Magyar komédia 5. fejezet

5. BOLYONGÓ SZTETOSZKÓP

 

Doktor Magyar László megérkezett. Orvos volt, ennek köszönhette életét, miközben odaát a halál tobzódott körülötte, Mengele doktor őt megkímélte. Feleségét és tizenkét éves fiát egyszer még látta, amint az őrök „los, los”, beterelték őket egy kapun. Amikor a tábort felszabadították az orosz katonák, már jártányi ereje is alig maradt. Végre kapott ételt, italt, tudta, miképpen kell bánni vele, hogyan kell legalább annyira feljavítania fizikumát, hogy bizton elindulhasson régi hazája felé.

Gyalog jött. Magas, szikár, sovány termetét végigvonszolta az utcán, szótlanul, körül sem nézve ment, ment a régi ház, a rendelő felé. Kevés ember járt-kelt az utcán, akik látták, azok sem merték megszólítani, aki meg éppen csak szóra nyitotta volna a száját, annak a torkán akadt, hisz úgysem lát, úgysem hall a beesett szemű, emberi roncs, csak a hírt vitték, amely aztán házról házra járt. A doktor úr megérkezett. Egyedül.

A házat zárva találta, de a kulcsok ott voltak a rejtekhelyen. A bútorok is a helyükön, itt nem rendeztek árverést, bolyongott közöttük, látta, hogy a padló ép, a falak is épek, Józsaházán egyetlen puskalövés nélkül robogott át a front, a németek itt is a „rugalmas elszakadás” stratégiáját követték. Csak a por, egy egész, rettenetes esztendő pora, amely az ő mindegyre keményedő szívén is megtelepedett! A régi otthon most oly idegen, iszonytató a csend, amelyet soha többé nem tör meg kedves asszonyi szó, majdani unokák csivitelése. Életében utoljára, még egyszer felzokogott. A szívét takarította le.

Túl volt már az utolsó könnyeken, mikor érkezésének híre hallatára bekopogott hozzá hajdani asszisztense, Gizella asszony. Amint meggyőződött róla, hogy nem szellemet lát, őt is legyőzte a sírás, patakok folytak a szeméből, nehezen jött a szó, de aztán szinte hadarni kezdett. Minden rendben lesz, lám, a népek mennyire szerették a doktor urat, senki semmit el nem vitt, a műszerek is a helyükön, és ha Márta asszony, meg az ifjú László is…

Itt elakadt a szava, mert amint a doktor arcára pillantott, látta, mint küzd önmagával a férfi, hogy más egyetlen csepp könnyét se lássa, hát várt, amíg amannak a szó kipréselődik a torkán.

- Nem. Ők már nem jönnek vissza. Sokan. Sokan nem jönnek vissza.

Gizellának felzokogni sem volt ideje, amikor ismét kopogtak az ajtón. Vajdáné, a szomszédasszony jött, kenyeret, zsírt és tojást hozott, takarítószereket, s míg egyikük a port törölgette, legalább egy székről, az asztalról, a másik gyorsan tüzet élesztett, hogy a doktor úr végre elfogyaszthassa újjászületése utáni első uzsonnáját. Így indult el új élete, hamarosan lélekben is megerősödött, kezdte újjászervezni háztartását, intézkedett a hivataloknál, hogy visszakapja régi praxisát. A kapu mellé, az utcafronton nemsokára új táblát szereltek. Dr. Magyar László med. univ. körorvos. Nagy feladata volt, a körzetben négy kisebb falu tartozott hozzá. Mélyen eltemette hát magában a múltat, a jelennel sem foglalkozott, hagyta, hadd dohogjon mellette a történelem, csak a munkaeszközeit ne csavarják ki többé a kezéből! Kémperek Budapesten. Kivégzések. Na és? A kígyó a saját farkába harap. Túl sok halottat látott, neki most az élőkkel kell törődnie. Panaszosait a rendelőjében fogadja, ha hívják, házhoz megy, akár a szomszéd falvakba is, ha kell, kerékpáron, ha éppen szabad az állatorvos kocsija, akkor azzal.

Azon a napon éppen Somfalváról érkezett a hívás. Jól ismeri a falut, könnyen odatalál. Amint a kocsi megáll a ház előtt, a beteg anyja siet eléje, látszik, hogy zavarban van, mint minden parasztasszony, ha orvossal áll szemben, de ömlik szájából a szó, miközben szenvedő fiának ágyához vezeti.

- Jaj, doktor úr, de jó, hogy végre itt van, nagyon rosszul van a fiam, tudja, ő a téeszcsé elnöke, és a huzatos istállóba…

- Nem lesz semmi baj – nyugtatja meg az anyát –, mindjárt meglátom, mit tehetek.

A párnán nyugvó fej, az elgyötört arc valahonnan ismerős. Miközben a mellkas emelkedik, ereszkedik, minden kilégzést nyögő hang kísér, ebből már megállapítja, hogy itt tüdőgyulladással, tán mellhártya-gyulladással van dolga. Leteszi, kinyitja orvosi táskáját, meleg vizet, szappant kér a kézmosáshoz, alaposan átdörzsöli keze fejét, a tenyerét, majd tiszta, vasalt törülközővel megtörli, aztán kéri, hogy ültessék fel a beteget. Megkopogtatja a hátát, a test forrósága magas lázról tudósítja, sztetoszkópját a fülébe illeszti, hallja a belső, szörcsögő hangokat, közben újra meg újra felsejlik előtte egy elmosódott kép, egy fekete zubbony, egy karszalag képe a zöld nyilaskereszttel. Próbálja elhessegetni magától a rémeket, de már nem tud szabadulni a vízióitól, gépiesen adja az utasítást.

- Visszafekhet, kérem, forduljon oldalra.

Táskájából előveszi a fecskendőt, beleilleszti a forró vízben frissen sterilizált tűt, felszívja vele a gyógyító folyadékot, miközben egyre csak tolulnak eléje a szörnyű képek. A bőrt fertőtleníti, bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával megfeszíti kissé, ekkor gyorsabban kezd verni a szíve, megremeg a keze, s amikor a tűt a beteg farába szúrja, a fiatalember egy pillanatra erősebben felnyög. Az orvos ismét a táskájába nyúl, kivesz egy doboz kinint, az asszonynak adja.

- Adjanak be neki háromszor egyet naponta!

A táskát ismét bezárja, indulni készül.

- Holnap ismét eljövök – mondja búcsúzóul. – Egyen a beteg sok gyümölcsöt, befőttet, és szedje a kinint! Ahogy mondtam.

Kint az utcán beül az autóba, de még percekig nem nyúl az indítókulcshoz. Emlékei között bolyong. Az évek alatt már elmosódtak, belső látása, hallása is megkopott, csak az utca, a néma menet, a szomszédos falvakból is odasereglett tömeg könnyes búcsúszavai, a marhavagon képe éles. De az a fiatal, fegyveres keretlegény, akit a kísérő csendőrök maguk mellett tűrtek! „Közéjük vezetem.” Ez a szó akkor megütötte a fülét, de a hang színe már megszürkült az emlékeiben. Ha legalább biztos lehetne benne! Téeszcsé. A környéken még sehol sincs, csak itt, Somfalván. Azokat a legényeket kisodorta Németországba a front vihara. Elindítja a motort, a hangja harmóniát hoz. Gondolja, ha már itt jár, Balla Dénesékhez is bekukkant, idén tavaszon súlyos baleset érte a kisfiát, egyik ujját neki kellett visszavarrnia a tőízületnél. Milyen lehet most az a kis ujjacska?

Ahogy belép az utcai kapun, Balla Dénest az udvaron találja. Kölcsönös üdvözlésükben öröm és jó kedély, a ház ura betessékeli a szobába, tudja, miért jött az orvos.

- Gyere csak, kisfiam, mutasd meg a kezedet a doktor bácsinak!

Szépen gyógyul – állapítja meg –, a forradás, a varratok helye is elveszíti már vörhenyes színét, az első ujjperc behajlásán nem tud segíteni, az elnyírt inat csak kézsebész tudná újra összekötni, lehet, hogy írni is csak a bal kezével lesz képes a gyermek. Az apa tudja, hogy az orvosnak aligha jutna eszébe csak úgy meglátogatni őket, ha nem éppen erre akad dolga, hát megkérdezi.

- Igen, a téeszcsé elnökénél voltam.

Balla Dénes szeme rávillan az orvosra.

- A testvérelvtársnál?

A művelt, olvasott, okos parasztember szava rádöbbenti, hogy gyanúja nem volt alaptalan. Találkozik a két tekintet, s az egymásba kapcsolt láthatatlan sugár váltóárama oda is vissza is viszi az azonos gondolatot. Pár feszült másodpercig csak nézik egymást. Mind a két szempárban néma villámok.

- Tehát… ő volt az…

- Igen, ő volt az, doktor úr. A fronttal együtt évekre eltűnt. Tavaly jött haza rongyosan, hatalmas batyuval a hátán. Németországból. Mire magunkhoz tértünk, már elvtárs volt, és elnök. Ön pedig most a gyógyító orvosa.

Egy percnyi csend telepszik rájuk, csak bámulnak maguk elé mind a ketten, majd az orvos egy mély sóhaj kíséretében megszólal.

- Tudja, Dénes gazda, a hippokratészi eskü emberekről szól, nem pedig barátokról vagy ellenségekről.

Dénes gazda eddig még nem hallotta Hippokratész nevét, az orvos hát mondott róla pár mondatot. Az ókori görög orvos, aki örök érvénnyel megfogalmazta a gyógyítás etikáját.

- Az eskü szent, tudom, én is tettem már esküt – szólalt meg Balla. – Egy politikai rendszernek tett eskü addig szent, amíg a rendszer létezik. Az ön által tett eskü sohasem veszti érvényét, mert az emberre esküdött. Csak csodálni tudom az orvosokat.

Másnap, ahogy ígérte, ismét meglátogatta a beteget. Elmúlt a ziháló, nyögésekkel kísért lélegzése, lement a magas láz, szeme is élénkebben csillog, ráemeli az orvosra, úgy tűnik, megismerte.

- Doktor úr, én csak…

Az orvos hangja melegen, lágyan csendül.

- Ne fárassza magát, pihenjen!

- Csak azért a… tehénért…

A doktor mintha semmit sem hallana. Táskájából előveszi a fecskendőt, a tűt, az üvegcsét, a szokásosnál is nagyobb figyelemmel szívja ki belőle a folyadékot, a tűt függőlegesen tartva a dugattyút enyhén megnyomja, míg a vékony, hegyes csövecske végén meg nem jelenik egy aprócska csepp. Benzines vattával megdörzsöli a bőrt, s ugyanúgy szúrja belé, mint bármely más betegébe. Egy hirtelen, gyakorlott mozdulat, mire a beteg tudatáig eljutna a fájdalom, már túl is van rajta.

- Még pár napig feküdjön, aztán mehet elnökölni – mondja lágyan, majd csendesen, de élesen vág a szava.

- Igen, tudom. A tehén, aki a nyilaskeresztet vörös csillagra cserélte. Jó egészséget, elnök elvtárs!

A táskát becsukja, fogja, és indul, amikor az asszony megszólal.

- Doktor úr, mivel…

- Semmivel – vágja szét a szót, és undorodva fordul ki a házból. Beindítja a motort, elindul, s ahogy Józsaháza, az otthona felé veszi az irányt, valami végtelen nyugalom szállja meg. Csak a gondolata repül vissza a beteg házába, és jobbra, balra ingatja a fejét. Micsoda világ! Hát micsoda világ ez!

Hozzászólások

Szepesi Zsuzsanna képe

Nem bosszúvágy fűti, hanem hivatása: az emberért tett esküje. Sokan ma legyintenének az ilyen viselkedésre...

Örömmel olvastam, Tibor, várom a folytatást.

Szepesi Zsuzsanna

Csilla képe

Hát, én az élő Istenre tettem esküt egyes egyedül. Gondolom, abban az időben is messze elkerülték a templomot az emberek. Nálunk kurátor elvtárs állt a presbitérium élén :-)), ma is az, csak ma már másként nevezik, talán úrnak, mármint kurátor úrnak...:-)  Címek, rangok, megnevezések nélkül az emberség a lényeg, számomra ezt mondta el ez a fejezet, hogy a bosszúvágyat minden esetben felül kell írja a tisztesség, a szeretet. 

 

vati képe

Nálunk bizony nem kerülték el, kedves Csilla, előfordult, különösen jelentős egyházi ünmnepeken (Karácsony, Húsvét, Pünkösd), hogy a templomi ülőhelyek kevésnek bizonyultak, sokan később érkezők végigállták az istentiszteleteket. Ez a holocaustot túlélő orvos pedig példát adott a tisztességből.

Varga Tibor

hzsike képe

Megrendített engem is ez az igaz emberhez méltó "hűség", ez a korrekt, méltóságteljes viselkedés.Sajnos nem igen jellemző manapság sem. Örülök, hogy rendbe jött az a kicsi ujjacska. :)

 

vati képe

Úgy gondoltam a rendkívülivel mutatok rá a tipikusra... És íme egy részlet arról a kis ujjacskáról, ami nem szerepel az írásban. Mintegy három hétre az esettől az egész kézfej megfeketedett. Az orvos rémülten látta, és rémísztő diagnózist közölt az apával: amputálni kell, mert könnyen megtörténhet, hogy az egész karját le kell végül vágni. Erre az apa: - Doktor úr, nem tudnám elviselni, hogy a fiam csonka legyen. - Hát tehetünk még egy próbát. Kérem, fogja be a gyermek szemét, - Az apa követte az utasítást, akkor az orvos egy csipesszel erősebben megcsípte az ujjacska végét, mire a kisfiú felszisszent. - Jól van - mondta az orvos -, él, megmenthető...

Egy hét múlva szépen lefejtette róla az elhalt bőrt, alatta pedig ott vöröslött az új, már élő, érzékeny bőr...  Akinek, aminek élni kell, az nem hal meg idő előtt...

Varga Tibor

hzsike képe

Köszönöm, Tibor. Beleborzongtam. Annyira jól megidézed a történések hangulatát, hogy szinte ott vagyunk a helyszínen mi is. 

Ezt a sorodat örökre elraktároztam: "Akinek, aminek élni kell, az nem hal meg idő előtt..."

Nagy igazság!

Judit képe

Így van ez rendjén. Attól, hogy a világ a feje tetejére áll, még nem kell nekünk is tótágast állnunk vele.


vati képe

Kitűnő meglátás, de bizony volt abban a korban, és lesz is még a történetben feje tetejére állt világ...

Varga Tibor

Judit képe

Van az most is, Tibor.


Kedves Tibor,olyan érzésem van,mintha ön is átélte volna,a szereplőkkel együtt történteket.testközelből. Élvezetes olvasmányos  nagyon szeretem az ilyen élet rajzokat, nagyon tetszenek a jellem rajzok, örülök,hogy olvashattam.üdv Titta