Mama

Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.
Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.
Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,
s rózsalugasból árva virágot tépni a tőről.
Annyira fájt, hogy térdre borultam, lépni se tudtam.
Ajtaja múltnak nyitva maradt, hát csendbe becsuktam…
 
Kellene tán még egy kis idő – úgy szenved a lelkem;
nem hiszi el, hogy vége az útnak, s nincs hova mennem.
Állok a sírnál, kínoz az érzés, nézek az égre;
várva az Úrtól csöppnyi kegyelmet – mennyire kéne!
S telve reménnyel hozza az enyhet, küldi az oldást.
Mondd, Mama, meddig bír el a szívünk ennyi csalódást?