul szót szaporított volna, a ritmikát törte volna meg. Legyen ez példa előttünk, amikor verset alkotunk!
 

4. Az igekötők és az igék (+igenevek) helyesírásának problémái: Ugye, kedveseim, furcsa, hogy eme témára is kitérek. Hiszen mindenki ismeri az alapvető szabályt, sokunknak ezt már az elemi iskolában megtanították: ha az igekötő az ige előtt áll, akkor egybe írjuk, ha az igekötő az ige után áll, akkor külön írjuk, ha az igekötő és a ige közé más szó kerül, akkor három szóba írjuk. A gond a harmadik esetben akkor adódik, ha az igekötő és az ige közé került "más szó" is ige, mégpedig létige, adott esetben segédige. Ilyenkor jövünk zavarba, pedig nem kellene, ha tudnánk, hogy az igekötő a kettő közül melyikhez tartozik. Példák: meg fogom adni a tartozásomat, és nem megfogom adni, mert értelemszerűen megadni fogom. Érdekesen viselkedik nyelvünkben a "túl" igekötő. János vitézzel a hátán a griffmadár "hegyen-völgyön túlszállt", de túl vagyok a betegségen, és nem túlvagyok. Ám a Túl az Óperencián dalszövegben már nem is igekötő, hiszen nincs a közelében ige. A másik ilyen igekötőnk a meg. Ha igével áll kapcsolatban, akkor nincs egyéb tennivaló vele, mint az ismert szabályt alkalmazni. Meggyógyulok, meg fogok (és nem megfogok) gyógyulni. A "túl" igekötő nem írandó egybe a létigével, a "meg" viszont igen: "Megvagy" – szólt Szép Ilonka a pillangóhoz, megvagy – szólt a vadász Szép Ilonkához, de: "te meg vagy bolondulva", szokás tréfásan mondani barátok közt...
 

5. Ami az igeragozás tárgyát illeti csupán egy dologra, mégpedig az ikes igék ügyére szeretnék kitérni. Mindenki tudja: azok az úgynevezett ikes igék, amelyek egyes szám harmadik személyben az -ik ragot viselik. Úgy tanították, hogy ebben az esetben az első személy ragja az -m,  második személyben -l. Csakhogy nem minden ikes ige viselkedik így az első és a második személyben. Ma már a szabályzat megkülönböztet úgynevezett ál-ikes igéket is. Eszem, eszel, eszik, iszom, iszol, iszik. Ezek valóságos ikes igék, ám a hírek szerint az új szabályzat az első személyben már megengedi az "eszek, iszok" szóalakot is, én nem értek vele egyet, továbbra is az eredetit használom, mert azt is "megengedi". Nézzük ugyanakkor példaként az omlik igét! Segítségül kapcsoljunk hozzá egy igekötőt: összeomlik! Hogyan is ragozzuk? Összeomlom, vagy összeomlok? Összeomlol vagy összeomlasz? Ez egy példa az ál-ikes igére, ilyenkor kinek-kinek a nyelvérzékére kell hagyatkoznia, melyik szóalakot használja fel első vagy második személyben...
 

6. A határozók kül- és belviszonya... Némely szerzőnknél bizony ebben a tekintetben is látok bizonytalanságokat. Különösen sokat rontott a dolgon az élőbeszéd: Itt vagyok a szobába... A helyesírási ellenőrzőprogram se képes követni, lám, nem húzza alá, nem ajánlja a helyes szóalakot: "szobában" Mit is jelent a kül- és belviszony? Legegyszerűbben a helyhatározók ragozásával tudom megmutatni: Bemegyek a szobába (mielőtt még lenyomnám a kilincset, hogy beléphessek, azaz még kívül vagyok), ez a külviszony. Miután beléptem, már bent vagyok a szobában. Ez azonban csak az egyszerűbb oldala, hiszen nemcsak a helyhatározónak van kül- és belviszonya, hanem például az állandó határozóknak is, mindegyiknek, amelyeket  a -ba, -be, -ban, -ben ragokkal fejezünk ki. Figyelnünk kell e dolgokra is alkotás közben, hiszen szinte lépten-nyomon beléjük ütközünk... Nézzük, milyen példákat találunk! " Rektorok jobb időkben bíznak (újságcikk címe helyesen, a bízik ige a belviszony ragját vonzza). A Napóleon Boulevard egyik zeneszövegében viszont láthatjuk a kül- és belviszony ragjának tévesztését: "Egymásban nem kapaszkodunk..." Bizony, a kapaszkodik ige a külviszony ragját vonzza: Egymásba kapaszkodunk... Az "egymásban" itt kissé pejoratív, szinte pajzán értelmet hordoz...
 

 


 

 

Hozzászólások

vati képe

Úgy vélem, ezzel konszenzusra jutottunk, kedves Zsike. Lásd: Siratóénekem utolsó szakaszában elhunyt testvérhúgomnak: "...már Jézusod karolt, / és vezetett a Fénybe fel". A fény köznév, de ha kis kezdőbetűvel írom, kevésbé világos a kép. És hasonlóra Neked is megvan a szabadságod.

Szeretettel: Tibor 

Varga Tibor

hubart képe

Igen, kedves Zsike és Tiborom, ezzel a gondolattal én is egyetértek!  A szabály az szabály, de a költői szabadság bizonyos esetekben felülírhat egy szabályt. Engedtessék meg a költőnek, hogy rugalmason éljen vele, és úgy használhassa, ahogy azt a kifejező-szándék megkívánja. Amit ki szeretnénk emelni, azt miért ne írhatnánk megszemélyesítő erejű nagybetűvel?! És ugyanúgy, amikor kevésbé tartjuk fontosnak, akkor miért ne  írhatnánk kis kezdőbetűvel, ha egyszer a helyesírási szabály megengedi?!

vati képe

Akkor ebben értsünk egyet, Ferikém!

Varga Tibor

Én is egyet értek  ami a költői szabadságot illeti. Naprakésznek kellene lenni a helyesírási szabályok követésében. A kitünő magyar írásbeli dolgozatomat azt hiszem ma sok piros-tintás javítás csúfitaná.

zelgitta képe

Én részemről nagyon hálás vagyok ezért a rövid, de lényegretörő (egybe ugye?) tanulmányért, bizony jól jön a felfrissítés.

Köszönöm szépen. Már ezért is megérte, hogy idejöttem...

 

       

Oldalak