A líra: szép

Virágszirom ha hull, szívem szaval,
s ha nyílik ébredezve, csöndbe fúl
szavam: vagyok, ki daltalan, tavasz
ha jő, s zenél, az ég ha elborul.

Ha jó a kedv, a lelkem ellebeg,
s a dal mögötte csöndben elmarad:
az égre kelve, fellegek felett,
az ének áll, s a líra ő maga.

S ha dúl a szív, s a fájdalom sivár
sarában elrekedve fuldokol
zokogva, kín között a síri vágy…
a vers a vár, az enyhülést adó.

A líra szép, s a líra kell, ha kél
a bánat, és a lélek elvetél
magában: és ha nincs erő s erény,
a vers — e láp fölött — csalóka fény.

Hozzászólások

Martin, a Szerkesztőség nevében gratulálok remekbe szabott, tartalmilag és formailag is kitűnő versedhez. Sokáig vártunk az első alkotásra, ami a hegycsucsra kerülhet, és el is hoztad nekünk.
Mar csak ezt a remek színvonalat kell tartani!
Minden jót kívánva
Toma


Mysty Kata képe

   Köszönöm a versed adta igazi élményt !     Szeretettel gratulálok ! Kata

  "a vers a vár, az enyhülést adó."

 

    Kata                 

  "ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez....!"    

S ha dúl a szív, s a fájdalom sivár
sarában elrekedve fuldokol
zokogva, kín között a síri vágy…
a vers a vár, az enyhülést adó.

 

Nagyon szep.

G. Tumpeck

Méltó helyen, gyönyörű vers,szeretettel gratulálok!:)

lnpeters képe

Gratulálok a hegyorom első lakójának!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Kedves Martin!
Én is gratulálok, nagyszerű ez a vers!
Hozzátenném, minden verseden érződik, hogy komolyan dolgozol velük. Ez most tartalmát tekintve is sokkal érthetőbb, befogadhatóbb lett, mint a többi, szerintem leginkább ennek a plussznak köszönhetően került nagyon is méltó helyére!

Kedves István,

köszönöm a kedves szavakat, örülök, hogy első lehettem, ha én nem is gondolom olyan kitűnőnek ezt a verset. Ám mint mindig, örülök, ha tetszeni tudott, és különösen, hogy ennyire.

Kedves Ildikó,

tökéletesnek nem gondolnám, sőt, de örülök, hogy tetszeni tudott.

Kockáztatva, hogy mástól esetleg csúnya gondolatok járnak érte, bevallom, hogy ennek a hozzászólásnak örültem leginkább: ahogy egy korábbi versemben írtam, amely föl nem kerülhetett a Parnasszusra: "nekem a bárki lélekrezdülése csupán egyetlen bírálatom" - márpedig ebből érzem leginkább, hogy lelket érintett, ami roppant jólesik. Köszönet ezért:
Martin

Örülök, hogy tetszett... És igazolni látom ezzel a tartalmát: hogy az ember valóban akkor szorul igazán a lírára, ha gondja van, és leginkább úgy érdemes írni, hogy a fájdalomban társ lehessen a vers: ahogy te is ezzel a versszakkal tudtál leginkább azonosulni. Ez a visszajelzés némiképp megerősített gondolataim helyességében, és ezt nagyon köszönöm.

Örülök, hogy így esett, és köszönöm. :)

Kedves Főszerkesztő Úr,
köszönöm, örülök, hogy sikerült olyat írnom, ami a szerkesztőség ítéletének ilyen mértékben meg tudott felelni - jó érzés elsőként befutni az oldal leendő elsői közé.

Kedves Miklós!

Köszönöm a gratulációt - annak ellenére, hogy (ahogy már írtam) én annyira nagyszerűnek nem gondolom. De "írni kell, mert írni szép, és mindig van hová..."

Örülök, hogy érezhető a munka a többin is - a befogadhatóság pedig... Nem gondolom kizárólagos értéknek, de tudomásul vettem az elvárt didaktika mértékét... És valóban eszerint igyekeztem ezt megírni, és örömömre szolgál, hogy sikerült.

Kedves Martin, nyilván a "kitűnő" egy relatív fogalom, de mint a szó magában foglal egy bizonyos jelentést, ebben az esetben azt, hogy kitűnik az eddig érkezett versek közül... :)


Martin, bocsánat hogy ide kapcsolodok, de az oldal egyik célkitűzése a líra kozonseget összehozni a líra alkotoval. Ez csak úgy lehetséges, hogy az érthetőség egyik fontos didaktikai célkitűzés. Nem réteglírát támogatunk ködös eszközökkel és célokkal , hanem a líra felemelése a cél.


Na...végre megvan a "KÖLTŐ"......az amatőrök nevében gratulálok.....remekmű....

:) Valóban... és tény, hogy én a 'nagyon jó' jelentésben olvastam, értelmeztem a kitűnőt. Kitűnni pedig csupán didaktikájában gondolom, de erről pedig föntebb írtam... már ha a sejtésem nem csal, és nem variál a hozzászólások sorrendjén a beküldés idejétől függően a rendszer. A lényeg: örülök, hogy tetszeni tudott, minden más megjegyzésem ettől független. :)

:) Toma, semmi gond, én csak örülök, ha diskurzusok nyílnak... Az oldal céljai között ugyan nem rémlik, hogy olvastam volna ilyet, de a memóriám nem is túl... hát, mondjuk úgy, hogy nem kifogástalan. :) Mindazonáltal nem is kívánom bírálni ezt a célkitűzést, se bármelyik másikat, sőt én is úgy gondolom, hogy ez igen fontos momentum az írásnál: hogy közel kerülhessen az olvasóhoz. Csupán a mód körül gondolok mást... A líra felemelését igazából nem értem: ha be akarják fogadni, szerintem úgy jó, ha az olvasók között jár... Azonban ha az olvasókat nem gondolom hülyéknek, akkor feltételezem, hogy bonyolultabb szerkezeteket is megértenek. De nem akarom túlragozni: a lényeg annyi volna, hogy ahogy a Főszerkesztő Úr egy írásában olvastam, a témák nem közhelyesek, azonban közhelyesen lehet róluk írni. Márpedig ha valami nagyon didaktikus, az közhelyes. A közhely valódi gondolat, de úgy előadva, ahogy mindenki teszi, és a gyakori használattól kiüresedett. A mélyebb mélyebben van, azért le kell ásni, és ha ásni kell érte, már nem hétköznapi, tehát nem közhelyes - és úgy gondolom, akkor tud működni a szöveg igazán, ha beszívja a gondolkodót, ha ráveszi, hogy elgondolkodjon valamin, vagy érezze át. És mindezzel összefüggésben, ha didaktikus túlzottan, ha nagyon nyilvánvaló, akkor csak megmutat valamit a szöveg, amit szemlélni lehet: de azonosulni vele nem. Az előadott zene lehet pontos, hibátlan, de attól még nem válik széppé. Avagy szép lehet, de nem megragadó. És kevesebb didaktikával úgy gondolnám, hogy megragadóbb lehet a vers. Amikor a szöveg értelmezés útján az olvasó részévé tud válni. Ha csak elolvas valamit, és konstatálja, hogy úgy van, számomra nem olyan szimpatikus, mintha elolvassa, átrágja magában, és utána nyilatkozik. A szöveg váljon a befogadó részévé gondolkodás, értelmezés útján, ne egy tárgy legyen, amire rá lehet nézni. Lehessen használni, ne csak megtekinteni. Erre gondolok azalatt, hogy a didaktika, a könnyű befogadhatóság nem feltétlen erénye egy szövegnek. De persze előfordul: a vers egészében értelmezhető csak bármelyik eleme. Mindenesetre úgy gondolnám alapvetően inkább, hogy legyen szép valamilyen formában, és legyen gondolkodtató: ha olvasok, az táncoltassa meg a lelkem minden végtagját, a szellem minden érzékszervét vegye igénybe (hogy ilyen Arisztotelészesen is megfogalmazzam). Vagy ha nem ezt teszi, csupán ezt, vagy azt ingerel, már más kategória, és akkor természetesen nem is érvényes, amit fentebb fejtegetek.

Hmmm... sokat írtam, remélem lehet ide ennyit... És remélem nem bánod, de tényleg szeretem a diskurzusokat, és képtelen vagyok ellenállni, hogy elmondjam, én mit gondolok a dologról... Aztán várom, hátha így sem gondolod helyesnek, hátha a végén megegyezünk valamiben, hátha okosabb leszek. Ezért vagyok az oldalon: visszacsatolásra vágyom, releváns, kifejtett gondolatokra, hogy fejlődjek... ennek fényében remélem nem érzed támadásnak, vagy ilyesmi. De amíg vita, azaz gondolatok ütköztetése, addig jónak tartom a dolgot: az ilyenekből lehet leginkább tanulni.

"... én meg nem költő vagyok
— épp csak picit részeges.
Dobálnak az utcakővel,
én meg visszahajítok egy üres sörösüveget."

És visszautalva a lentebbi írásokra, az amatőrt is relatív fogalomnak gondolom. De ebbe sem megyek bele, hosszú lenne, nagyon. Mindenesetre köszönöm, annak örülök, ha tetszett.

Örülök, ha tetszett, és ha hatottak az enjambement-ok, igyekeztem úgy csinálni, hogy a grammatikai és szemantikai bontások feszültségkeltése megfeleljen az adott versszaknak szánt funkcióknak.

Támadásnak, én? Ugyan már... dehogy.
Diskurzusokat én is szeretem, és a versről általában így gondolkozom: A vers legyen zene, dallam, mély, magas, elgondolkodtató, játékos, több rétegű, klasszikus, új: de mindenképpen legyen benne valami, ami plusz. Ennek a plusznak a meghatározását mindneki másként látja, de mi, aki sok verset olvasunk, a tiedben láttunk valami pluszt. Én a többi versedben is láttam, még azokban is, amelyek nem voltak ennyire jók formailag. Ez a plusz a megfoghatatlan.

A didaktika, ha része a tanulási folyamatnak itt a parnasszuson, tehát valamiféle folyamat, amiben valaki fejlődik, az nem baj. Persze ha iskolát csinálunk, elmarad az originalitás, és a gépies verselés lesz belőle. De a cél mégis valamifél új iskola, új-régi irány követése... A líra elszállt manapság olyan szférákba, ahol csak költők értenek (vagz azok sem) költőket. Evvel a mai amatőr líra körbezárta önmagát (majd Laci ír erről egy hosszabb, alapos és igényes esszét.)

Na, majd folytatjuk... jó verselést neked!


Akkor jó, úgy nem is fogom vissza magam. Remélhetőleg még vehető formába is tudom önteni a mondandómat a fáradtság dacára.

A formaiság kérdéséről még az elején nyilatkoztam párszor: az első versek, amiket küldtem, és amiket írok alapvetően, saját szájíz szerint, nem rosszak formailag, csupán nem időmérték szerint íródtak. Máshogy kell olvasni, nem puszta hosszú-rövid dichotómián alapuló skandallumként. Mindenesetre örülök, ha tapasztalható volt ennek ellenére azokban is valami plusz.

A tanulás itt... Ki kellett tapasztalnom, milyen fokú didaktikát várnak el. Az iskolával sincs baj, szerintem a kreativitást nem öli meg - már amennyiben helyesen értelmezett. Gondolok itt Ádámra Madáchnál Kepler szerepében, amikor arról beszélt, hogy diákjait nem tanítja, csak idomítja őket. Amíg az iskola nem idomít, hanem tényleg tanítani igyekszik, addig rendjén lévőnek gondolom... ahogy pl. az adaptív pedagógiai módszereknél. Hogy a költők elszálltak... nem vagyok kimondottan tájékozott a kortárs alkotók körében, de éppen ezért. Én is elszálltnak gondolom. Ugyanakkor a klasszikus dolgok tökéletes visszahozására való törekvést nem gondolom életképesnek: már ha csak arra gondolunk, hogy a klasszicizmus éppen nem az átlag olvasót célozta meg, mi pedig, ha jól értem, azt szeretnénk. Én úgy gondolom, hogy az átlagos, versekben műveletlen olvasó nem feltétlen képes felismerni pl. a metrumszerkezeteket - de ettől függetlenül képes értelmezni képeket, hangulatokat, gondolati tartalmakat, még ha azok nem is egyszerűek, vagy ha nem is úgy, ahogy eredetileg elgondolta a szerző. Ha nehezére esik, az sem baj: csak rántsa be a vers, és vegye rá, hogy bár nehezére esik, gondolkodjon róla... vagy méginkább: öröm legyen róla gondolkodni. És ezért is a bánattal kapcsolatos témákat dolgozza fel a lírám: tapasztalataim szerint az ember akkor olvas inkább verset, ha baja van. Ha örül, öröme tárgyával foglalkozik, nem holmi bugyuta szövegekkel. Aki boldog, meglátja magától is a szépet, annak nem kell megmutatni. Azonban ha valaki bánatos, és segítséget kérne... nem mindig van kihez fordulni. És akkor zenét hallgat - és örülnék neki, ha a verseimet is tudná támaszként használni olyankor. Elmerülve belefeledkezni, gondolkodni rajta, átérezni, hogy társaként, vigaszként funkcionálhasson a szöveg.

Az pedig, hogy az amatőr líra körbezárta magát... én amatőrnek azt gondolom, ami nem eléggé átgondolt, közhelyes és hatástalan. Ami rossz. Ami jó, már nem amatőr, és nem a konvenciókon hízlalt irányzatok határozzák meg ezt. Hanem az olvasók. Azon túl pedig, hogy az irodalmi élet, amely tapasztalatom szerint meglehetősen befolyásolt politikailag, és talán ezért is meglehetősen üres és pangó... szóval ez az irodalmi szféra sem értéktelen, de tény, hogy én is úgy gondolom, hogy inkább szól a tudósoknak, ezt pedig nem tartom kellő létjogosultsággal rendelkező iránynak. Önmagáért verset írni, l'art pour l'art... mivel nem hiszem, hogy van líraisten, akinek hódolni lehetne... az olvasónak kell hódolni, ám ez nem puszta szórakoztatás, mint egy vígjáték, amit mindenki ért, és kacaghat rajta. Hiszem, hogy az átlagemberek többsége fogékony a szépre, a lírára, még ha nem is folyton ugyanúgy, a legtriviálisabb értelemben szép.

Tehát ha az az amatőr, amit nem ismer el egyértelműen a közélet, számomra nem is amatőr, és ha körbe is zárja magát, az nem baj, és azért, mert az olvasót szólítja meg, nem kell végletesen egyszerűnek lennie, könnyen érthetőnek. De tény, hogy a kevesek által alkotott irodalmi közélet preferálta, csak nekik szóló lírai önrugdalásokat én sem gondolom megfelelőnek: az irodalom az olvasóhoz szóljon, ám ezért nem kell leadnia az igényességéből. És a verseim, ahogy az első elküldött darabban is írtam, nem csatlakoznak ehhez, mármint az elitként számontartott irodalmi klikk, klikkek elvárásainak kielégítéséhez:

"Nem érdekel a tekintély, a burokban élő szent irodalom,
s tudósoknak bizonygatni, hogy amit tud, én is jól tudom,
hogy vagyok korszakalkotó, zseni: „nézd, a kellem és az ész itt áll nagy halom” –
mert nekem a bárki lélekrezdülése csupán egyetlen bírálatom."

Tudom, ez nem olvasható klasszikus paradigma szerint, de mint mondtam, én a klasszikusat sem gondolom életképesnek... ugyanakkor igyekszem értéket átmenteni belőle, ha már azt megőrizni, úgy gondolom, nem lehet. És igen, én sem támogatom, hogy a líra csak az irodalomelméletekre reagálva a tudósoknak szóljon... ám nem gondolom, hogy ennek elkerülésére az erős didaktika mindenképp jó eszköz volna. De ahogyan mondtam, éppenséggel az is lehet: ám nem kizárólagosan. Ha nem didaktikus, egyértelmű a szöveg, az még nem zárja ki az olvasót: sőt ha nem mond aranyigazságokat, hanem homályosabban fogalmaz, nagyobb teret enged az olvasó saját gondolatainak, értelmezésének. Kosztolányira hivatkoznék, aki szintén beszélt arról, hogy inkább mond semmit, amivel sokkal többet fejez ki. Mert a szép semmibe az olvasó voltaképp bármit belerakhat... mert persze ez a semmi sem jelent totális nihilt. De ha elmondom a mindent, az olvasónak semmi nem marad: a didaktikusat épp ezért kevésbé gondolom olvasóbarátnak. Amellett persze, hogy a kevéssé egyértelműnek is megvannak a saját értelmezési lehetőségei, ami egy ponton túl nem enged más elgondolást vele kapcsolatban... de summa summarum: ha nem mondom meg egyértelműen, úgy az olvasó teheti meg azt. És ez persze csak egy szempont, amiért úgy írok, ahogy, de elég lényeges.

És igen... gondban is vagyok a saját lírámmal, azért is jöttem az oldalra, hogy erről beszélgetést folytassak. Mert vannak bizonytalanságaim, amikor a modernebbet megpróbálom egyeztetni a klasszikusabbal, különböző módokon. Reagálok erre is, pl ebben itt, ami időmértékkel persze megint nem olvasható... de az újmértéket, ami szerint készült nagyjából, megintcsak emberibbnek gondolom, mert közelebb van az élő beszédhez, ha nem skandallum szerint, hanem a magyar hangsúlyrendszert, és időtartamot használom a szöveg ritmusának képzésére, nem pusztán az időt, amely figyelmen kívül hagyja a hangsúlyokat, vagy fordítva az ütemhangsúlyossal:

Manapság valahogy nem tud sírni a költő.
Legföljebb zokog, de inkább hisztizik.
Eszelősként, torz vehemenciával a földhöz
a seggét verdesi
és önmagát.

S akár a kisgyereknél,
ha nagyon-nagyon belelovallta magát
vörös fejjel, igazságként
olykor-olykor kibukik,
majd tálcán kínálja feléd
a rókát.

S a többi verse? Nem komoly.
Játék a szavakkal, nyelven vérszipoly,
s a könnyű lélek furcsa kedve
nézegetni, vajh mit tenne
tépett szárnyával a légy,
s mitől döglik meg a lepke.

Groteszk, nemtelen Fortissimo.
S mivel még azt se tudom, mi a jó,
kifordítják a világot,
mikroszkóp, meg spektroszkóp meg teleszkóp,
s az irónia váltott lencse:
rakja össze, dobja szerte
a világ megannyi elemét:
mert eltörött és elhagyott
és kacagott a szép –
s a torzuláson cinizáló,
iróniát meggyalázó
irónia is szemét.

Nem szokásom a már felrakott versekhez gratuláló szövegecskéket írni, nem is tettem eddig. Most is csak annyit jegyeznék meg, hogy van a szerzőnek olyan kijelentése, amellyel egyetértek, hiszen az elbírálás során is észrevételeztem:

"Meglepő lehet, hogy éppen én adok hangot az alábbiaknak, de nem igazán osztom azt a véleményt, hogy a tökéletes forma betartása felmentést adhat a gördülékeny olvashatóság követelménye alól. Mint minden esetben, itt is a mérték és az arány a döntő. Kétségtelen, hogy a tiszta jambus nagy értéke a szövegnek, a soráthajlások egy része viszont számomra kissé kikényszerítettnek tűnik: hol a ritmus, hol a rímek (melyek egy része most is lehetne tisztább) a kedvezményezett. Mindezzel együtt értékes alkotásról van szó, a legkisebb kétségem sincs arról, hogy meg kell tartanunk."

Vagyis a fő mondanivaló: van még bőven tartalék a versben és a verselésben. Mindezt a gratuláció mellékletének tessék tekinteni.

Azt hiszem, hogy ebbe belemenni itt nem lenne ildomos: tartok tőle, hogy képtelen lennék nem még terjedelmesebben írni erről még a Tomának szántnál is. Azt hiszem az olvasási mód lényeges szempont a kérdésben - csak ennyit, és ezzel összefüggésben: örülök, hogy van olyan az írtakban, amivel egyet lehet érteni.

Ez a kis (feltételezem:) részlet értékelhetetlen mind az időmérték, mind az ütemhangsúly szempontjából. Ám valóban: van ritmusa. A verssor elejéhez általában hangsúlyt teszünk, ahogy a magyarban az első szótag a hangsúlyos - és ami hosszú, mindig hangsúlyosabb. Én a nyomaték szót szoktam használni erre: egy hangsúlyos hosszú szótag a legnyomatékosabb, a hangsúlytalan rövid pedig a legkevésbé. És igen: eszerint, ami hozzám, és úgy gondolom: az átlag olvasóhoz is leginkább képes közel állni, ritmusos sorok. Gondolj csak bele: az élő beszéd nem ütemhangúlyokban beszél, nem is időmértékkel. A magyarban ugyanakkor él a hosszú rövid váltakozás és van hangsúlyrendszerünk is. Ezért képes a magyar (sok nyelvvel ellentétben) mindkét paradigmát követni. Ám a természetes nyelvben mindkettő megvan: és úgy vélem, ha természetesen akarok szólni az olvasóhoz, ez alapján képzem a ritmust is.

Az istenig nem ér a szó.
Hogy honnan tudom?
Visszhangzik a csillagon,
s a hidegfehér fájdalom
kioltja.

Ebben pl. felfedezhető mindkét metrika: de csak véletlenül. Úgy, ahogy a te soraid is íródtak, olvashatóak, úgy van ritmusa valójában ennek a szövegnek is - ha pedig természetesen ráillik ez épp valamelyik egyértelmű paradigmára, az nem baj: a tisztaságot erősíti. Ami megint csak egy eszköz, mármint a tisztaság: a kakofón sorok, a disszonancia éppen olyan esztétikai élményt képes nyújtani, ha jól használják.

A mellényúlás pedig... Az nem baj. Az a gond, ha az ember nem fedezi fel, és feltételezi, hogy mindig kiváló. Arany is visszadobta olcsó Faust-utánzatként először a Tragédiát... Aztán magán is elgondolkodott, és képes volt belátni a hibát. Ettől gondolom én olyan emberinek, ami jó. "Minden körülményben"

lnpeters képe

Nem feltétlenül ragaszkodunk a kimondott kalsszikus metrumhoz, de a ritmushoz és a formai rendhez igen.

A régi formák egyébként manapság már új költőkre várnak, többé nem elcsépeltek, a dogmává merevült formabontás korában új tartalmakkal, régi témák új megfogalmazásával lehet és kell őket feltölteni.

Még Esterházy Péer is azt mondta egyszer, hogyha valaki ma képes volna a jambust megszólaltatni, nagyot szólna...

Minden költőnek szabadságában áll új formát teremteni, új verstani rendet, ami ritmus nélkül elképzelhetetlen.

A közönség megszólítása nagyon fontos szempontunk; nem feltétlenül abszolút közérthetőséget jelent, hanem azt, hogy az emberi lényeget a kornak megfelelően fejezzük ki. Szépen, magyarul, ritmusban, zeneiséggel.

A költészet tényezői: költő-vers-publikum. A formai és tartalmi önkény ezt szétzúzza - mi újra akarjuk építeni. Elmúlt a nyafogás kora, hogy "Minden egész eltörött" - nemcsak össze kell rakni, ritmusba is kell szedni.

A világ megváltozott, az embereknek szükségük van globalizált sznob álkultúra és üres gesztusokban kimerülő "elit" líra helyett valódi költészetre.

Nagyon fontos viszont a központozás, a helyesírási szabályok betartása; ez a kommunikáció minimuma.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

A ritmus és a formai rend normafüggő paradigmatikus kérdések: a formabontás is létjogosult, ahogy a formakövetés is. Mindazonáltal mindenképp a funkciónak alávetettek, és ettől függ a létjogosultságuk is. A konkrét megvalósulása nálam (itt és most) irreleváns.

Én nem gondolom, hogy régi formákat kellene feltölteni: ismét a funkció szolgálatának okán. Tapasztalataim szerint a hétköznapi, átlag olvasó számára ez életidegen. Ahogy a formabontás is - a természetes szöveget tartom mérvadónak, hogy ne váljon valami Marsról szökött kreálmánnyá a vers. Ám Majakovszij-t meglehetősen szeretem, tény. És valami kötetlenebben jobban megtalálom általában a vehetőnek gondolt hangot.

Esterházy értékelése számomra csupán egy a sok közül: elismerem, de nem szeretem. Általában a művészetről elmondható, hogy manapság erősen tagolt. Nem egyértelmű. Én az embert tartom elsődlegesnek, nálam minden erre visszavezethető. És ezért is kedvelem Majakovszkij-t.

Az új fomra - konzervatív vagyok, nem hiszek az éles paradigmaváltásokban. Mindig csak abban, ami adott rendben támogatott. Az itt tárgyalt ritmikát pedig, más fórumokon történt tesztelésre alapozva támogatottnak érzékeltem.

A kort is csupán annyira követem, amennyire az az emberrel összhangban van. Különben ismét életidegen, tudósoknak való. Az arisztokratizmus pedig tőlem távol áll, nem tehetek róla, hiába nem vagyok sem Rousseaufanatikus, vagy más hasonló. Sőt. Ám embernek lenni, úgy gondolnám, nem is lehet végletekben.

Ritmus nélkül - valóban elképzelhetetlen. Senki nem vitatja, a líra alapvető eleme a zeneiség. Csupán ennek lehetséges képzési módjairól volt szó.

A közönség megszólítása szintén valóban fontos. És így fontossági sorrenben a líra tényezői: a publikum, a vers és csak aztán a költő. Én úgy gondolnám, az a jó, ha a végére nem is ér el az olvasó. Nem magamat akarom megvalósítani, bár tény, hogy támaszként, ami a lírám alapvető célja, jól érzem magam. Ennek megfelelően önkény sem jellemez: épp azon kísérletezem általában, milyen hatással képes lenni az eltérés. Eddig meghatározóan pozitív tapasztalataim vannak. Az élőszóban történő megnyilatkozások grammatikailag sokszor helytelenek: ha ezt imitálja a szöveg, nem feltétlen hiba, csupán eszköz. Amit az olvasó, az átlag, értékelni is képes: tudtam vele hatni sokszor, tehát jó. Ez adja a létjogosultságát, nem az önkény. És ezzel ellentétben a formális nyelvtant támogató, elismert emberek ítéletén kiérlelt konvenciók adta tekintély nem elég számomra, hogy létjogosultságot érezzek a használattal szemben, amennyiben az olvasónak nagyobb élmény a "hibás".

A nyafogás kora elmúlt. Axiomatikus kijelentésekkel nem lehet vitatkozni: ám nekem más a tapasztalatom, habár nem nyafogok, írásaimat a közembernek szánom. Amit idéz tőlem, nem tartozik a tárgyhoz: nem a költészetről szól. A továbbiak ebben a kérdésben pedig nem ide valók.

A megalkuvás megtagadását olvastam Önnél. Szimpatikus vonás. Úgy tűnik, mégis, Ön megalkuszik: a korral, és bizonyos metrumszerkezetekkel. Nyilván érzelmi alapon. Ez pedig jobb, még szimpatikusabb, tekintve, hogy kevesebb merevséget és több belátást feltételez: közösség részeként elkerülhetetlen a kompromisszumkötés, ami egyfajta megalkuvás. Én azonban más kompromisszumokat kötök: ha megmutatja, miért helytelenek, elfogadom. Ám amikor az axiómák különböznek, az eltérő dimenziók miatt lehetetlen a vita a következtetésekről. Az axiómákról kell, kellene beszélni a kinyilatkoztatáson túl. Én elfogadom az Önét, ha nem is értem mindenhol az alapját - ám a minden embernek kijáró tisztelettel prekoncepcióm, hogy rendelkezik kellő mentális képességekkel és emberiességgel ahhoz, hogy az Ön által tapasztaltak szerint legyen létjogosultsága az Ön által mondottaknak. Én mást mondok, más tapasztalatok okán - és úgy gondolnám, ettől nem hiányzik belőlem az alázat, sőt a legtöbb, amit adni lehet, ha nem értek egyet, ennyi: elfogadni, hogy a másik csak másik, nem pedig hülyeség. Alanyi jogon ezt magam is elvárom, amíg nem képes megmutatni valaki, hogy az elgonolásom miben helytelen. A különböző tapasztalat azonban nem ok.

A globális kultúra: támogatott. Én nem mondom meg, mire van szükségük az embereknek. Feltételezem, hogy tudják maguktól, és én igazodom ahhoz. A globális kultúrában pedig szintén van érték: nem szemét az egész úgy, ahogy van. Mindezek ellenére én nem vagyok képes azonosulni vele, betagozódni alá. Csupán lírailag megpróbálok rátapintani, mi a jó, mi az, amit szívesen fogadnak: úgy, hogy az még ne puszta szórakozás legyen. Ám még ne is üres gesztus. Nyilván nem adom el magam a közönségnek, de nem is szándékozom megváltani őket. Nem csatlakozom be a globalizációba - akkor angolul írnék, nem szerethetném a nyelvemet. Ám a magyar "versenyképességét" (ld: KISS JENŐ) nem növeli az általam életidegennek gondolt formák követése, amelyeket úgy vélem, érzem, Ön támogat. Bár olvastam Öntől újmértékben íródott darabokat is... és igazából érthetetlen előttem, miért nem tudta megfelelően olvasni az első verseimet.

A központozás, a helyesírás: konvenciók, amelyek az egységesség révén igyekeznek biztosítani a kommunikáció gördülékenységét. A vers azonban nem puszta kommunikáció, hanem esztétikai produktum. Ha valami a nyelvtantól eltér: eszköz. Jelentésképzésre, hatáskeltésre. Ahogy korábban is tértek már el, úgy ha jogosultnak érzem, eltérek én is. A fönti vers vesszőzése: értelmezési kérdés. Én nem raktam volna magamtól sehova a hamradik versszak kérdéses helyei közül, mert úgy gondolom jobban működőnek a szöveget. De ha már rakni kell, lehetne máshova is. Más értelmet kreál. És a szabályzatok, szótárak körül hatalmas viták tudnak kerekedni: a nyelv nem matematika, mindig elmosott, a leképezése pedig ezt tükrözi. Nálam. A nyelvtan egyértelműsít, a megtörése pedig szintén funkcionál. Önnél kiveri a biztosítékot, másnál esztétikai hatást kelt. A többségnél így esett, tehát megtartom, amíg jobb eszközt ugyanerre nem találok. De nem is követtem még el durva kihágást: a vers is érthető volt mindig, ha nem is a legmélyebb szinten, akárkinek. A nyelv árnyalt, a nyelvtan pedig sokkal konzisztensebb mesterséges produktum, így nem tökéletesen ekvivalens azzal. Ha nem úgy volna, matematikára sem lenne szükség, nem volna mit kiiktatni a nyelvből, értelmetlen volna a formalizálás. Ám az nem egzakt, és bár az írást praktikussági okokból azzá tettük, a praktikum nem minden esetben elég a funkció betöltéséhez, valami közléséhez, átadásához, keltéséhez: ahogy beszédben is sokszor többet mond, jelent, jobban hat a csend, mint a szavak.

Elnézést a stílusért, de akaratlan, reflex nálam, hogy távolságtartásra távolságtartással feleljek - különben tolakodóvá válnék. Az axiómákkal pedig tényleg csak annyit kezdhetek, hogy a sajátjaimat sorolom viszont: megpróbálva jelezni, hogy nem légbőlkapottak. Azonban ha már itt tartok, nem kertelek...

Mindez nem ellenségeskedés, nem támadás: elismerem az Ön álláspontjának létjogosultságát. Azonban képtelen vagyok vele egyetérteni. A gondolataimat nem tudom megváltoztatni: erre Önnek van lehetősége érveléssel, esztétikai kérdések boncolásával, egyebekkel. Az, hogy a valódi kérdéssel, ami itt felmerült, nem is volt hajlandó foglalkozni, csupán pár alapvetést sorolt el nehány triviális megjegyzéssel, jelzi, hogy a kérdést még csak vitára sem tartja érdemesnek - ami sértő. Én azonban nem kívánok támadni, vissza, inkább vágyom, hogy győzzön meg az igazáról, ami az axiómákat illeti: mert abban igaza is van, hogy először azokról lehet beszélni, és aztán a belőlük következő dolgokról. Bár tény, hogy meglehetősen axiomatikusnak gondolom azt a kérdést is, hogy lehet-e más verselési módon lírát csinálni... de talán ez itt most nem fontos. Tehát nem támadok vissza, ez az Ön oldala, az való ide, amit Ön mond. De csak ide: nem gondolom kizárólagosnak az oldalon támogatott esztétikát, amely nincs is explicitté téve, és több ponton homályosnak tetszik a visszajelzésekből. Tehát: ha Ön képtelen elfogadni, hogy az Önén túl más megfontolások is helytállóak lehetnek, ha nem hajlandó még csak párbeszédet sem folytatni a kérdésről, annyira biztos a dolgában, befejezem a beszélgetést: nem vagyok deviáns, renitens, stb., nem lázadozni jöttem ide az oldal ellen. Ha hajlandó vitázni, és nem támadásként értékelni, hogy mást gondolok bizonyos dolgokról, örülni fogok. Ha erre azonban nem hajlandó, már az előző levélnek sem volt értelme: pár axióma hatására nem fog megváltozni az elképzelésem, nem képes meggyőzni semmiről érvek híján, csak az Ön személyes tapasztalataira alapozva.

Bízom benne tehát, hogy nem érzi támadásnak a levelem: ám tény, hogy én sem vagyok megalkuvó - abban az értelemben, hogy nem hajtok fejet Ön előtt, amíg nem bizonyítja az igazát, és hogy jogos lenne részemről a főhajtás. Addig csupán elfogadni vagyok képes, hogy mást gondol, és ha nem így tennék, nem érezném magam embernek: ám ha mindenféle érv nélkül behódolnék az Ön gondolatainak, dacára, hogy én mást gondolok, az gerinctelen megalkuvás volna. Nem támadok tehát, amit jelez az is, hogy nem élcelődök olyasmin, hogy amellett, hogy Ön a helyesírás fontosságát hangsúlyozza, a szövegében több hiba is előfordul.

Várom tehát, hogy meggyőzzön. Vagy ha erre nincs kedve, érkezése, két dolgot tehet: vagy megtűr itt, elfogadva, hogy az Önén kívül más elképzelés is lehet helyes, vagy száműz innen, ami szíve joga, hiszen az Ön oldala. Azonban a fönti verssel Ön is elismerte, hogy képes vagyok jó verseket írni. Még az Ön ízlése szerint is, pedig én egészen vacaknak tartom az ittenit. És az oldal elméletileg értékeket keres a szövegben: tehát elméletileg helyem is van itt. Ha mégis letilt, letöröl, elfogadom, a véleményemet pedig megtartom magamnak. Ha megtűr, mert elismerte, hogy képes vagyok jót írni, elégedett leszek, és megköszönöm. Ám igazán annak örülnék, ha félretenné a velem kapcsolatos, érezhető ellenérzéseit, és kiindulva abból, hogy nem egy deviáns, alakoskodó mitugrász vagyok, hanem bennem is az ember munkál és a magyar nyelv szeretete, hajlandó volna higgadt, érvelésen alapuló párbeszédre. Kifejezetten érdekelne, miből gondolja, hogy a formabontás kora lejárt, és hasonlók, mert nekem egészen más a tapasztalatom - bár formát nem is igazán bontok, de tény, hogy klasszikus formákhoz sem gyakran igazodok.

Ha javasolhatok ilyet: ha válaszolni kíván erre, inkább levélben tegye. Én örülnék neki. Nem gondolom magamat zseninek, se tévedhetetlennek - valódi szakmai vitára vágyom. Nem vagyok benne biztos, hogy amit csinálok, az úgy jó, ahogy van: beszélgetni akarok erről, hogy előjöhessenek a problémák. Ehhez azonban partner kell, Önben erre méltó személyt látok - ha képes feltételezni, hogy nem vagyok tökéletesen idióta, és hogy ha eltér a véleményem, azzal nem Önt akarom sértegetni.

Várom tehát a válaszát, maradva tisztelettel:
Bernát Martin

Nem voltam elég egyértelmű (vagy elég szájbarágós), nem fejtettem ki pontosan, mi is az, amiben egyetértek a szerző reagálásai közül. Akkor hát: hasonlóan hozzá, én sem tartom tökéletesnek a versét, ezt próbáltam kifejezni a dőlt betűs, idézett észrevételemmel.

Ez teljesen világos volt, a válaszom ennek tükrében áll. Egyet is értek vele, bár én másban látom hiányosságát. Ettől függetlenül inkább annak örülök, hogy talált értékelhetőt a többi versben.

Ez kétségtelen, nem is kevés az értékelhető a többi versben: a konzekvens egyedi hang, az érezhető felkészültség, az észlelhető struktúra, képesség a tömörítésre.. Megemlítenék még valamit, ami különösen húsz év körüli életkorban nem túl gyakori: egy részről a megalapozott önbizalom, más részről viszont az eltérő megközelítések kreatív befogadásának képessége közötti jó arány.

lnpeters képe

Azt gondolom, elfogadott konvenció, hogy itt Mindenki tegeződik - ezt javaslom Meked (Önnek) is.

Nincs még kimunkált esztétikai nézetrendszerünk, Mindenki írását, elképzelését örömmel vesszük.

Nem támadtam, csak néhány alapvető elvet akartam leszögezni.

Azt sem mondtam, hogy feltétlenül csak a régi formákat kellene új tartalommal feltöltenünk, de a zeneiség és a kommunikáció okából valamilyen formára mindenképpen szükség van.

Olyan formákat alkalmazok, amilyeneket szeretek, ettől a vers nem lesz "Marsról szökött kreálmány". A kollégáim számos olyan formát kultiválnak, amiket én nem, és talán nem is fogok soha.

Bizony öreg vagyok már megalkuvónak, nem is alkuszom, egyszerűen szeretem a formába öltöztetett lírát. A formátlant nem igazán, bár akadnak jó szabadversek, amelyektől nem tagadom meg a csodálatomat. Egy ilyet a húszéves kislányom fog elszavalni hamarosan.

Nem értünk egyet, és soha nem is fogunk egyetérteni számos kérdésben, Martin, és ez a dolgok rendje.

A fő kérdés, hogyan találunk utat a közemberhez, hogyan tudjuk újra megszervezni a magyar líra rég feloszlott közönségét.

A valódi közönséget; mert sznob álközönség ma is van, lesz is.

Eszembe' se jut megszabni senki számára az abszolút követendő utat, nagy vonalakban azonban nem baj, ha egyetértünk.

A kollégáimmal is állandóan vitázom, ez az élet sora, másképpen nem megy; de attól magunk maradunk, és a más filozófiai alappal is lehet jót írni. Nem száműzök én innen senkit se, aki maradni akar. Nem titok, volt, aki elment, mert nem simogattuk meg a buksiját, nem respektáltuk díjait, köteteit. Vacak verseket hozott.

Ami a központozást illeti, semmiféle "esztétikai" megfontolás sem írhatja felül a belőle származó kommunikáció-képtelenséget.

Önmagában a globálissal semmi bajom, nem is lehet, a globalizáció folyamata immár több évszázados tény. Nekem a globalizáció politikusi, tábornoki, multinacionális menedzseri olvasatával vannak gondjaim.

Nem akarlak meggyőzni semmiről, ami Te vagy. Még arról sem, hogy mindenképpen velünk haladj. Ez a Te kompetenciád. Mi tagadás, szeretném, ha Te is "velünk harcolnál Szent Crispin-napon", a legfontosabb küzdelmek még előttünk vannak. De a döntés mindig a Tied.

Lehet, hogy tárt karokkal fogadna Téged a kanonizált irodalom - ahogy közülünk sokakat - lehet, hogy megszédít a vele járó kivételezett helyzet, életmód, díj, és nem érzékeled a belterjességet, a középszer adminisztratív uralmát. Még nem tudhatjuk - de mindenképpen a Te döntésed.

Az első verseid azért nem tetszettek, Martin, mert rosszak voltak. Neked se fognak egy idő múlva.

Nekünk itt nem tetszik a jelenlegi magyar kanonizált líra zöme, és valami mást, újat akarunk.

Nem udvariaskodunk, dolgozunk.

További jó munkát, Martin!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Annál jobban örülök, minél inkább nem keveset talált a darabokban. Tény, hogy egy egyszerűen szép, harmonikus darabot is csupán egyfajta értéknek gondolom - a feszültség, struktúra, tömörség... és még sok más szintén jó dolog a szememben. Aztán ezekből próbálok valamit kihozni úgy, hogy emberi maradjon, legyen - és korrekt diskurzus reményében jöttem az oldalra, mert igazán biztos nem vagyok a dolgomban. Igen, az önbizalmam nem erősségem: ugyanakkor van, amit tudok, és megvan a jogos filozófiai alapja, hogy a gondolataimat nem tartom szemétnek. Ahogy azonban különösen kiválónak sem. És akkor meg is magyaráztam mindkét erényemet: tudom, hogy a gondolataimnak van alapja, viszont tudom, hogy másénak ugyanúgy - és egyeztetni igyekszem, nem hierarchizálni. És akkor kvázi ott is vagyunk, hogy ez nem erény, csupán egy alapvető emberi gesztus... mindamellett természetesen örülök, ha ez pozitívumként realizálódik Önben, és similis simili gaudet alapon nyilván ezt én is értéknek gondolom.

lnpeters képe

Martin, most vulgáris leszek: Tegeződjünk már, a rohadt életbe'!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Hál'istennek, a tegezés valóban elég elterjedt dolog a neten, de nem merek kockáztatni. Így viszont jóval könnyebb, szabadabb, köszönöm. És ha már ennél tartunk: a hajlandóságot is köszönöm, és akkor gátlástalanul vitatkoznék tovább, hátha tanulok belőle.

Valamilyen forma... én úgy gondolnám (és ezentúl az ilyen metanyelvi elemeket inkább elhagyom a szövegből, talán nyilvánvaló, hogy amit én írok, azt én gondolom úgy)... tehát a forma alapvetően a funkciónak megfelelő kell legyen. Ám ha hullámzik a vers, a tartalma, a hatás, amit el kíván érni... akár egy rapszódiánál: a kötöttség ezt megakadályozná. A fixebb forma kiegyensúlyozottabb tartalmat feltételez, avagy ha a forma eleve feszültéskeltő, és következetesen végigvitt, akkor a vers is olyan kell legyen. Ám ha ezek váltakoznak, változik vele a forma is: fontos azonban, hogy legyen átmenet közöttük, vagy ha nincs, annak oka legyen - megtörhet a szöveg, de ott meg is kell törnie. A Búcsú a verseléstől pl. egy búcsúzás, és mint ilyen, elhaló - illetve igyekezett az lenni. Ha egy gördülékeny, szépen összefüggő szöveget adok elő búcsúzásként, nem hat őszintén. Az akadozása tehát stiláris eszköz. És ahogy egy rapszódia nem fomrabontás még, azaz nem funkcionálisan művészeti reakció, ami ily módon a "sznob álközönség" számára iródott produktum, hanem valódi esztétikai eszköz: az én verseim kvázi mindig ilyenek, annyi különbséggel a klasszkus rapszódiákhoz képest, hogy nem időmérték szerintiek.

Olyan formákat használni, amiket szeretsz: én olyanokat igyekszem, amilyeneket az átlagolvasó szerethet. Aztán persze előfordul, hogy a magam kedvéért írok, ahogy az első versben szerepelt: "néha még az én lelkem is elmulat"... ám ezt nem tartom rossz dolognak, egyébként pedig az írás valóban munka: nem pusztán a magam öröméért teszem, hanem mert van egy olyan előfeltevésem, hogy van rá igény, és erre lenne. Aztán ezt nyilván összeegyeztetem magammal, mert puszta funkcióként sem tudok létezni.

A formát szeretni... Kedvenceim Arany és Vörösmarty. Nomeg Madách, ha már erről van szó, bár nem lírikus... De tény, hogy általában szeretem a formát. Ugyanakkor mást is, és azt a mást gondolom szükségesebbnek. Nekem azzal volt bajom, hogy úgy tűnt, a nem fix formába húzott dolgok kiesnek: a forma hiánya miatt a szöveg egyéb értékei nem is kerültek tárgyalásra.

A sznob álközönséget nem kell bemutatni: Magyarország, sőt Közép-Kelet Európa legjobb egyetemének legjobb karára járok, ahogy a felmérések kimutatták... ami azt jelenti csak, hogy tele van sznobokkal. Egyéb értékeit nem nagyon találtam az intézménynek, egy-két tanártól eltekintve. De tény, hogy én máshogy gondolom elképzelhetőnek az utat a közönséghez - amennyire módom volt tesztelni, nem is alaptalanul. Egy vitát talán ez is megér.

A helyesírástól való eltérést nem gondolom még mindig rossz dolognak. Olyan lenne, mint egy nyelvjárási beszélőről azt mondani, hogy nem jól beszéli a magyar nyelvet. Pedig de. És a helyesírás tényleg csak konvenciók halmaza: és érthető, amikor eltérek tőle. És nem is gondolom nyelvromlásnak, ahogy azt sem, hogy tíz éve még nem ajánlotta volna föl itt, hogy tegezzem le, ma pedig mégis: változik a nyelv, folyamatosan. Az ikes paradigma megítélése is bizonytalan, nem is nagyon tudják az új hsz szerkesztői, hogyan döntsenek a kérdésben. Vagy ott a hülye: eleinte nem volt sértő, aztán igen, aztán ma már alig. Vagy a baszik. Műszó volt - ma pedig durva. Változik a nyelv, esetleg gyorsabban is, mint azt a kanonizált helyesírás követni tudja: nincs ezzel baj, ám tény, hogy a globalizáció hatásaitól óvni kell. Én is megőrizném, ahogy a nyelvjárásokat is. Ám ennek eszközeként nem a tökéletes nyelvtant gondolnám: az miért motiválna bárkit is? Inkább menjen annak rovására, csak jusson el az olvasóhoz a mű, és szeresse tőle kicsit jobban a nyelvét. Azt sem bánom, ha a nyelvtani hiányosságok miatt elgondolkodik azon, hogyan változik a jelentés ettől vagy attól. Szóval nem gondolom nyelvrombolásnak, hanem puszta eszköznek. Ha egy vessző itt vagy ott más jelentést ad a szövegnek, esetleg kihagyom, mert képes pluszt adni a vershez, és mert költő vagyok, általában azt gondolják, hogy megtehetem. Van, aki a költészetet egyenesen a nyelv képességei határa feszegetésének tartja. És valóban, ezt is lehet vele: amíg szép, amíg az olvasóhoz eljut. Én voltaképp ennyit szeretnék elérni: legyen támasz, ez az elsődleges... és emellett jó, ha ráveszi a mű kicsit az olvasót, hogy nyelvileg gondolkodjon. Márpedig a szokatlan veszi rá az embert a gondolkodásra, ami szokott, mint a nyelvtan, kevésbé késztet erre. Tehát de, szerintem felülírhatja a helyesírást az esztétika, mert nem származik belőle kommunikációs hátrány... nomeg nem csak kommunikálnia kell a versnek, de ezt a szempontot talán most hagyjuk.

A globalizáció pedig világos: de akaratlanul hoz magával az az olvasat is értéket, különben nem tudna teret hódítani. Annyira birkáknak nem gondolom az embereket, hogy ne ezt feltételezzem, bár talán én vagyok naiv... De ja, tartom, amit az előzőben írtam, mert ugyanazt az olvasatot értettem alatta.

Ami a veletek harcolást illeti... én is szeretném, eléggé vágyom valamilyen közösségbe, amivel azonosulni tudok. Úgyhogy bár te nem szeretnéd, én mégis akarnám, hogy meggyőzz, meggyőzzetek - mert meggyőződésem ellenére nem tudok beállni semmi mögé. Ehhez viszont érvek kellenek. Mert a meggyőzéssel nincs baj, ahogy a vitával sem: egyik sem erőszakos, csupán ütköztetés, ami konstruktív.

Írtam az első versben, amit küldtem: nem érdekel a kanonizált irodalom, hogy megtapsikoljon az elismert "nagy"-érdemű. Én emberi lírát akarok, az emberektől pedig nem tapsot szeretnék, csupán pozitív érzéseket a verseim felé, tudni, hogy jót tett nekik. Ahogy a legnagyobb elismerés, amit kaptam valaha, hogy egyik ismerősöm elárulta: sírt, miközben a darabot olvasta. Semmiféle szakmai elismerést nem kaptam - mégis ez a favorit. Itt sem marha nagy elismerést várok, nem azért jöttem: de tény, hogy innen szakmai ítéletre számítottam.

És ahogy mondod: rosszak voltak az első beküldött verseim... Ezzel nem tudok mit kezdeni. Semmi szakmai alapja nincs. Ebből csak azt tudom, hogy neked nem tetszettek: ettől a vers még lehet jó. Nem szeretem se Adyt, se Petőfit - mégis tudom, szakmai szemmel nézve, hogy jók. Általában. És ha ennyit mondasz nekem, hogy rossz, nem tudom komolyan venni. Akkor csak nem tetszettek. Ami szubjektív, ízlés dolga - és ilyen szempontból csak annyiban releváns, mint bármelyik olvasóé. Én szakmai véleményt várok, amikor megmondják, miért is rossz - és abból tanulhatok. Szubjektív benyomások alapján sokkal több a jó vélemény, mint a rossz, tehát összességében mégiscsak jók, és ebben csak egy a te véleményed. Ítéld meg szakmailag, indokold, hogy miért rossz, és úgy többmindent tudok vele kezdeni.

A kanonizált modern lírát ritkán szeretem én is. Mást akarok, de nincs bennem hatalmas újítási vágy. Nem akarom megváltani a világot, egyszerűen mást szeretnék, mint általában. Erről akarok szakmai, komoly beszélgetést folytatni, hogy új szempontokat kapjak, stb.

Az udvariaskodás... én alapvető gesztusnak gondolom, ami nem egyenlő az alakoskodással: csupán egy alapvető, emberi tisztelet. Úgyhogy én a munka mellett udvarias is vagyok. Mert a vélemény még lehet őszinte attól, hogy nem durva.

Remélem elég alaposan reagáltam... most rohannom kell, és nem akarom halogatni az elküldést.

lnpeters képe

A versforma lényege a tömörség. A tehetség egyik jele, hogy tud tömör lenni. Tudja használni a formát.

Aki tengerikígyó hosszúságú strófa-rengeteget ír, és semmit se mond, valószínűleg (még) nem tehetséges. (Bocs, szerintem e tehetséget a muka és az érdeklődés teremti, a genetikai végzetben ugyanúgy nem hiszek, ahogy más végzetekben sem.)

Az ilyen vers semmiben sem különbözik a legrosszabb, nyúlós-nyálkás prózától.

A forma tömörségre szoktat. Helyes.

A mi (most itt alakuló) irányzatunk egyik sajátossága, hogy tud egy versen belül formát váltani, akár többször is. Vagy többféle formát végigvinni és állandóan egymással ütköztetni, egyfajta vers-kantáta stílusban.

Ez is rendben van.

Van aki szeret hexameterben, disztichonban, vagy alkaioszi strófában írni - de ettől a többiek számára ez még nem kötelező.

Martin, mi teremtjük a verset és a formát, amit az átlagolvasó szeret - illetve szeretni fog.

Martin, az egyetemen bizonyára vannak értékek, nem lehet abszolút és visszavonhatatlanul értéktelen. Hogy ezek esetleg nem a kanonizált hierarchia mentén sorjáznak, természetes.

A magyar helyesírás igen sokszor változik, és még fog is. Világrekord. Akkor is: alkalmazkodjunk a vers születése idején érvényben lévő helyesíráshoz. Ez nem megalkuvás, csak gesztus.

A fonatikai jelölést a publikum zöme nem ismeri, nem érti, a nyelvjárásiasság meg csak a maga körén belül érvényes. Mi a magyar nyelvterület egészében szeretnénk gondolkodni.

Ami a neylvvel való játszadozást illeti, szerintem ezt a posztmodern olyan mértékben kompromittálta, hogy vigyázni kell vele.

A szakirodalom a globál-lokál fejlődést hangoztatja. Mi globál szempontból lokál vagyunk, magyar szempontból meg globál. Nem hisszük, hogy a "liberális piacgazdaság" a történelem végét jelentené.

Magam a szabad akarat elvét vallom - ahogy olvasható is.

Az emberek nem birkák - de mégis azok.

Martin, javaslom, mivel bőven van Benned mondanivaló, nyiss blogot, indíts esszé-sorozatot - a versek mellett.

Fogunk még beszélgetni sokat.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Rendben, amint lesz érkezésem. Erre akkor most nem is reagálok bővebben, blog formájában megpróbálok neki alkalmasabb fórumot nyitni majd.

Én alapvetően tegeződnék - neten ez a bevett. Veled már úgy is írtam - a többiekkel pedig, fiatalabb lévén, tartom magam az élőszóban működő illemhez, ha már így kezdtem neki. De mint általában, ebben a kérdésben is nyitott vagyok. :)

lnpeters képe

OK, OK...

Esszében, rendszeresen, átgondolva...

Akkor lehet vele kezdeni valamit, itt csak verba volant...

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Kedves Bohóc!

Te nem nyitott vagy erre a kérdésre, hanem csak bohóckodsz.

Engedelmeddel megjegyezném, nem nyitottnak kell ilyenkor lenned, hanem vedd megtiszteltetésnek!

Nem elég csak a versfaragásban otthon lenned, hanem példának okáért az illemben!

Már elnézést, hogy belefecsegtem, de az én értékrendem ezt kívánta meg!

Bocsánatot kérek, kedves Főszerkesztő Úr!

Teszem ezt az imént kissé esetleg indulatosnak tűnő hozzászólásom miatt!

 

Kedves Cecília,

én tényleg nyitottnak gondolom magam, és valóban igényem van a szakmai vitára. Ha ez neked bohóckodásnak tűnt (remélve, hogy a tegező hangot nem veszed illetlenségnek: a főszerkesztővel egyetértve ugyanis neten elsősorban ezt gondolom nomrának, és mivel ebben megegyeztünk vele, követem is új beszélgetéseknél a szabályt)... tehát ha bohóckodásnak érzed, sajnálom. Komolyan. Kaptam értelmes válaszokat, és súlyos kérdéseknek érzem, amiket feszegettünk, és a tárgyaltak alapján még fogunk is. Én ebből arra gondolnék, hogy nem volt érdektelen a főszerkesztő számára sem a dolog, tehát nem bohóckodás csupán. A személyemre irányuló ellenérzésekkel viszont nem tudok mit kezdeni, amennyiben hozzászólásodban inkább a vélt magatartásomat támadtad, semmint a tartalmat: biztosíthatlak csupán, hogy nem ökörködni jöttem az oldalra, és ha számodra mégis annak tűnt, nyilván a szemedben van még mit tanulnom. Ezt én is így gondolom: különben itt sem volnék.

Hogy mit vegyek megtiszteltetésnek... az oldal nyitott, azaz nyílt, ahogy a főszerkesztő írta is: ezért nem érezhetem, hogy megtisztelve lennék, alanyi jogon jár. Azért sem érezhetek semmilyen megtiszteltetést, hogy a versemet hova értékelték - nem engem tiszteltek meg, csupán megítélték a verset. Felém nincs ebben semmiféle gesztus, hacsak az nem, hogy egyáltalán foglalkoztak a verssel: ám az oldal ezért van, alapnak tekintem. Ezért hálás lenni képtelen vagyok, azaz nem érzem megtiszteltetésnek, habár nyilván örülök neki - ha hálás volnék, az azért lehetne, mert szívességet tettek, itt viszont erről nincs szó. Ha a személyem miatt ítélték volna meg pozitívan a verset, nem is örülhetnék a helyének, bár megtisztelve érezném magam. És ebben az esetben inkább az örömre voksolok: az elbírálás szakmai legyen, ne személyes. Azt pedig tisztelettel megköszöntem, hogy a főszerkesztő hajlandó felém nyitni diskurzus terén. Ez már lehet megtiszteltetés, mert nyilván nem akárkivel tesz így, és ez már engem érint, nem az írásomat. Az, ha volnának ilyenjei, nyilván megtisztelve érezné magát a helyén.

Én úgy gondolom, az illenben is megfelelő módon otthon vagyok, voltam, jobban is, mint a versfaragásban: ám a gondolataimat nem tudom azáltal megregulázni. A legjobb, amit tehetek, hogy nem nyilatkozom a másikról illetlenül annak ellenére sem, hogy a véleményünk különbözik esetleg, megadva annak tiszteletét, hogy mert máshogy gondolja, még nem hülye, hanem alapja van mindannak - és így is tettem, épp a nyitottság miatt: nem gondolom, hogy feltétlenül jó volna bármely elképzelésem, ám változtatni nem tudok rajta, amíg érvekkel meg nem győznek. Ha illetlen volnék, azt hiszem, nem is ilyen hangnemben írnék neked, hanem a személyemet ért támadásra ugyanezzel felelnék. Ám az illem és a nyitottság mentén tudomásul veszem, hogy neked csupán bohóckodás, amit leírtam, és hogy ilyennek, vagy olyannak gondolsz mindebből - ennek megfelelően, ahogy máskor, elgondolkodom magamon, szempontokat gyűjtök, és még végig fogom gondolni párszor, mire dűlőre jutok magamban a vádakkal. Minden bizonnyal te is így teszel majd, ahogy az illem kívánja - feltételezve a jót ismét, ahogy ugyancsak megkívánja az illem és az emberiesség. Ám legjobb tudásom szerint jelenleg csak ennyit válaszolhatok.

Nem gondolnám hogy bohóckodsz. Gondolataid igencsak helyén vannak, illetlen sem voltál. Sok mindenben pedig egyetértünk. Analitikus elme vagy, szeretsz boncolgatni, és ezt jó helyen teszed. :) Nem mellesleg, jól írsz... (ami ezen az oldalon még egy jó pont, ugyebár, ha már tehetségeket keresünk).


Ahogy írtam, nem szeretek különcködni: jól is esik, hogy nem állok tökéletesen egyedül azzal a véleménnyel, hogy talán nem bohóckodás volt az a nem kevés szöveg, vagy illetlenség. Köszönet ezért. És a jelzésért is, hogy amit csinálnék, azzal valóban jó helyen járok. Ehhez képest pedig a megjegyzése annak, hogy jól írok, számomra már majdnem mellékes is - nem azért, mert alap volna, ám az előbbiek nagyobb örömet okoztak, de persze ezt is köszönöm.

:)

Amennyire utána tudtam nézni, többen is írtak hasonló módon verseket itt. Én úgy gondolnám - és amennyire tapasztalni lehetőségem volt: helyesen -, hogy az élő beszédhez ez áll a legközelebb, így a hétköznapi ember számára is legszívesebben olvasott. Ezért írok így, formailag, aztán persze ezt is lehet részletezni... a tartalmi kérdések pedig már teljesen más lapra tartoznak. Remélhetőleg lesz időm majd írni erről, a főszerkesztő javaslatára, egy blogbejegyzést, és akkor ott lehet róla tárgyalni. Igyekezni fogok, de egyelőre én is időhiánnyal küzdök.

Na ez jó volt Martin... :) Nekem az orr-monológ jutott róla eszembe.

Szerintem sok mindent félreértesz. Formát lehet bontani. Lehet kisérletezni. Én magam is sokat kisérletezem. Még ugyan nem olvastam az ő hsz-ét a tiéd alatt, de szerintem alapvetően félreérted a célt. Te ismered a magyar nyelvet (Antalnénél vizsgáztál - én meg "Antalnéból" vagyis csak a könyvéből, nem mondom hogy szerettem, most már jobban, mint akkor). Te be tudod tartani a magyar nyelv szabályait. Te írsz "hagyományos", a magyar nyelv szabályait tisztelő verseket. És ettől eltérően - formabontóan és merészen - kisérletezel.  DE, és itt jön a legfontosabb: azok az új, feltörekvő, tehetséges író-költő palánták, akik csak a mai amatőr lírát olvassák, központozatlan, irásjaleke, nagy kezdőbetűk nélküli versekkel, azoknak nem lesz alkalma ezt megtapasztalni. A mai amatőr líra most ebben az általad formabontásnak nevezett szakaszban van.

Így talán láthatod, hogy a formabontásból mi vissza szeretnénk zökkenteni a formába. Nem szeretnénk azt, hogy a líra "csak" formabontó legyen. Mert ma az. De a kisérletezésnek mindig is van létjogosultsága. De ne az reprezentálja a mai magyar amatőr lírát. Egyszer valaki azt írta a versemre, hogy a vesszők alkalmazása nagyképűvé teszi a versemet. Látod, még ilyen elméletek is vannak a vesszőkről. Pedig csak egy segítség, útmutató, levegővételi hely (amit formabontásból elhagyhatsz, de itt nem ez a cél).

Érthető amit írtam?


Azt hiszem, igen - és világos: a formabontás önmagában nem erény, bár ezt a fogalmat másra használom, nem a helyesírás mellőzésére. És amikor olyan versek jönnek, amik funkció nélkül, alapos indok híján bontanak formát, vagy térnek el a nyelvtani szabályoktól, én sem tartom szerencsésnek. Gondom azzal van, ha ez kizárólagos szemponttá válik, és még ha funkciója is volna a fenti eszközöknek, kizárjuk a lehetőségek tárházából, mert... mert nem tudom. Nem látom reális okát így tenni.

És akkor az összemosás: ha formát bontok (szinte mindig), annak oka van. Formabontás alatt pedig azt értem, hogy nem követek hagyományos versszerkezeteket. A vers érzelmi hullámzásához igyekszem igazítani a ritmikát, amit az értelmező olvasás támogat meg - ahogy azt az Akasztásban tettem, bár formaibb módon, azaz némiképp követve egy időmértékes paradigmát, mert a helyi kánon számára az tűnt elfogadhatóbbnak. Igazából nem is fűztem sok reményt ahhoz, hogy az a vers felkerül valahova.
A nyelvtan pedig... nem szegem meg sokszor, de ha igen, annak jó oka van mindig - legalábbis úgy gondolom. A ritmikai illeszkedés nekem még kevés is, vagy a rímkényszer... Más szempontok szerint tartanám helyesnek. Ahogy a fönti versben, de erről már írtam valahol máshol. És ha erről vitatkozhatok valakivel, annak örülök, azért jöttem, hogy ilyesmiről társalogjak, mert pusztán a saját ítéletemet nem tartom elégségesnek ilyesmi eldöntésekor.

De a vesszők alkalmazása, mint nagyképűség... nehezen tudom elképzelni. Érdekelne, melyik versről lehet szó, hálás volnék a címért. Ami azt illeti a vélemény alapjára is... valahogy fura elképzelni, hogyan csinál a vessző nagyképűséget... remélem ott lesz alatta a hozzászólás is, hátha okosabb leszek tőle.

Egy szabadvers-gondolat, prózavers, hogy lásd, én is írok ilyet, és kísérletezem... (csak egy érzés volt egy nagyon nehéz időben, amit rögzíteni kellett, nem feltétlenül kötött formában...)

Ronggyá szőtt tervek szőnyegén
taposnak ormótlan elefántok,
a boltban porcelán csörren,
szürke szín olvad a kékbe,
lépések zaja az ajtó előtt,
az alkalom megtorpan,
sóhajt, s néz be a kémlelőn,
hátadat látja, ahogy ülsz szövőszéked romjai előtt...

ezt írta valaki róla:
szerintem "nem kellenek a vesszők, mert összeolvasztják a soraidat..."


 

 

 

Kedves A vén bohóc!

 

A szakmai vitának valóban helye van itt, sőt, mondhatnám, annak van itt helye igazán.

Számomra inkább a hozzáállásod bizonyos kérdésekhez tűnik általad választott neved után annak.

Nem kell a tegeződést illetően semmilyen új szabályt követned.

Nevezetesen egyrészt azért nem, mert nem kultiválom a csendőr pertut, bár ezt előre nem tudhattad volna, szolgáljon ez némi mentségedre.

Másrészt azért nem, mert az ember amennyiben belép egy helyre, ahol adott egy társaság, ott igyekszik követni a már kialakult stílust, hangnemet. Ehhez nem szükségeltetik más, mint alapvető etikett elsajátítása az embernek idejekorán.

Egyébként pedig nem kell csekély alázat sem az idősebb, némi szakmai tapasztalatra szert tett társaiddal szemben.

Viszont ha és amennyiben még ilyen irányú alázattal is rendelkezel, akkor azt kellene mondanom, Neked itt a helyed!

A személyeddel részemről nincsen semmi baj, már csak azért sem, mert ilyen rövid idő alatt az ember nem kaphat kellően hiteles képet a másikról.

Ezért nincs is szükség, hogy bármit is kezdjél vele.

Megnyugtat, miszerint ahogy mondod, nem ökörködni jöttél ide erre az oldalra!

Nagyon helyesen, csak üdvözölni tudom ezt a hozzáállásodat.

 

Mit vegyél megtiszteltetésnek?

Például azt, hogy a Főszerkesztő úr, és társai sokat dolgoztak azon, hogy megalakítsák ezt az oldalt olyan szerencsés adottságú emberkéknek, mint példának okáért Te is vagy, aki megmutathatja, mit ért el ez eddig ezen a területen.

Valamit azért elméltóztatott téveszteni, tisztelt Uram!

Alanyi jogon egészen más dolog jár, de én itt azt nem taglalnám.

Versed megítélésekor feltételezem Téged ítéltek meg, mivel általad jött létre az a csoda, amit úgy hívunk, hogy vers.

Gesztus nemcsak az, hogy foglalkoznak a verseddel, hanem az is, hogy időt, energiát szánnak arra, nem keveset, hogy a magadfajta versfaragókat a helyes irányba tereljenek!

Hálás?

Valóban, ne légy hálás, már csak azért sem, mert úgy tűnik, alapvető fogalmakkal nem vagy tisztában!

A szakmai megítélést nehéz elvonatkoztatni a személytől, legalább is nekem ez a véleményem. Meg is magyarázom, miért érzem így. Egy ilyen párbeszéd kialakulásakor kiderül nagyon könnyedén, ki alkotta meg, ki van a nevezett vers mögött.

A Főszerkesztő úr, amint látom hajlandó nemcsak feléd nyitni, amint az Te megfogalmaztad.

Úgy tűnik, Ő életének nem csekély részét áldozza arra, miszerint ezt az oldalt nemcsak létrehozta, hanem folyamatosan karbantartja, szerkesztő társaival együtt, hogy amiért ez az oldal megszületett, azt a feladatát maradéktalanul betölthesse!

 

Nos, nézzük az utolsó tételt, az illemet, ha már ennyire részletezünk.

Bár megjegyzem, véleményem szerint olykor a kevesebb több!

Elképzelhető, hogy otthon vagy illemben, de ahogy azt éppen Te fogalmaztad meg, nem tudod adott esetben gondolataid megregulázni, no és voltaképpen ez elég nagy baj!

Hm, az, hogy a másikról nem gondold azt mindjárt, hogy hülye, ez egy önmagában nagyon helyes cselekedet. Ennél már csak az lenne helyesebb, ha ezt a gondolatod nem tennéd írásos formában, de sebaj, van időd még rá, úgy érzem, hogy alapvető dolgokat magadévá tegyél.

Valóban, ha illetlen lennél, nem csomagoltad volna be mondanivalód felém ennyire sokrétegű csomagolóanyagba.

Mély szomorúsággal tölt el, hogy vádként könyvelted el azt az alig pár mondatnyi megjegyzésemet. Betudom annak, hogy aki versírással foglalkozik, az ennyire érzékeny.

S így a végére engedelmeddel idéznék Tőled!

„Minden bizonnyal te is így teszel majd, ahogy az illem kívánja - feltételezve a jót ismét, ahogy ugyancsak megkívánja az illem és az emberiesség. Ám legjobb tudásom szerint jelenleg csak ennyit válaszolhatok.”

Amint megtapasztalhattad, bár én nem vagyok írásban annyira kiművelt, min Te, de én minden esetben nagybetűvel szólítottalak meg. Tehát idézve Téged, ennyit minden körülmények között megkíván az illem.  Amennyiben jelenleg ennyi a legjobb tudásod, úgy nem vennélek igénybe a válaszadásoddal.

 

Összegezve, úgy tűnik, az előző pármondatos megjegyzésem hűen tükrözte a valóságot!

Jó, hát filozofálni én is szeretek... (de írni is)
A festő tanárom kérdezte egyszer: "mi az agyad, egy komputer?"

Tényleg, néha így érzem. Folyamatosan analizál.

Nyiss blogot, ott folytathatjuk!


Két dolgot tisztáznék, ezúttal kivételesen a helyesség tudatában.

1. Ha a magatartásomat bírálják, az vád: ennek lehet alapja, ám az érzelmi reakció kis eséllyel helyes, ha valami alapján jogos is akár, ezért:

2. négy dolgot tehetek: a) figyelmen kívül hagyom a dolgot, mert vagy nem tartom kellően színvonalasnak a verbális tisztázást, vagy mert lehetetlennek látom az alany értelmére való hatásgyakorlást - az alapvető tisztelet okán nem jártam el így; b) érzelmi reakcióra hasonlóval felelek - nem tartom magam nagy kiválóságnak, de nem okoz örömet, ha csépelhetem a másikat, még úgy sem, ha csak verbálisan teszem, és egy harmadik azért megdicsér: így ezt sem követtem; c) meghajtom a fejem a vádak előtt, és alázatosan elnézést kérek - azonban mivel érzelmi reakció, nem magyaráz semmit, vagy rosszul magyaráz, így nem ad okot számomra, nem formálja adott dologról másmilyenre a gondolataimat, nem győz meg: márpedig ha mindezek ellenére mégis meghunyászkodnék, az puszta hazugság, gerinctelenség volna részemről, ami sajnos bizonyos jellembéli (vélhetően) hibákból fakadó okok miatt nehézségeket jelentene számomra; d) megpróbálom gondolati útra terelni a dolgot, hogy értelmes keretek között megvitassuk, hol is a hiba. Erre kísérletet tettem, a választ inkonzisztensnek érzékeltem, megfelelően a továbbra is indulati tartalomnak, így az egyetlen értelmes megoldás részemről a továbbiakban, ha nem akarom az időmet pazarolni, az a), bármennyire nem követném alapvetően. A tekintély, a valódi tisztelet ugyanis nem kierőszakolható, csupán kiérdemelhető, szeretettel ajánlom Hanna Arendt írásait.

Mutass itt egy embert aki nem küzd idohiannyal :))


A szabadvers fogalma... nálam eléggé bizonytalan. Ezt sem mondanám határozottan annak, a kísérleti jelleg talán ennek is szól...

A vesszőkkel kapcsolatos problémát nem értem, bár lehet túl diszlexiás vagyok hozzá... Ám tekintve, hogy a vessző elválaszt, torpanásra késztet, a sorvégekkel összhangban csak erősíti az ottani megállásokat, ily módon a sorközi vesszőkhöz kisebb szünetet rendelve. Ám ezt kellően jól funkciónálónak gondolom: a sorok a tartalomnak megfelelően diszkrétek, kellő bevezetéssel az első sor vesszőtlen, így dinamikusabb indításával. A harmadik sor elejére még egy s-et raknék szívem szerint, hogy legyen jobb átmenet, mert az egy kicsit gördítene ott a szövegen, ami után a teljesebb megtorpanás az én fülemnek megfelelőbb, és az utolsó sort "látva csak a hátadat"-tal indítanám, szintén adva egy kis lendületet, amivel az utolsó, hosszabb sort elhalóbbnak érezném. Mintha lenne ott egy mély lélegzet, amivel a végét az ember elnyögi. A csak pedig talán ráerősíthet az értékvesztésre... node a szemantikai részébe már nem mennék bele, mert úgy roppant terjedelmessé válna a dolog.

Summa summarum: nem látom indokoltnak a vesszők kifogásolását, és természetesen az én fülem sem csalhatatlan. Előfordulhat, hogy elkerülte valami a figyelmem, ami úgy tenné indokolttá, ahogy fönt szerepel, semmi szükség a változtatásra - de eléggé rohanok most, nincs érkezésem mélyebben belemenni, bocsánat ezért...

:) Igyekszem, de ugyebár még nekem is az időhiány... nem ártana lassan elkezdeni készülni a holnapi vizsgára.

Meg fogtok kövezni, sőt bélyegezni is azzal, hogy "szakmai féltékeny " vagyok, de sokáig azt hittem, ez a vers csak egy teszt-amiként volt már ilyen itt a kezdeteknél-arra, hogy milyen is lehet egy vers a csúcson, aztán olvastam a kommenteket és rájöttem, hogy ez komoly.

Csak a véleményem írom le: nekem nem ez a szint.

Bocs' bohóc! :(

lnpeters képe

Fejtsd ki!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Dehogy kövezünk... :) varjuk hogy megusd a szintet :)


Ó, tőlem ne kérj bocsánatot, én írtam lejjebb is, hogy szerintem nem olyan jó vers ez. Azért, mert nagyon egyértelműen nyilatkozik, meg van fűszerezve némi egyszerű képiséggel és lehet skandálni, még nem lesz értékes. A szerkesztőktől kell elnézést kérned, az ő ízlésüket minősíted, amikor nem értesz egyet az értékeléssel. Ahogy mondtam, én sem ezt, az ilyet tartom jó versnek, csak kíváncsi voltam.

Mint említettem alább, és más is, mi sem tartjuk ezt a legjobb versnek, ennél van határozottan jobb, de eddig nem érkezett. Sajnos a többi versed nem hogy egyértelmű nem volt, de számunkra - lehet, sőt biztos hogy számodra sokatmondó - tobb helyen értelmezhetetlen, vagy más okból hiányos, bár több értelemben is remek. A verseket meg mindig közönségnek írjak (mi nem tagadjuk, egy bizonyos fajta közönség is vagyunk), majd ha magadnak írod és fel is olvasod, akkor oda rakod majd őket a saját negyedre, ahova gondolod.


Szerintem e helyütt nem az én verseimet kellene minősítened, de ha már megtetted, akkor muszáj megvédenem őket:

a verseimet másutt a legtisztább, legérthetőbb lírának tartják, sajnos nem tehetek róla, hogy szimbolikáik megfejtéséhez nem csupán alapműveltség szükségeltetik.

és maradjunk e témánál: a látogatók nagy része az oromra kíváncsi, és ha ilyen gyengécske, harmatocska versecskét találnak lesajnálnak minket. Szerintem ez presztízskérdés is egyben.

 

üdv: Germain

Azt hiszem nem erzekelted a mondataimban az általános alanyt ( a te itt nem rólad szólt). A hírnek örülök, mármint hogy verseid máshol óriási sikert aratnak, így szimbolika valaki szamara legalább napfényre kerül (mellékelt fotó vagy lábjegyzetek, esetleg lexikon nélkül is)! Folytasd tehát, és orvendeztesd meg őket további alkotásokkal! Erről a versrol véleményedet tudomásul vettük. Hagyunk mindenkit hogy a sajátját kialakítsa, szabadon.


Szia Pipány! (Azt hiszem, a korkülönbség meg a mai divat megengedi, hogy így köszöntselek!) Kiváló versnek tartom az írásodat. Nem azért, mert nincs jobb a Parnasszuson néhány bíráló szerint,hanem azért , mert tökéletes. Bizonyára olvastad a Késztetés c.Braunel-verset, neki is azt írtam, hogy ez  a dal a dalról, azaz  vers a versről szól, de hát tükörtartásra is szükség van olykor-olykor. Olyan öngerjesztésre, mely továbblendítheti az élő magyar lírát. Visszakanyarodva: Versedben megvan az a tekintélytisztelet a klasszikusok iránt, alkotásaik iránt, amely a magyar lírát mindig is jellemezte, hsiezen a századok lírai termése egymásra építkezik, lépcsőről lépcsőre halad egyre feljebb: az egyik lábunk még eggyel lejjebb, de a másik már a következő fokon áll, kapaszkodik a teraszig mint pihenőig - aztán tovább! Tartalom és forma gyönyörű egysége, nem is részletezem,hiszen mindenki tudja nagyon jól, hogy ez mit jelent.Bárcsak az alsóbb Parnasszus- fokokon is minimálisan érvényesülnének a ritmus, lüktetés, pontos rímelés, versszaképítés szabályai! Mondom: minimum! Hogy miről szól a tartalom, hogy a forma nem gátja-e a tartalomnak I(nem lehet gátja), az lenne az elbírálás következő mércéje...stb. Még egyszer: gratulálok! Ha megengeded,idemásolom:

 Ez a dal most a dalról szól,

mit teszel érte szépen s jól.

Szülési kényszer minden vers,

örömöt benne magad lelsz.

Más is élvezi? Kétszer nyersz!

 

.

Tetszenek jambuszaid.

Valóban majdnem tökéletes.

Nekem is tetszik.