A néhai László Gyula

Csodát tett csodátlan korban;

Egyén volt - a sablon-sorban.

 

Őstörténetünk...

Valami

Nem passzol...

Jól érezte

László Gyula

Professzor...

 

Tízéves se voltam, amikor

Az első könyve kezembe került...

Vékony volt,

De hetekig le se tettem;

"Hunor és Magyar nyomába" eredtem...

 

Nem képzelte, hogy az olvasó mafla,

Nem volt benne akadémikus blabla,

Csak tiszta,

De nem akármilyen,

Ami leköt,

Felcsigáz,

Érdekel.

 

Csak tiszta szó,

Ami segít,

Szeret;

Kézen fog felnőttet

És gyereket.

 

A jó író 

Nem orángutánt patkol;

Jól tudta ezt

László Gyula

Professzor.

 

Amikor más térfelén volt a labda,

Öröknek látszott a doktrína-csapda,

Trianon dupla gyökeret eresztett,

És Múltunk profanizálódni kezdett,

Előbb

"Minden germán"

Aztán meg

"Minden szláv",

Ezt is

Azt is

"Másoktól vettük át",

A hatalom Marxot, Lenint hadart,

Háztáji barmaink javában

Románozták az Erdélyi Magyart,

Erő,

Hit,

Remény megfogyatkozott;

Ő hozta fel

Sírokból,

Mítoszokból

Régi

Távlatot.

 

Írt,

Rajzolt,

Tanított.

Keze nyomán

Megszólaltak a táltosok,

A holtak,

Művésze volt

Nyelvnek,

Ecsetnek,

Tollnak.

 

Nem maradt a sablon-sorban...

Csodát tett - 

Csodátlan korban...

 

Tudta,

Hogy nem üthet részt fejjel a falon,

És rájöhetett, hogy

A tudomány

Jórészt - hatalom.

 

A nagy fába

Sokat kell ütni - sokszor,

Jól tudta ezt

László Gyula

Professzor...

 

Ne fázzon az uráli nyelvcsalád...

László Gyula

Az Urál távolából

Egészen közel, a szomszédba hozta

Az őshazát.

 

Bár fújt rá az egész lojális szakma,

László Gyula

A támadásokat

Mindvégig nagyon higgadtan fogadta.

 

Nyereg,

Viselet,

Lószerszámok, Szablya...

Az apró részleteket 

Összerakta.

Alagutat fúrt

Dogma-hegy alatt,

Hátha a Gondolat,

Mint friss patak

Felszínre mossa majd az Igazságot.

 

Mindig lesz talán,

De bátorság nélkül nincs tudomány,

El kell vetni, ha sehova se passzol,

Mindig konszenzusokat keresett,

De nem alkudott

László Gyula

Professzor.

 

Nagy kérdésekre választ nem talált,

De inspirált,

Eméleteket alkotott,

Példát adott.

 

Kettős honfoglalás...

Bombaként robbant,

Máig sem oszlott még el

A hatás...

 

Tán nem igaz,

De tiszteletre méltó,

Mert nem hiszi, hogy nála van a végszó.

Zárt dogmák helyett végre friss szavak,

Keresik,

Nem ölik

Az Igazat...

 

Nem semmisül meg a Nap

Alkonyatkor...

Jól tudta ezt

László Gyula

Professzor.

 

Egyetlen egyszer hallgathattam őt,

Régen volt már...

Az életemben egyszer...

Egy zsúfolt egyetemi nagyteremben...

Csak egyetlen egyszer...

 

A test öreg,

A Szellem fiatal,

Világosan szól,

Tudja, mit akar...

 

Zsúfolt terem,

Száz meg száz hallgató,

S ahogy megjelent, 

Mély áhítatot sugázott

A Csend.

Pedig akkor

Ott

Kristó volt az isten,

Amíg beszélt,

Egyetlen hang se pisszent...

 

Utána sokan körbevettük

Őt,

Tán alig kapott tőlünk

Levegőt,

Sok, magát felnőttnek érző gyerek,

Ő szabatosan

Szépen válaszolt

Mindenkinek.

 

Nem érdekel,

Ki hány díjat arat,

Pénzzel, médiával merre "halad";

Számomra az igazi nagy tudós,

A Felelősség örök példaképe,

Amíg élek,

László Gyula

Marad...

 

Ő kérdezett,

Ő ad erkölcsi támaszt,

Majd mások fogják

Megadni a választ.

 

Őstörténetünkre

Fény derül

Egykor...

Jól sejtette

László Gyula

Professzor.

 

Szelleme ma is közöttünk bolyong;

Kérdez,

Választ kutat,

Emlékezik;

S míg mozgását

Dogmák nem fékezik -

Magyar tudomány addig létezik.


 

Hozzászólások

hubart képe

Nagy tisztelője vagyok én is László Gyulának. Örülök, hogy ilyen szép versben idézted meg a szellemét! 

lnpeters képe

Köszönöm, Ferikém!

Pete László Miklós (L. N. Peters)