Magyar komédia 12. fejezet

12. FEBRUÁRI SZÉL

 

Télutó hava csöndben érkezett, a kevés jeget, amit a tél hozott, észrevétlenül tüntette el, a mezők felett lanyha szellő járt, mintha várta volna nyomába a szántóvetőt. A föld mintha kívánta volna már a gazdák és állataik lépteit, megtermékenyülni vágyott, az őszi vetések lassan zsendülni kezdtek. Balla Dénes is készült az új tavaszra, járt a józsaházi vásárokra, de eladó öszvért nem talált, úgy tervezte, hogy a cserdomonyi vásárokon is körülnéz.

Amikor megkapta a Járási Rendőrkapitányság idézését, semmit sem sejtett abból, ami rá és Koffán Dánielre vár. Pontos időben megjelent, valami tisztféle fogadta, nem is köszöntötte, durva hangon szólította meg.

- Na! Hát micsoda munkát adott nekem, Balla?

A döbbenet, a megalázó udvariatlanság hasonló hangot csalt ki a tanúból is.

- Én nem adtam önnek munkát, nem vagyok a felettese. Rám otthon vár a munka, szántani, vetni kell, a szőlőmet metszeni, és ezt sohasem szoktam másra bízni.

- Majd most lehet, hogy másra kell bíznia, ha nem működik együtt velem. Kérem a személyi igazolványát. Gizike kérem, fűzze be a gépbe a tanúkihallgatási jegyzőkönyvet. Készült a mai dátummal – február huszonharmadika van –, a fenti osztályon. A tanú neve Balla Dénes, született Somfalván, 1909. január huszadikán, foglalkozása gazdálkodó, anyja neve Benedek Eszter, somfalvi lakos. A gyanúsítotthoz való viszonya érdektelen, az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmény következtében kárt nem szenvedett. Balla Dénes, figyelmeztetem, hogy a hamis tanúzás bűncselekmény, börtönbüntetés jár érte. Megértette?

- Megértettem.

- Írja, Gizike!

A fiatal, csinos nő készségesen követi az utasítást, tíz ujjal gépel, de néha gondokkal küzd, írását javítania kell.

- A hozzám intézett kérdésekre elmondani kívánom…

- Mit is? – vág közbe Balla. – Mit kérdezett?

A tisztnek egy pillanatra dühödten villan meg a szeme, aztán folytatja.

- Tehát elmondani kívánom, hogy Koffán Dániel kulákot már gyermekkora óta ismerem…

- Ez igaz, gyermekkora óta ismerem Koffán Dánielt, de nem ismerem a kulákot.

- Tekintettel arra, hogy egy községben lakunk.

- Ez is igaz. Tényleg egy községben lakunk.

- A felszabadulás előtt állandóan gazdasági cselédet alkalmaztak. Mezőgazdasági szakiskolát végzett, majd utána uradalmakban volt ispán.

- Alhadnagy elvtárs, hogyan kell írni az utána szót? – szólal meg a nő.

- Írja két ennel, Gizike!

- Csak eggyel kell – kotyog közbe Balla, de a tiszt ráförmed.

- Csönd, maga paraszt!

- No, erre büszke vagyok.

- 1945 után, miután már cselédet nem tudtak alkalmazni, utána ő maga is odahaza, a gazdaságban segédkezett. 1950-ben vagy 1951-ben földjüknek nagyobb részét, körülbelül húsz katasztrális holdat felajánlottak az állam részére, melyet további művelésre a helyi téesz vett át.

- Súlyos bűnlajstrom, mondhatom – szólal meg Balla.

A kihallgató tiszt feje nőni kezd, csuklóján megpörgeti a gumibotot, így folytatja.

- Majd 1953-ban – amikor a község szocialista község lett – utána a meglévő gazdasági épületeit és egyéb gazdasági eszközeit is átvette a téesz. Két ennel, Gizike!

- Ez már nem igaz – kapja fel fejét a tanú. Csattan a hátán a gumibot. Fizikai fájdalmat szinte nem is érez, vattával bélelt bekecset visel, de a megalázottsága, a kiszolgáltatottsága egy fegyveres ember kényének-kedvének mind keményebb ellenállásra sarkallja. Fegyvere nincs, de torka van.

- Koffán Dániel megmaradt birtokát a téesz nem átvette, hanem elvette. Ahogy az enyémet is elvette! – Az utolsó szavakat már üvölti a tiszt képébe, most a vállát éri a gumibot csapása. Mintha vigyázna ez a pribék, hogy látható nyomot ne hagyjon.

- Folytassa, Gizike! Utána – két ennel – Veszprém megyében, mint állattenyésztési ellenőr helyezkedett el. Majd később pedig a barlai szénbányában helyezkedett el, ahol jelenleg is dolgozik.

Balla roskadtan ül, de most felkapja a fejét.

- Nem dolgozik. Kirúgták.

A tiszt nem vesz róla tudomást, folytatja.

- Én Koffánnal közelebbi kapcsolatba csak az ellenforradalom idején kerültem…

A nő egy pillanatra megakad.

- Alhadnagy elvtárs, hogyan kell írni az idején szót?

- Írja el ipszilonnal!

- Pontos jével – szólal meg a tanú.

- Kuss! Én itt a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt képviselem, tehát csak én lehetek okos. Megértette?

- Nem egészen. Paraszt vagyok, tehát ez a kormány engem is képvisel. Bár nem adták meg a lehetőséget, hogy szavazhassak is rá.

A tiszt nem zavartatja magát.

- Tehát. Az október huszonharmadikát követő ellenforradalmi események idején, az egyik napon dobszó útján gyűlést hívtak össze a kultúrotthonba, ahol én is megjelentem, és ugyancsak ezen a gyűlésen ott volt Koffán Dániel is.

Balla megint felkapja a fejét, értelmezi a tiszta magyar szót, ironikusan veti oda.

- Tehát ön onnan ismeri?

- Nem én, hanem maga.

- Én nem onnan ismerem. A gyűlésen én nem voltam ott. Csak a végén, miután értem küldtek.

A hangos szóváltásra nyílik az ajtó, egy még magasabb rangú tiszt lép be rajta, talán a kapitányság vezetője.

- Mi a probléma?

- Makacs ez a paraszt.

A tiszt a fejével int.

- Vigye át!

Az alhadnagy maga mögé nyúl, egy bilincs van a kezében.

- Ismeri?

- Hogyne! Volt már a kezemen. Parancsoljon!

Ugyanúgy löki két öklét a tiszt orra elé, mint alig három éve Józsaházán tette. Az alhadnagy rákattintja, majd maga előtt kituszkolja az ajtón. A cella vasajtaja csattan mögötte.

- Itt majd elgondolkozhat a dolgon.

A szobában némán ül az írógép előtt a nő, amikor a főnöke visszatér.

- Folytassuk, Gizike! Ezen a gyűlésen Perjés István igazgató tanító mondott ünnepi beszédet. Beszédében hangsúlyozta, hogy most elérkezett a szabadság napja, és ezután felszabadul a község elnyomott és sokat szenvedett népe, köztük a kulákok is. Ezen a gyűlésen lett megalakítva a Nemzeti Bizottság is, melynek elnökévé Koffán Dánielt választották. Elnöki tisztségének elvállalása után beszédet intézett az ott lévő tömeghez, és köszönetét fejezte ki, hogy megbíznak benne, majd beszédében továbbá hangsúlyozta, hogy őneki az összes vagyonát 1953-ban a helyi téesz elvette, és úgy űzték ki a községből, mint egy kutyát. Utána több helyen elhelyezkedett, azonban ott is mindenütt megfúrták. Majd beszédét tovább folytatva arról beszélt, hogy ez a forradalom a mi forradalmunk, most már elérkezett az az idő, hogy a jövőben nem a kommunisták fognak dirigálni, hanem mi vesszük a kezünkbe a hatalmat, és saját magunk fogjuk irányítani saját sorsunkat. Majd ezt követően egy újabb gyűlést hívtak össze, ahol Koffán Dániel mondott ugyancsak beszédet, beszédében kéréssel fordult a község lakosságához, hogy gyűjtést rendezzen a budapesti felkelők részére, melynek során kettő tehergépkocsi különböző élelmiszert gyűjtöttek össze, és azt a téesz gépkocsiján fel is szállították Budapestre. Koffán Dániel az egyik gyűlésen nyíltan izgatott a termelő szövetkezet ellen, mert beszédében arról beszélt, hogy egyenlőre…

Gizike itt is megszakítja a diktálást, kérdez.

- Hogyan is kell ezt írni?

- Ahogy mondom. Egyenlőre.

- De hát, ami egyenlő, az…

A tiszt jóságosan hajol közelebb a nőhöz.

- Magának még fejlődnie kell, Gizike. Tehát azon kell lenni, hogy minden szem gabona a földben legyen, majd utána lehet tárgyalni a termelő szövetkezet feloszlatásáról. Beszédében hangsúlyozta azt is, hogy elérkezett az az idő, hogy a parasztság maga művelje meg a földjeit, mert a magyar paraszt nincs ahhoz hozzá szokva, hogy az közösségben dolgozzon, hanem örökölt földjeit maga akarja megművelni. Beszédében hangsúlyozta, hogy most elérkezett az az idő, hogy Budapesten a felkelő csapatok most meg fogják tisztítani az országot azoktól az elemektől…

Gizikének megint kérdése van.

- Alhadnagy úr, megfogják?

- Igen. Megfogják. Tehát azoktól az elemektől, akik ez ideig bennünket elnyomtak, és nyomorba kényszerítettek. Valamint hangsúlyozta, hogy a felkelők most majd ki fogják űzni hazánkból a szovjet csapatokat is. Gizike megint közbe szól.

- Kifogják?

- Igen, kifogják. Ugye, hogy fejlődik, Gizike?

A nő mosolyogva kihúzza magát.

- Folytassuk! Az ellenforradalom idején – tudja, el ipszilonnal – az egyik alkalommal voltam én Koffán lakásán, ahol én megkértem, hogy a téesz tulajdonában lévő benzinmotoromat valahogy intézze el, hogy visszakerüljön az én tulajdonomba.

- Visszakerüljön. Külön szóban, ugye?

- Úgy van. Ennek érdekében beszélt is a téesz elnökével. Továbbá arról beszéltünk, hogy a téesztől követeljük kárpótlásunkat. Koffán követelte, hogy 1953-ban, ami területet elvetve adott át a téesznek, annak a vetőmagnak a megtérítését, a szőlője után is kártérítést követelt, ezen kívül még több követeléséről beszélt, de hogy mennyi forint értéket, azt én nem tudom. Nem tudom. Írja egybe, Gizike! Egyebet elmondani nem tudok, és nem is kívánok. A felvett jegyzőkönyv a vallomásomat helyesen tartalmazza, melyet felolvasás után alá is írtam. Kelt, mint fent, aláírások. No, ezzel megvolnánk. Hozom az urat.

Balla Dénes a fogda magányosságában elgondolkozott a dolgon. Tudta, hogy valamit majd alá kell írnia. Elhatározta, hogy a végsőkig ellenáll, nem veszi kezébe a tollat semmi áron. Amint visszatérnek a szobába, a tiszt leveszi róla a bilincset, és eléje teszi az írást. Balla kézbe veszi, olvasni kezdi, arra készül, hogy minden hamis szavába beleköt, követelni fogja, hogy az igazságnak megfelelően vegyék jegyzőkönyvbe a vallomását, hiszen Koffán Dánielnek semmi bűne nincs. De ha eddig kellő erőt érzett magában a tiszttel szemben, most meg kellett tudnia, kivel is áll szemben.

- Itt a toll, írja szépen alá!

- Mit? Én az ön vallomását nem írhatom alá. A hamis tanúzást a törvény bünteti. Nem ön figyelmeztetett erre?

- Én vagyok rá a garancia, hogy a vallomása ne legyen hamis – mondja az alhadnagy, és csuklója körül meglengeti a gumibotot. Ráordít.

- No! Rajta! Ne rabolja itt a drága időmet, más ügyekben, más tanúk is várnak rám! Hány gyereke van?

- Öt.

- Ha nem írja alá azonnal, visszaviszem a fogdába, és gondoskodom róla, hogy ne láthassa többet az öt gyerekét.

Balla megrémül. Elbizonytalanodik. Az öt gyerek. Ez a szolga tényleg képes volna rá. Amit a diktálásból hallott, az mind ismerős volt, Stettner és Bapczi képét idézte fel, ki mástól hallhatta volna Koffán pontos életrajzát ez az emberfarkas? Egyedül van a somfalvi és cserdomonyi toportyánférgek között, testét és lelkét marcangolják. Mentő gondolata támad. Majd a bíróságon. Majd a bíróságon elmondja az igazat, hogy nem történt semmi, csak néhány napig szabadabb tüdővel lélegeztek, fenntartották a rendet, a reményt. Majd a bíróságon, ezt hajtogatja magában, szíve gyors vágtába fog, amint kezébe veszi a tollat, és lassú vonalakkal, cifra, szögletes betűkkel odabiggyeszti nevét a jegyzőkönyv mindhárom oldalára.

A hazafelé úton tonnányi súlyúnak érzi maga fölött a levegőt. Nehéz a lélegzése. Megérkezik, és Ida asszony lesújtó hírrel fogadja.

- Koffán Danit elvitték. Meg Mester Jancsit is.

A döbbenet megbénítja.

- Elvitték? Mind a kettőt?

A székre rogy. Megpróbálja visszaidézni magában a napot. Valami gyenge fény gyullad az agyában, a könnyen feladott küzdelem képe azzal a másikkal és önmagával. Ezeknek a férgeknek csak az ő aláírása kellett, hogy Koffán Dániel fejét vegyék. Ő meg engedett a fenyegetésnek. És ha nem enged? Az alhadnagy beváltja vajon a fenyegetést? Mert Mester Jancsi! Neki meg mi a bűne? A bizottságban ő védte leghangosabban a tanácselnököt, a titkárt, ő tiltakozott leghangosabban a régi jegyző visszahívása ellen. Akárhogy is kutat az emlékeiben, csak arra jut, hogy Mester Jani még ezeknek a vadállatoknak a jogi fogalmai szerint is bűntelen. Ha Janit ártatlanul elhurcolták, az ő, Balla Dénes egyetlen bűne, hogy nem írta alá a hamis jegyzőkönyvet, elég lett volna az eltűntetéséhez. Balla Dénes, Somfalva hőse! És jaj, nem tudott hős lenni, mert az öt gyerek…

Perceken át nincs szava, a mellkasát iszonyatos fájdalom szaggatja, szorítja. Izzadni kezd, kigombolkozik. Ida gyorsan egy gyolcsdarabot márt a vizesvödörbe, homlokára teszi. A mellkasát is megjárja vele, végre lassan egyenletesebbé válik a lélegzése.

- Miért nem mentünk el, Ida?

- Nem mehettünk. Tudod, hogy nem mehettünk.

- Tudom. – Megremeg a rekeszizma, mellkasából gáttalanul szakad fel a zokogás. – Mert ez a hazánk. Az Istentől megátkozott hazánk!

A gyermekek, a tizenhét éves Géza, a tizenöt éves Jolán, Tamás és a hétéves Editke némán figyelik a jelenetet, a kétéves kisfiú felsír a járókában. Ida a karjára veszi, megnyugtatja.

 

A széllökés északról érkezik, Cserdomony felől. Nekiütközik a Somhegy oldalának, felleng a magasba, majd éppen a Balla-ház előtt csapódik a földre. Megzörgeti az ablakot, Ida asszony rémülten kikiált.

- Ki az?

Senki sem válaszol. Csend zuhan a házra. Dermedt, didergető csend.

 

Hozzászólások

vati képe

Megjegyzés a kedves olvasóknak: ez a fejezet a levéltár által rendelkezésemre bocsátott eredeti kihallgatási jegyzőkönyv szövegét jórészt híven követi, a helyesírási hibákra a tiszt és a gépírónő párbeszédeivel utaltam, stilisztikai hibáit javítás nélkül benne hagytam. 

Varga Tibor

Judit képe

Biztos voltam benne, hogy a szövegben lévő hibák nem a sajátjaid.


Csilla képe

Sajnos nem lehet ezen nevetni, pedig a jegyzőkönyvi kreálmány és az alhadnagy 'karaktere' igen komikus. 

Kicsit le vagyok maradva az olvasással, de pótolom.

 

Borzasztó idők voltak,akit csak akartak, bárkit  ""csőbe "" húztak. Soha többé ilyent!!!!!!!!!!!! üdv :: Titta