VÁNKOSÁT KERESI

 

Az alkonyba úsznak el a dombok,

lámpásként gyúlnak lassan a csillagok.

Tárgyához térdel az árnyék s boldog,

magába szívja mint csók az illatot.

 

Eloldja gondját a ráncolt homlok,

hol bánat volt, már könnycsepp sem csillan ott.

Megtalálják helyüket a gombok,

mint szunyókáló csönd az üres padot.

 

Múlik, mi mulandó: nem nagy veszteség.

Talán álmot hoz a boldog messzeség,

a redőny résén holdfény kotorász.

 

Súgja a ma, hogy a holnap is kemény,

hát keresi kis vánkosát a remény,

mint istenét a megszokott fohász!

 

Hozzászólások

A zárás telitalálat. Örülök, hogy olvashattam ezt a verset is.