Magyar komédia 6. fejezet

6. VEZÉRCSEL GYALOGÁLDOZATTAL

 

A baracskai börtön lakóinak élete tulajdonképpen nyugodt volt. Beszélőn ugyan nem fogadhatták asszonyaikat, gyermekeiket, de élelmiszercsomagokat kaphattak tőlük. Ez nem volt Recsk, itt nem voltak testet, lelket megnyomorító fenyítések, itt mindenki a maga szakmáját űzhette a magyar nép bölcs vezérének új állama hasznára, a mezők terményei az ő ingyenes munkájuk nyomán a városok lakóinak asztalát gazdagították. A fegyőrök megtartották a katonás fegyelmet, de amúgy valamiféle távolságtartó barátságban éltek a foglyokkal, tudták, hogy legtöbbjük még azt sem érti, miért és miféle bűnt kreáltak nekik, amiért itt kell bűnhődniük, a külvilág fontos híreit is megsúgták, ha az reményt adott arra, hogy lesz még élet odahaza is. Persze hozzátették; psszt, nem tőlem tudják.

Azon a kora márciusi napon, amikor a foglyok már letették a napi munka szerszámait, elfoglalták helyüket a körleteikben, Kerék Antal fegyőr tizedes óvakodott be hozzájuk, és súgott. Néma és döbbent csend fogadta a szavait, még akkor is dermedten ült a priccsek szélén az egész társaság, amikor mutatóujját az ajkai elé emelve – psszt! – kilépett az ajtón. Némán és faarccal néztek egymásra, csak egy fogoly, bizonyos Mazuk Imre ocsúdott, először csak kis mosoly jelent meg az arcán, aztán valami eszelős kacagással felugrott, s a terem közepén, önkívületben, őrjöngő örömtáncba kezdett. Saját dalát fújta, amelyet hevenyészve szerzett, csak két szót ismételt újra meg újra.

- Meghalt Sztalin! Meghalt Sztalin! Meghalt Sztalin!

A többieket nem rendítette meg ennyire a hír. Lefogták, kijózanították.

- Na és aztán? Nyugodj már meg! Ugyan, mi változik?

- Majd meglátjátok – bukott ki Mazuk Imréből a jós. – Majd meglátjátok.

- Megvárjuk. – És ebben maradtak.

A magyar nép bölcs vezére sem hitte, hogy valami változik. Úgy vélte, hogy bár mesterének, a nagy sakkjátékosnak a gutaütés adott mattot, helyébe majd egy másik mester ül, aki őt továbbra is támadó pozícióban tartja. Keményen végigvitte hát saját határozatát. Szovjet mintára kolhozosítás minél előbb, akár erőszakkal is.

Somfalván nem volt szükség erőszakra. Balla Dénes a kemenesmágocsi tapasztalatai nyomán megszervezte az addig egyéni gazdákat. Ha ott sikerült, miért ne sikerülne itthon is jó és ügyes vezetéssel? Megindult, és egy nap alatt befejeződött az állatok népvándorlása a volt Dombai és Gordos uradalmak istállóiba, a Jancsi öszvért, meg egyik tehenét is a köznek adta, földjét, földművelő eszközeit is vitte magával, lelkesen állt a többiek közé.

- Nincs többé beszolgáltatás, így talán könnyebben élünk, emberek! Menjünk!

- Menjünk! – mondták a társak, és mentek.

Ellenségeivel azonban hiába próbált kibékülni. A Barnák, Zsámborok, Dobák tűrték maguk között, ha már Rákosi atyánk ideparancsolta, de gyűlölték, ha szólt, gyűlölték, ha hallgatott.

- Megfojtanám egy kanál vízben – adott hangot érzelmeinek egyszer Doba Károly.

Balla pedig szólt, ha úgy érezte, hogy a közösségért szólnia kell. Lassú a munka üteme, nem mindenki veszi ki egyenlően a részét, a cséplést már el kellett volna végezni, megkezdeni a szántást az őszi vetés alá, no de miért üti bele az orrát ez a bolond a nagyok dolgába, van elnök, vannak brigádvezetők, majd ők tudják, mennyi az annyi.

Sztálin legjobb tanítványa már a nyár közepén megkapta az első pofont. Szívdobogás, idegesség, álmatlan éjszakák. Az új moszkvai mester másképpen vezeti a bábukat. Sztálintalanít. Őt, a magyar nép bölcs vezérét leveszi a sakktábláról, s egy újat állít a helyére. Túlságosan gyors és erőszakos volt a mezőgazdaság kollektivizálása, Nagy Imre kimondja hát, hogy aki az erőszaknak engedve, meggyőződése ellenére lépett a szövetkezetbe, ismét egyéni gazda lehet. Balla és társai immár szabadon dönthetnek arról, hogy – maradnak. Nem is az erőszak vitte őket, bár a berzenkedésük nem lohad. Míg ők derékfájdító napok sokaságát töltik a mezőkön, a régieket, az alapítókat alig látni. A pohár az év végi zárszámadáskor csordul ki. Az elnök meg a brigádvezetők osztanak, szoroznak. Hát emberek, hogy is mondjuk, a munkaegység értéke csökkent az előző évhez képest, amikor még csak a tizenegy alapító tag dolgozott a közösben. Az ő munkaegységeik száma messze alatta marad az újakénak. Ne kelljen már szégyellni magukat, hát az újakra támadnak.

- Miért jöttetek ti ide?

Balla Dénes torkán felbugyborékol az elmúlt hónapok minden sérelme, keserűsége.

- Nem azért, hogy helyettetek dolgozzunk. Megyünk is, ha már úgyis szabad, Nagy Imre megmondta.

- Menjetek!

- Én megyek, aki akar, jön velem. A földemet, az állataimat, az eszközeimet kérem vissza.

- A földet megkapod. Az állataid, az eszközeid maradnak.

Balla Dénes feláll, Balla Imre, Sörös Lajos, Sörös Jenő és Járik Gyula követi.

- Mi lesz most, Dénes?

- Menjünk! Majd intézkedem.

És Balla Dénes papírt, tollat vesz a kezébe, hogy levelét megírja a Földművelésügyi Minisztériumba. A levél a miniszterelnök titkárságára vándorol tovább. Ott csak most döbbennek rá, hogy a kormányelnöki szó elszállt. Nincs írás, nincs jogszabály, ami azt rögzítette volna. Márpedig a somfalvi ügyet meg kell oldani, a vezéri tekintélyt meg kell óvni. Április közepén fekete autóval egy idegen férfi érkezik a faluba, kormánybiztosként mutatkozik be, s a volt Porkoli házba hívatja össze a gyülekezőt. Ott vannak mind az érintettek, Stettner István, a tanácselnök, Bapczi Kálmán, a brigádvezetők és az alapító tagok, Az idegen meghallgatja Balla és társai panaszát, majd kinyilatkoztatja Nagy Imre álláspontját. Igen, a kilépőknek nemcsak a földjeiket, hanem mindenüket vissza kell adni. Ezzel beül a fekete autóba, és eltűnik a sötét éjszakában. Fantommá válik.

A jogban járatlan parasztemberek fülében ott hangzik a vezéri szó; mindent vissza! Másnap reggel elindulnak hát, hogy magához vegye ki-ki a sajátját. A Jancsi öszvér is a régi jászol mellé áll, az udvaron régi helyére kerül minden, eke, borona, vetőgép.

 

Két nap telik el csendben. Verőfényes április van, Horváth Miklós, a józsaházi rendőrőrs tizedese felölti legszebb kék egyenruháját, fejére illeszti címeres tányérsapkáját, a tükör előtt kinyújtott ujjait az orrához emeli, igen, pontosan áll a sapka, s elindul, hogy teljesítse a kellemetlen felsőbb parancsot. A hét kilométert gyalog teszi meg kerékpárját maga mellett tolva. Mintha orrba vernék folyton, ahogy közeledik, ahogy eléri Somfalva szélső házait, úgy lódul meg a szívverése, de mennie kell, hogy az általa ismert és tisztelt Balla Dénest letartóztassa. A taktikát tervezgeti közben. Dénes bácsi ne rá haragudjon! Az egyik ház előtt valaki megszólítja, megáll beszélgetni. Addig szaporítja a szót, amíg a másik el nem köszön. Benyit az ismert kapun, Ballát az udvaron, munkában találja, kék vászon munkakötény van előtte. Amint meglátja a verőfényben kéklő egyenruhát, rossz sejtése támad, de mert jó ismerős a hatóság képviselője, ráadásul barátságosan szólítja meg, kissé megnyugszik.

- Dénes bácsi, be kell velem jönnie Józsaházára.

- Valami bűnt követtem el? Nem tudok róla.

- Egy kis semmiség. Valami tanúskodás, vagy mi.

- Mindjárt átöltözöm.

- Nem kell, csak egy fél óra az egész, aztán már jöhet is vissza.

És Balla Dénes gyanútlanul felül a maga kerékpárjára, hogy elkísérje a kedves ismerőst valamilyen ügyben tanúskodni. Amint megérkeznek, a rájuk váró Karsai Menyhért alhadnagy közli vele, hogy itt nincs sok dolguk, át kell menniük Cserdomonyba, a vallomását majd ott veszik jegyzőkönyvbe. Igen, telefonálhat, a somfalvi postán üzenetet hagyhat a feleségének, hogy csak az este kilenc órakor Józsaházára érkező vonattal várják. Amint Balla a kagylót visszahelyezi, és megfordul, az alhadnagy kedves mosolyával, kezében egy nyitott bilinccsel találkozik, elkerekedett szemében ott a kérdés, amelyre Karsai elvtárs válaszol.

- Csak formaság.

- Igazán? Ezt is kipróbálhatom végre. Még sohasem volt a kezemen bilincs – és kemény, szögletes mozdulattal löki két öklét az alhadnagy orra elé. Arra vigyáz, hogy el ne találja. Amint így, hármasban kilépnek az utcára, egy józsaházi civillel találják magukat szembe. Az megbámulja őket, Balla pedig dühödten emeli magasba megbéklyózott kezeit.

- Tetszik?

Az ismeretlen szó nélkül elfordul, és igyekszik minél előbb eltűnni. Az alhadnagy csendben lenyomja a felemelt kezeket, és beülteti a foglyot a várakozó, fekete autó hátsó ülésére. Negyedóra sem telik el, és Balla Dénes mögött csikorogva zárul be a cellaajtó.

Ida asszony ötödik gyermekével állapotosan még semmit sem sejt, csak amikor a feszült várakozásban eltelt éjszaka sem hozza meg a férjét, kezd gyanakodni. Új üzenettel másnap sem szalad hozzá a postáskisasszony, levelet sem hoz Sámuel János, a kézbesítő, csak egyetlen képzet, Cserdomony képzete sejlik fel benne folyton, igen, biztosan ott van a férje, tudja, és istenhite segíti abban, hogy tudomásul vegye, nem látja őt egyhamar viszont. Hamarosan eltűnik a faluból a két Sörös fivér, Balla Imre és Járik Gyula is.

 

Már Balla letartóztatásának harmadnapján megjelenik a portán Zsigmon József, a kajlapusztai elmekórtani rehabilitációs intézet éppen gyógyult ápoltja, valamint Zsámbor István. Ahogy Bapczi Kálmán parancsolta; mindent vissza! A Jancsi öszvért befogják a szekerébe, az ekét, boronát feldobják a szekérderékba, a Galamb tehenet, meg a vetőgépet a szekér mögé kötve gördülnek ki a kapun. A tizennégy éves Géza és a tizenkét éves Jolán még iskolában van a szomszéd Kisdurán, az elemista Tamás éppen akkor érkezik haza, amikor a két végrehajtó visszatér, hogy a nagy kamra kulcsát kérjék az édesanyjától. Nagy villáskulcsokat hoztak, hogy a két, szúette fenyőgerendáról leszereljék a benzinmotort, az általa hajtott darálót, és azt is az immár ballátlanított közösbe vigyék. Amikor már a második nehéz gerendával óvakodnak ki az ajtón, Ida asszony megszólítja Zsámbor Istvánt.

- Hogy van a kedves családod, Pista sógor? A kis Zoltán fiad elindult már?

Zsámbor István hangját sem hallatja, arcát sem mutatja, úgy hagyja el a gazdájától megfosztott Balla-portát.

 

A cserdomonyi Járásbíróság tárgyalótermébe megbilincselve vezetik be az öt vádlottat. Amint a testület bevonul, a tanácsvezető bíró utasítást ad.

- Vegyék le a bilincseket!

Iratismertetés közben a lefogottak értetlenül néznek egymásra. Mindeddig hitték, hogy csupán valami félreértés áldozatai, s most, az igazságszolgáltatás előtt végre tisztázódik az ártatlanságuk. Hát micsoda világ ez, ahol velük bűnözőkként bánhatnak? Alig jutnak el tudatukig a fejük körül röpködő szavak, csak a bíró dörgő hangja józanítja ki őket, amint az iratismertetést befejezte.

- Balla Dénes, első rendű vádlott! Megértette a vádat?

- Nem.

- Hogyhogy nem? Ön a mellette álló személyekkel bűnszövetkezésben megrabolta a somfalvi termelő szövetkezet vagyonát. Mit nem lehet ezen érteni?

- Csak azt hoztam el, ami azelőtt is az enyém volt. A kormánybiztos elvtárs is azt mondta, hogy ami az enyém, azt hazavihetem.

- Miféle kormánybiztos?

- Volt nálunk egy kormánybiztos, Nagy Imre, a miniszterelnök küldte.

- És ki volt az?

Most néz egymásra az öt vádlott. A nevét pedig mondták, de senki sem jegyezte meg. A többiek is csak a vállukat vonogatják.

- Nem tudom.

- Tán idézzem meg tanúnak a miniszterelnököt?

Balla Dénes és négy társa megnémul. A vád képviselője pedig dörög. Tanúként kéri meghallgatni Bapczi Kálmánt és Stettner Istvánt.

- Nem tudok semmiféle kormánybiztosról – feleli Bapczi az ügyészi kérdésre.

- Én sem tudok róla – mondja Stettner István, a somfalvi közhatalom legfőbb képviselője. A bíró pedig mennydörögve mondja ki a végső bizonyságot.

- Önök valamennyien közvagyonrablók. Ítélethozatal következik.

 

A hétéves Tamás gyakran jár-kel az utcán, társaival játszik. A téesz irodájából Bapczi Kálmán néhány somfalvi suhanc gyűrűjében lép ki az utcára, meglátja a gyereket, aki pontosan, jól érzékeli az elnök arcán, hangjában a gúnyt, amikor az megszólítja.

- Na mi van, miniszterelnök? – társasága pedig jót nevet a viccén.

A titulus is, a suhancok kacagása is bántja, meg az, hogy az apját eltüntették mellőle. Hiányzik. Látja, hogy anyja csomagot készít, a postára elkíséri őt, hogy feladják. A visszaúton kissé görbült szájjal megkérdezi:

- Hol van az édesapánk?

- Baracskán.

- Mi az a Baracska?

- Az egy… olyan kis… baracska. Majd hazajön. Egyszer majd hazajön – mondja az anya mosolyogva. Kemény asszony. Egyetlen könnye sem csordul.

Hozzászólások

hzsike képe

De az enyém majdnem kicsordult... Koholt vádak, ártatlan "bűnösök". Iszonyat!

Szepesi Zsuzsanna képe

Jaj, Tibor, ez egyre szörnyűbb!

Szepesi Zsuzsanna

vati képe

És ehhez az írónak semmit nem kellett kitalálni, kedves Zsuzsa, csak lejegyezni, amit az élet diktált. Igen, drága Zsike, ez volt az a kor, a koholt vádak, a besúgások kora, amikor "a párt ökle" itt is, ott is lecsapott. De ez még az enyhébb azok között a "szörnyűségek" között, amik még ezután következnek... (Csak hogy lélekben felkészítselek titeket...)

Varga Tibor

Jaj Tibor,az ilyen rágalommal teli,évek jöttek 56-ban is,amiben a mi családunk is érintett volt.nagyon keményen megkínlódta a családunk.engem azóta is rémálmok gyötörnek, amikor arról álmodom,amit 3 évesen átéltem, üdv. Titta