BEKÖSZÖNTŐ AZ ÚJRAINDULÁSKOR

Kedves Szerkesztőtársaim! Kollégáim! Barátaim! Költők és Olvasók!

 

Szeretettel köszöntök mindenkit az újra indulás örömteli napjaiban!

 

Az Élő Magyar Líra Csarnoka és a Magyar Parnasszus nem szűnt meg, nem tűnt el, hanem újra indul változatlan formátummal, tartalommal és programmal, de új helyen és teljesen önállóan.

 

Továbbra is a minőséget keressük.

 

Aki a verseit ide küldi, nem számíthat személyes kapcsolatok támogatására, sem bármilyen intézmény vagy csoport lobbijának hatására. Lehet bármilyen díj tulajdonosa, akárkinek ismerőse, rokona – itt ez mit sem számít. Itt a lírán kívüli szempontok nem érvényesek. Ezután is így lesz. Nem törődünk hivatali támogatással, kanonizáló orgánumok hozsannázásával, protokollal, pedigrével.

 

A minőség számít. A lírai érték. Egyéb nem.

 

Nem tulajdonítunk jelentőséget annak, hogy ki az amatőr költő, és ki a „hivatásos”.

 

A valódi költőt az álköltőtől nem a hivatali rangsor, a megjelent kötetek száma, nem is az elnyert díjak csörömpölő éremtömege, hanem a felelősség, illetve annak hiánya különbözteti meg.

 

A költészet hivatás, de nem foglalkozás. Itt más értelme van az „amatőr” és „hivatásos” jelzőnek, mint egy történész, és merőben más, mint egy szerelő vagy egy cipész esetében. A hivatásos sofőr reggeltől estig gépkocsit vezet, ez rendjén is van, de komikus hatást kelt, ha azt mondjuk, hogy a hivatásos költő reggeltől estig költ. A zavaró elem a hivatásosság fogalma, aminek itt voltaképpen nincs is értelme, hiszen merőben lírán kívüli szempont. Nem attól valódi költő valaki, hogy a versei jövedelméből él. Az ókori görögök szemében a „hivatásos költő” státusz maga volt a megtestesült abszurditás.

 

A lírában az amatőr vagy hivatásos státusz sohasem volt igazi értékmérő kategória. A „hivatásosok” közt mindig is több volt a dilettáns, hiszen a hivatásosság igazi értelme nem a minőség, hanem a megélhetés, vagy a kiváltságosság, és az ilyen pozíció fenntartásához hozzátartozik a közigazgatási vagy pénzügyi hatalom szolgálata. A mai értelemben vett amatőr költészet minden korban a líra legfontosabb utánpótlása volt, a nagy költők zöme innen lépett elő.

 

A költészet nem céltalan kedvtelés, de nem is a hivatali hierarchia státusza.

 

Nem törődünk a költészet hivatali definícióival, a dühödt tagadások ellenére is ragaszkodunk a líra küldetéséhez, a szolgálathoz. A líra nem lehet, és soha nem is lesz puszta üresség; hivatal koszorúzta, belterjes mezőben utalgatott díjak által eltartott öntelt, költővé kanonizált dilettánsok „alanyi” vagy „tárgyias” játszadozása.

 

Hiszünk a líra küldetésében, a szolgálatban. Ember, haza és emberiség szolgálatában.

 

Van miből válogatnunk. Talán sohasem írtak verset annyian magyarul, mint napjainkban. Virágkorát éli az amatőr költészet, ami a magyar kultúrával kapcsolatban komoly reményekre jogosít fel.

 

Kell, hogy legyen pozitív jelenség is, hiszen a mai magyar kultúra állapota csaknem vigasztalannak mondható.

 

Jövőnk egyik legfőbb záloga, az oktatás mélyrepülésben. Még a kilencvenes évek elején is sorra nyerték a magyar diákok a nemzetközi tanulmányi versenyeket, a magyar oktatás a világ legjobbjai közt volt.

 

Mára az eredmények megszűntek, és az egyetemeinken is mind sűrűbben fordulnak elő nagyon közönséges szövegértési problémák. Gyerekeink hatalmas tömegei semmire sem motiválhatók, drótos füllel hallgatják naphosszat a semmiről sem szóló simlis gépzenéket, és a mobiltelefonnal való gügye játszadozáson kívül semmi sem érdekli őket.

 

Az oktatás a társadalom hű tükre. A szétesés, degenerálódás jelei egyre szembeötlőbbek. Nem tudjuk, kik vagyunk, nem ismerjük a történelmünket, irodalmunkat. A média nyolcad-tizedrangú témák gumicsontjait hajigálja a közvélemény megosztására, az alpári bulvár mindent elönt. A magyarok zöme fél életen keresztül vesztegel a nézhetetlen televízió előtt.

 

Ne írjuk mindezt a nehéz gazdasági helyzet rovására. Az elénk példaként állított országok némelyikében semmivel sem jobb a helyzet. Riasztó hírek érkeznek nem hivatalos csatornákon Nyugat-Európából, ami pedig az Egyesült Államokat, a világ leggazdagabb és legfejlettebb országát illeti, az ottani oktatás szánalmas állapota már évtizedek óta köztudomású. A néhány tucat gazdag elit egyetem és néhány száz középiskola kivételével a legtöbb helyen ebek harmincadján az oktatás. Sok helyen a tanárok fizetik a düledező iskola rezsijét, ők takarítanak, a beomlott tanterem miatt a folyosón vagy a WC előterében tartanak órát. A világhatalom USA az oktatás frontján ugyanolyan „nincspénzország”, mint hazánk – ami azért sokat elárul abból, mitől mit is várhatunk a jövőben.

 

Az elmúlt évtizedekben ostoba döntések százai sújtották az oktatást, akadt, amit a Világbank írt elő, és olyan is, amit a hazai szűklátókörűség. Mára úgy tűnik, mintha mesterségesen butították volna el a fiatal nemzedékeket.

 

Az oktatás szinte mindenütt romokban van, kivéve néhány olyan államot, ahol a nemzeti tradíciók és a közösségi értékek fontosságát állami szinten érzik alapvető értéknek.

 

Nem a pénz hiányzik, az értékrendek korcsosultak el. Az államok eladósodtak, és a valódi problémák helyett arra összpontosítanak, miként is fizessék vissza felvett hiteleiket – gyakran nyolc-tízszeresen is. A pénz úrrá lett a társadalom fölött, mindent behálóz, mindent meghatároz.

 

Az emberiség saját kreatúrájának zsarnoki uralma alá került. A pénz, a közönséges csereeszköz, amely önmagában egyáltalán nem értékhordozó, profán istenséggé lett a degenerálódott emberi társadalomban. Eljutottunk oda, hogy az emberi kultúra legfontosabb értékeit is képes megkérdőjelezni a hétköznapokban. Nem segítünk a rászorulókon, hagyjuk meghalni a sérülteket, nem javítjuk meg életveszélyes házainkat, engedjük felszámolni létfontosságú intézményeinket, hagyjuk a végsőkig lezülleni egészségügyünket, oktatásunkat, mert „nincs rá pénz”. Voltaképpen már semmire sincs, ami fontos. A pénz áramlása egyoldalúvá vált, szerepe kártékony.

 

Alapvető erkölcsi magatartásformákat számolt fel Európában sok helyen a pénz. A vendégbarátság, illetve a különféle helyzetekben a világ sok boldogabb részén még mindig íratlan törvénynek számító segítségnyújtás mára kihalt, kiszáradt, feledésbe merült. A jótékonykodás pénzes emberek reklám-kiváltsága lett, a napi megélhetés folyton emelkedő költségeitől agyonszorított egyszerű ember alig tud tenni valamit embertársaiért, hiszen a mindent piacosító hétköznapi gazdasági pokolban minden fillért be kell osztania.

 

Ha lesz jövője az emberiségnek, a jövendő történettudománya intő példaként fog hivatkozni korunkra, a pénz groteszk uralmára.

 

A politikától nincs mit várnunk, és nincs mit remélnünk. Semmiféle problémát sem tud megoldani. Szlogenszerű jelszavai mögött nincs tartalom. Tekintélye mára összeomlott, az örökös közéleti ripacskodás pedig legalább annyi monumentális tanácstalanságot rejt, mint amennyi felelőtlenséget.

 

A pártok olyan képződmények, amelyek nem képesek semmiféle nemzeti összefogást előmozdítani, sőt azt a legnagyobb mértékben akadályozzák. Sivár pártérdekeik, meg a közülük kinövő pártoligarchák kisstílű mohósága miatt mérhetetlenül több kárt okoznak az országnak, mint hasznot. Amint hatalomra kerülnek, kánok vagy helytartók válnak belőlük.

 

Nincs sem igazi jobboldal, sem igazi baloldal. A szóvirágokban elhangzó jelszavak nem fedik a rideg valóságot. A valódi jobboldal és a valódi baloldal akár együtt is működhetne az ország érdekében, hiszen elvi értékeik – hazafiság, hazaszeretet, a hagyományok tisztelete, illetve a szabadság, egyenlőség, emberi jogok és a politikai demokrácia – között nem létezik elvi ellentét. Ezen értékeket azonban legfeljebb az ifjú idealisták tartják számon, amíg meg le nem csaphatnak az első koncra. Ha továbbra is komolyan veszik az eszméket, meghasonlanak, vagy kilépnek a pártból.

 

Szubkultúrák majomketrecébe zsúfolódott a világ, ezekben látóhatár, mozgástér nincs. Még akkor sem, ha ezer külföldi kapcsolattal rendelkeznek, mert azokat is a szubkultúra majomketrece határolja.

 

Történeti és irodalmi tudatunk ezer sebből vérzik. A degenerálódást naponta érzékelhetjük. A tömegeket és a közszereplőket szinte semmi sem motiválja a pénzen kívül, de ha valami "milliárdokért" történik, a legeszelősebb cél is tüstént "értelmet" nyer. 

A magyar kultúra, nemzeti hagyományaink alapvető értékeit ma nyíltan lehet gyalázni idehaza.

Nincs mit csodálkoznunk azon, miféle álköltészet kanonizálódik manapság hazánkban; ilyesféle „líra” dukál a pénz mindenhatósága mellé. Negyedévente olvashatjuk, hogy fellépett „a posztmodern Ady”. Amikor azonban belenézünk a nagy harsonazúgással beharangozott ifjú brancsköltő verselményeibe, láthatjuk, hogy a világmegváltó szövegzuhatagból, zagyva nyelv-ficamokból, meg közönséges halandzsából legjobb esetben kamaszos felelőtlenség „ragyog elő”.

 

Szerencsére itt nekünk van miből válogatnunk. A magyar költészet becsületét manapság leginkább az amatőr alkotók védelmezik. A magyar kultúra sok egyéb szférájában is ez a helyzet.

 

Állandóan érezzük, mennyire nagy szükség van ma igaz, szép, aktuális és költői felelősséget hordozó kortárs magyar lírára. Meg kell találnunk szerelem, szabadság, szeretet, család, hazafiság – és még ki tudja hány fogalom – aktuális mai értelmét, számba kell vennünk, meg kall újítanunk hagyományainkat. A magyar jövőnek ez a záloga.

 

Évszázadokig éltünk békében a szomszéd népekkel. Trianon óta a béke megbomlott, még mindig körülvesz bennünket - Illyés Gyula szavaival élve – az a bizonyos gyűlöletgyűrű. Nemcsak minket fojtogat, őket is. Ma már a szomszéd népek legjobb gondolkodói is tudják, hogy ők ugyanazt kapták jutalmul, amit mi büntetésből. Közép-Európa apró államok konglomerátuma, kiszolgáltatva minden hódítónak. A magyarellenesség, a gyűlöletfóbia tartja meg a térséget reménytelen állapotában.

 

Segítenünk kell a szomszéd népeknek, mert csak mi kezdeményezhetünk. A valódi béke közös érdekünk. Elérni alulról jövő, öntudatos kezdeményezéssel lehet.

 

A globalizáció szennytömegének fenyegetése ma arra kényszeríti az emberiséget, hogy a felhígítás, a manipuláció és a felülről vezérelt tömegesítés, masszává keveredés helyett erősítse regionális közösségeit, helyi és nemzeti kultúráját.

 

A soknyelvűség az emberiség kulturális önvédelmének egyik legerősebb frontvonala. A rá épülő nemzeti kultúrák menthetik meg az emberi identitást, békés fejlesztésük az, ami a nyomasztó világ-trendeket megfordíthatja, véget vethet a pénz mindenhatóságának, és emberibb jövőt teremthet a világnak.

 

Van hát küldetése, feladata a lírának, talán több is, mint más, szürkébb korszakokban. Meg kell követelnünk a költői felelősséget, jottányit sem engedhetünk belőle.

 

Csak a minőségnek adunk teret. Mivel eddigi működésünk során a legtöbb próbálkozás ebben a témában történt, nyomatékosan újra ki kell jelentenem: nem fogadunk központozatlan verseket. A központozatlanság olyan, mint az ápolatlan emberi test, esetleges szépsége vagy egészsége csak akkor derülhet ki, ha a gazdája teljesítette higiéniai kötelezettségeit. A központozás a vers higiéniája. A közönség iránti felelősség egyik látható eleme.

 

Ismerjük a központozatlanság indoklására citálni szokott érveket, de nem fogadjuk el őket. többségük szánalmas verbalizmus. Szinte mindannyian láttunk azonban olyat, amikor a költő mekegve-makogva küszködik saját központozatlan versével.

 

A jól központozott, szép és igényes verseket azonban szeretettel várjuk.

 

Minden jót, örömöt, élményt, lírai élményközösséget kívánok minden Kollégámnak, minden Olvasónak, Látogatónak!

 

Pete László Miklós

Főszerkesztő 

P. S.

Figyelem!

Akik elveszítették a hozzáférést, a következő email címeken kérhetnek ideiglenes jelszót:

f.adorjan@gmail.com

agadeisarrukin@gmail.com

 

 

Cikkek: 

Hozzászólások

lnpeters képe

Köszönöm, Zsuzsa! Csaknem minden azon múlik. tudunk-e kommunikálni, és képesek vagyunk-e megfogalmazni az esztétikánkat.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

lnpeters képe

Köszönöm, drága Kata! Menni fog - Veled!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Oldalak