AZ IDŐ RÉTEGEI KÖZT

A múltat befedik vak rétegek,

egymásra kövülnek bűnök, korok.

Hazug penésszel bevont életek

nemesülnek mint eldugott borok.

 

Az idő folyójából egy szálfa

gyűrűiben érzi még a vihart,

opálja mosoly az elmúlásra,

a nagy törzs illúziója kitart.

 

Kristállyokká sírják a könnyüket

az égről lopott remény-csillagok,

de a végtelen galaxis süket,

sötét, ha kihúnynak a villanyok.

 

Hiába hitted, hogy megismered,

apró porszemben is sok a titok,

szorongásodban ott az istened,

szikláidon függve most az inog