Magyar komédia 11. fejezet

11. HALSZELETEK

 

Somfalva lelkén úgy ül a csend, ahogy a Somhegy az ősök homlokán. Puszta most a téli temető, amelynek helyét évszázadokkal előbb itt jelölték ki az inkább dombnak beillő, szőlőtermő talajjal fedett sziklapúp déli oldalán, nem kell sokat kaptatni, amikor a családok a halottaikat Szent Mihály lován frissen megásott sírjukhoz kísérik. A sírok sora szinte körülöleli a katolikusok templomát, a legrégibb, már kissé megdőlt, ápolatlan halmot jelölő fehér márványkő kézírást utánzó felirata elmosódott ugyan, de még olvasható; „Kis István Úr ezerhatszázhetvenegy.” Egyetlen háborús hősi halott fekszik itt, a front elvonulása után a Gordos féle kastély előtti járdán találták meg a holttestét. Nem volt hajlandó megadni magát az orosz hadaknak, menekült volna előlük, de egy géppisztolysorozat utolérte, hát a somfalviak temették el végső tisztességet adva neki. Somfalva négy hőse másutt, ismeretlen földben nyugszik.

Regéczi Sándor, a helyi pártalapszervezet titkára mit sem tud erről, a temetőt még sohasem látta, a Waldmann Ottó elkobzott, államosított szőleje, borospincéje felé nem arra visz az út. A volt tulajdonost Tamás is ismerte, látta, amint elegáns botjával végigbaktatott az utcán. Németajkú ember volt, erősen törte a magyart, nagy kiterjedésű szőlejét napszámosokkal műveltette, csak szüret idején jelent meg maga is a hegyen, s amikor egyik napszámosa Ottó bácsinak szólította, önérzetesen igazította el.

- Én nem Otto pácsi fágyok, hanem Wáldmáná úr.

A párttitkár alig öt éve él itt, nagyon messziről, a Dunán is túlról helyezte ide a párt, hogy annak idején közösséggé szervezze a somfalvi kommunistákat. Tamás, aki eleddig még Cserdomonyt sem látta, Józsaházát is csak akkor, azon az alkonyati órán, amikor a körorvoshoz vágtatott vele a Jancsi öszvér, időnként meg-megpillantotta az idegent, ahogy kifordult a Dombai-ház kiskapuján. Feltűnt neki markáns, mély barázdákkal szántott, sovány arca, miközben semerre sem nézve, szemeit a járda kavicsain jártatva a szomszéd Gordos-kastélyban berendezett lakása felé tartott. Apjának hangjában valami enyhén gyűlölködő zöngét hallott, mikor néha kimondta a nevét. „A Regéczi”. Tamás érezte, hogy környezetében minden gyűlölendő dolog, ami, vagy aki kommunista, ugyanakkor apja szó nélkül vette tudomásul, hogy Iduska néha az utcai kis padon ülve Regéczinével társalog. Az asszony annál barátkozóbb és beszédesebb volt, a közeli szomszédok asszonyaival mind barátságot kötött. Férje a maga dolgairól még neki sem nyilatkozott, a kommunisták ügyeiről nem szólt még Erzsébet szomszédasszony hírharangja sem. Senki sem tudta, hogy a tanácselnökön, a téesz-elnökön kívül kik még a somfalvi kommunisták. Regéczi párttitkár csendben tette a dolgát, tanácskozott, vette, és végrehajtotta a felsőbb utasításokat, jelentéseket írt, ahogy a párt kívánta tőle. Nem tilthatta Stettner és Bapczi akcióit, amikor két éve az öt közvagyonrablót a bíróságra adták, ha szólt is, mert nem értett egyet velük, leszavazták. A gyomra viszont kezdett egyre jobban émelyegni.

Budapesten már érvényben van a statárium, Somfalva januári csendjében lassan történni kezdenek a dolgok. A tanácsháza előtt megáll egy fekete autó, ismeretlen emberek szállnak ki belőle. Stettner István fogadja őket, majd telefonon hívja Bapczi Kálmánt és Regéczit. A zárt ajtók mögött megkezdődik a tanácskozás. Pártunk és kormányunk központi utasítása, hogy az októberben alakult nemzeti bizottságok vezetőit perbe kell fogni. Ki volt a somfalvi elnök?

- Koffán Dániel.

- Halljunk hát Koffán úr viselt dolgairól!

- Mit mondhatnánk? Normális volt.

- Ez nem jó. Egy normális embert nem lehet perbe fogni. Mondjuk, hogy nem volt normális. Mit tudunk ellene felhozni?

A párttitkár néma, arca semmit sem árul el, de Stettner és Bapczi készséges.

- Kulák volt.

- No, ez már valami. Mi van még?

A két elnök gondolkodóba esik. Kezdik felfogni, hogy ők ketten itt, most emberek sorsa, élete, halála fölötti hatalommal rendelkeznek. Eszükbe jut, mit mondott Koffán a nagygyűlésen. Csavarnak hát egyet a szavain, hogy valós bűnt kreálhassanak neki. Ezt kívánja most a párt és a kormány.

- Engem leváltott, öt napig ő volt itt az elnök – szólal meg végre Stettner. – Nemzetőrséget is alakított, mink is azok voltunk. Igaz, Kálmán?

Bapczi bólint.

- No, arról mélyen hallgatni kell – figyelmezteti őket az elvtárs. Stettner folytatja:

- Aztán mikor a szovjet elvtársak pártunk és kormányunk segítségére siettek, eljött hozzám, és visszaadta a kulcsokat. Sajnálkozott, hogy a magyar fiatalokat, meg a pécsi uránt a Szovjetunióba viszik.

A hivatalos elvtársak egyike, a szóvivő kerekre nyílt szemekkel, jobb kezének felemelt mutatóujjával reagál, mint aki most leplezte le a bűnöst.

- Ahá! Izgatott a fennálló rend ellen! Ez szépen alakul. Bapczi elvtárs?

- Hát… Hozzám is eljött. Egészen barátságos volt.

- Ugyan már, hogy lehet egy ellenség barátságos?

- Csak annyi földet kért vissza, amennyit egyedül megművelhet.

- Visszakövetelte a földjét! – csattan fel az elvtárs. – Pénzbeli kártérítést nem követelt?

- Nem.

- Mondjuk, hogy követelt!

- Meg azt mondta, hogy száműztük őt a faluból, nem engedtük dolgozni. Most bányász a barlai szénbányában.

- Megint csak az izgatás!

- És a nemzeti bizottság többi tagja? – fészkelődik Stettner.

- Csak mértékkel! Ha minden bizottság minden tagját beperelnénk, nem győznék a rendőrök, meg a bíróságok. A halnak csak a fejét kell lecsapni, akkor nem mozog többé.

- És Balla Dénes?

- Még egy bűnös?

- Pártot alapított.

- Ez kevés. Túl sokan alapítottak pártot.

- Perjés István, a tanító? Mindszenthy bíborost követelte, meg vallásszabadságot.

- Túl kevés a tanító. Neki elég a rendőri felügyelet. De – gondolkozik el hirtelen a vendég - Balla és Perjés. Ők majd jók lesznek tanúnak Koffán ellen.

Az októberben kinőtt, novemberben kivágott fa megbarnult avarja alatt így kezdenek nyüzsögni a férgek, hogy pusztítsák azt, ami már magától is pusztulna. Így hangzik a csend a vihar előtt, így érzékelik a levegő megnövekedett súlyát azok, akik ellen a somfalvi tanácsháza zárt ajtaja mögött szövődik az összeesküvés.

- Balla és Perjés? Hogyan fognak ők Koffán ellen vallani?

- A Balla nagyon nyakas – szólal meg Bapczi.

- A Perjés is – mondja Stettner.

- Megvannak rá az eszközeink, hogy kitörjük a nyakukat. Így a halnak nemcsak a fejét csapjuk le. Fel is szeleteljük – mondja az egyik férfi, miközben dölyfösen kihúzza magát

Regéczi párttitkárnak egy szava sincs. Csak hányingere. S minderről úgy kell majd jelentést írnia felsőbb elvtársainak, hogy a papíron ne látszódjék a felöklendezett gyomortartalom nyoma. A vízió, hogy korpa közé keverték, s csak idő kérdése, hogy a disznók mikor kezdenek csámcsogni rajta, hogy egyedül van, hogy asszonyának sem mondhatja el, ami a lelkét feszíti, vele sem menekülhet, ha funkcióját, megélhetését veszteni nem akarja, szembe kell fordulnia azzal a másik emberrel, aki benne lakozik, erős háborúságot kelt a mellkasában. Vajon élhet-e úgy Somfalván, hogy békét köt önmagával?

 

Balla Dénes nem tudta még, micsoda megtiszteltetés érte, hogy egy lapon említették őt Perjés Istvánnal. Erre akkor is büszke lehetett volna, ha ez az elismerés nem lett volna annyira felemás. Semmit sem sejtett a tanácsháza titkaiból, jórészt sikerült már magában feldolgoznia a novemberi vereséget, a tavaszt tervezgette, ha már egy új emberrel az ország élén a régi rend új változatában kell élnie, családjával megélnie. Volt már két igavonó állata, két öszvér, mert a Jancsit követő lovak mind cserbenhagyták, ismét a szívós öszvérekre esküdött, igaz, az egyik még csikó, amíg az belenő a hámba, addig kellene még egy kifejlett társ a Pajkos mellé a tavaszi szántás-vetéshez. Az újságok, a rádió is hallgatott a budapesti statáriumról, élete hát látszólagos nyugalomban telt, a depressziótól megvédte viszont a remény, hogy a budapesti fiatalok márciusban újra kezdik. Berei Vilmos, az egyik szomszéd járt a romos Budapesten, ő hozta meg a hírt, a jelszavukat. Csak a győzelmükben nem hitt, bár arról nem is szólt a fáma, hogy a titkos ügynökök, a volt ávós karhatalmisták sorra gyűjtik be az egyetemistákat, ha valahol csak suttogva is elhangzik a „muk”.

 

Bapczi Kálmán hatalmának teljes dölyfével már semmitől sem riad vissza. Ő nem házasodik, amíg másnak felesége van, neki nincs arra szüksége. Megkörnyékezett, meg is kapott asszonyokról szólnak a pletykák, Erzsébet asszony kitűnő riporternek mutatkozik ebben a tekintetben is. A kakukk más madarak fészkébe rakja a tojásait. Balláné Iduska csak mosolyog eme híreken, hiszi is, nem is, meg amúgy is mi köze hozzá, őt, mint a Bapczi által meghurcoltatott Balla Dénes asszonyát aligha fenyegeti ez a veszély, és ő majd tudná, miképpen bánjon el vele. Amire ő gondolt, megtette egy másik asszony, aki okosságával legyőzte a dölyfös hatalmasságot, példát adott a hitvesi hűségről minden somfalvi asszonynak.

Mester Jánosné éppen a vegyesboltból távozott, amikor az ajtó előtt Bapczi Kálmánba botlott, és az megszólította.

- Szervusz. Mi jót vásároltál?

- Mindent, ami kell.

- Milyen csinos vagy, milyen karcsú.

Mesterné nem kezdte el játszani a szendét. Belenézett a férfi szemébe, tekintete is, a hangja is vágott, mint a penge.

- A tükröm ugyan nem ezt mondja, de az uramtól minden nap hallom.

- A lábaid is jók.

- Elégedett vagyok velük. Egészen a földig érnek.

Ezzel fordulna már, hagyná faképnél a nyilvánvalóan csábító szándékkal közeledő vénlegényt, amikor az utána szól.

- Várj egy kicsit!

- Mit akarsz még mondani?

- Gyere közelebb, ne hallja más!

- Mondd hangosan, csak ketten vagyunk!

Bapczi közelebb hajol a nő füléhez.

- Megmenthetném a férjedet.

- Nocsak. És mitől kellene őt megmentened?

- A börtöntől. Csak egy szavamba kerül.

- Aha. Mit is követett el?

- Ő is elment Perjéshez akkor…

- Igen. Arról tárgyalt vele, hogyan lehetne elkerülni a tüntetést. Kulturális műsort javasolt.

- Ki hallotta azt? Én is hallhattam volna. Nekem elhinnék.

- Értem. Elhinnék, ha mondanád. És mit is kellene nekem tennem ahhoz, hogy alkalmasint kinyisd a szádat?

A hang és az egyenes kérdés Bapczit zavarba hozza. Furcsa vigyor ül ki az arcára.

- Tudod te azt…

Miközben a két tekintet egymásba fonódik, Bapczi nem veszi észre, hogy az asszony jobb válla kissé hátrahajlik, majd előre mozdul, karja a levegőben leír egy félkörívet. A tenyere nagyot csattan a férfi arcán. Ezzel a nő otthagyja, magában is dúlva-fúlva ér haza, meséli az eseményt a férjének, aki veszett vadkan módjára ugrik fel ültő helyéből.

- Nyugalom! – csitítja az asszony. – Elintéztem.

Némán és szorosan magához öleli emberét.

Bapczi benyit a boltba, s megnyugodva látja, hogy az eladó nincs a pultnál, valahol hátul ténykedik, a raktár felől jön valami üvegek csörömpölő hangja. Vár, míg a boltos előkerül, aki készségesen áll rendelkezésére. Semmit sem látott, semmit sem hallott tehát. De a kudarc, a nő bűntette, hogy őt, Somfalva legnagyobb hatalmasságát így merészelte… Forrni kezd benne a bosszú, alakul a terv.

 

Hozzászólások

Judit képe

Örülök, hogy nem ebben a rendszerben kellett élnem. Bár, mindegyiknek megvan a maga átka/nehézsége...


Szepesi Zsuzsanna képe

Alakult a terv, és még mennyi terv született a büntetésre! Szegény népem! 

Szepesi Zsuzsanna

Haász Irén képe

Ronda idők voltak... de sajnos bármilyen oldalon, bármelyik pártban a helyzetek újrateremtik a férgeket. Nem az eszmék a bűnösek, ember találja ki azokat is.

Nagygyörgy Erzsébet képe

Kedves Tibor!

Apám mesélt erről, az akkori kort csúf féreg járta át, jó rész volt ez is, köszönöm.

Erzsike 

vati képe

Az akkori idők történéseiből tanulnia kell az utókornak, erről szólna voltaképpen ez a novellafüzér. Köszönöm, hogy itt voltatok, elmondtátok a gondolataitokat, nemsokára újabb résszel jelentkezem.

Varga Tibor

Sajnos ekkor kezdődtek a koncepciós perek,ha valakire rá akarták húzni a vizes lepedőt, akkor megtalálták a módját,hogy sikerüljön is,Mi még nagyon kicsik voltunk,2 testvéremmel, de megmaradt az az emlék,hogy az anyukánk mindig sírt., szépen megírt kegyetlen történet.üdv:: Ágnes