Varga Tibor versei

 

Új Orfeusz

 

(1986-ban MÚOSZ Irodalmi Díj)

I.

Hádész! Uram!
Ha felneszelne árnyad,
dobhártya-csendű, kénköves világ!
Hogyan kiáltsam, ha meghallanád,
micsoda kín tépi számat!

Uram, itt fenn a létezésben
száz rettenet huhog rám,
jövendő bajoktól remeg a fajtám,
míg lent a csend sötétlik,
hasadni kész a mag,
míg onnan néma vagy,

itt fent a megcsömörlésig
fitogtatod magad.
Hangod hárpiák torkából rikácsol,
torkolattűz, atom- neutronláng a nyelvük,
szavuktól nem rejthet sikátor.

Micsoda sorsot szánsz, Uram?
Ahová nézek, robban a lét.
Vak világ legyek csak,
hisz rommá lőtt vidék

füstöl bennem is,
de - szeplőtlen asszonyt, szemembe újra fényt -
én visszaperlem Eurüdikét!

II.

Királynő, édes árnyalak,
becézlek, lásd meg:
hétrét görnyed a Föld
gigászi terhe, a lét alatt.

Már én is összeomlom,
cipekedem, térdemet sebzi kő,
Királynő, lásd meg:
mögöttem csupa vérnyom.

Megtartó vázam eltörött,
rongyolt húrokon szakadna dalom,
ujjam vérzik, halld meg:
Dadogok. Mint a szélütött.

III.

Könnyű lenne az ének.
Expresszvonatok bősz kerekének
metruma vinné,
az árnyak közül senki se hinné
- tán te magad sem, Királynő -
gyilkos kések
döntenek engem is közéjük.

Lantomban széttört a lélek.
Hádész a torkába lépett
minden dalnak,
acsarkodnak rám gyihos hatalmak,
északi, hideg fény vetül szét,
éjszaka sincs, ami védett.

Szétpukkadt éveim számolom,
csak ezt tudom, mert velem egy napon
bújt elő a Föld ágyékából a béke.
Hádészt perelni segíts, Királynő,
légy prókátorom!

IV.

Midőn a kiskapun kilépek,
házamban nem marad nyom,
a kora hajnal meg se döbben,
de mind szélesebb körökben
gyűrűz a nappal,
egyre dühödtebb kvantumokkal
bombáz a nyár.

Expresszvonat vár.
Elindul vélem hosszan, puhán,
meg-megdöccen a váltón, modulál
a súlyos dallam,
halálom megtagadtam,
villamos létezésben leledzem,
futok fél országon át.
Fél arcomat kell megkeresnem.

V.

Fél ország fölött feszült szerelme,
benne testesült hatalmam, élni-ország,
lángok mardossák horizontját,
serceg, lökődik minden csillaga,
világon túli éjszaka
hull fénytelen szememre,
s bennem felszáll a deltaszárnyú gép,
sikoly szakad a fémtorokból,
csillagkoromban fuldokolva
visít, visít az ég a fájdalomtól.

Hádész, üzenj!
A Kraszna árad,
megannyi szenny
lomha folyamát tereli medre,
ezernyi árnyék suhan benne,
minden fény kihúnyt a híd fölött,
Hádész úr, nyiss örvényt!
Jövök.

Haldokló csillag

Uram, csak ezt az éjszakát
hagyd nekem túlélni még!
Lám, a csillag, kinek sugara
szálán csüngtem eddig,
behunyta a szemét,
és sötét lett minden, oly sötét.

Bennem most villámok visítanak.
Megkordul a mindenség gyomra,
zokogva hull a horizontra,
a nagy, a végső alkonyatba
minden, mi lét volt, tiszta lét,
fuldokolni hallom a szférák énekét.

Valahol egy kutya vonít.
Szétkiáltja gyötrelmeit
a viharzó, süket éjnek,
torkomban is megbotlik az ének,
s bár nekem kéne meghallóvá,
kínok orvosává lennem,
már nem akar megvirradni bennem,
kényszerít, hogy múltamat tekintsem,
és meglássam, hogy vibrál,
mint borzong meg folyvást a keleti ég.
Haldoklik ott az a csillag,
nem vet többé létemre fényt.
Uram, csak ezt az éjszakát
hagyd nekem túlélni még!

Reng a szikla

Mint ki elzuhant és elalélt,
s felneszelt ott ahol a lét
első hangjára nyitotta ki szemét,
mint ki felállt - még tántorog,
még hangtalan az elszorult torok,
álmait marják boncos komondorok,
úgy nézek űzött magamra itt,
hol emlékeimben felvisít
a gyermek, ha vére cseppje csordul,
idegen arcok bámulják mordul:
hát ez meg kiféle szerzet,
miféle fán vagy bokron termett,
s mikor,
miféle súly görnyeszti vállát,
miféle kor?

A hegy mint koporsófedél
rejti az ősök homlokát,
s míg futottam űzve, tépve
megannyi tüskön, bokron át,
hányan húzták itt magukra
azt a dunnát,
mely már örökké melegít
egy végtelen, holt éjszakát!

Menni, csak menni nyughatatlan,
kőről kőre hágni a hegy oldalán,
hát amint vissza, letekintek, látom:
kínjában vonaglik a táj,
lépteim nem szenvedheti,
aki őt ifjan, hűtlen idehagytam,
többé már nem lehet honom itt,
a csúcsi szikla reng alattam.

A sírás is megérkezik.

Fekete Angyal

Könnye hull a mai napnak.
Rekedt minden madártorok.
Már semmi sem vigasztalhat,
kutyám sincs, mégis rám morog.

Megyek a dermesztő télnek.
Akinek tűzifája van
talán még mindent túlélhet.
Már nem is gyűlölöm magam.

Fekszem halott madarakkal.
Zár kattan, s a nyíló ajtón
beleng a Fekete Angyal,
hogy arcával betakarjon.

Csak a csend

Már itt járt a Fehér Angyal,
szép szívemet lengte körül,
aztán elszállt. A malaszttal
teljes messzeségen köd ül.

Megszületik szent kisfiad?-
kérdezné még a Dala-holt,
ámde álmából felriad.
Nem! Csak a csend robaja volt.

Látomás

Leírhatatlan száll az este,
ily késő órán is holdtalan,
rám telepszik a sötétség teste,
magam vagyon nagyon. Magam.

S e dobhártya-csendű éjsötétben
látom, hogy áttűnvén a falon
fehér angyalarc hajol fölébem,
ő az én őrző angyalom.

Átlengi körben a szobám,
felgyújtja a mennyezeti holdat,
létemnek szikrázó alkonyán
minden szépséget összekuporgat.

Elindulok, megérkezem

Elindulok. Lelkem s a táj még csupa dér.
De elviselnék ezerennyi fagyot,
egy szív melege vár, ez mindent megér,
így is perzselő nyárban vagyok.

Megérkezem. Megannyi meleg kabát közt
felbukkan, testet ölt a Fehér Angyal,
és én csak állok dermedten, meghajolva,
levett kalappal.

Esküszóval

Börtönödnek se zárja, se őre.
Tekints hát a percenő,
időtlen időre!
Múltunk a volt,
jelenünk a van.
Jövőnk bizonytalan,
esküszóval szólal meg hát szavam:
Tartson bár ezer évig, ha kell
- még Neked se mondom el -,
ragaszkodó tíz körmömmel
kaparom szét e Magad köré vont
bazalt-kemény falat,
hogy felszabadítsalak.

Szívedből ki ne vess,
Magadtól el ne űzz!
Mellettem suhansz majd
időn és téren át
irdatlan magasba,
s az Isten tenyerére ülsz.

Felőled fúj

Felőled fúj hozzám a szél,
felszítja a soknyelvű lángot,
tudom már, ha nyugtalan az álmod,
Téged jajong a parázsló, rőt levél.

Rajtam is remegés fut át,
ha meglátom peregni könnyed,
e létezés nekem se könnyebb,
ha megérzem, Neked mikor mi fájt.

Hamuhodván, pilléző pernye -
szállnék pillád fölé, szép szemedre,
ha gyötör lelked iszonyú magánya,

röpítenélek égi terekbe,
lényed végre igaz álmára várna,
s vállam lenne szép fejednek puha párna.

Mire felébredsz

Hunyt szempillád mögött valami reccsen.
Ott a hálós, lüktető vérerekben
kicsírázott a fájdalom,
s e ködbe bújt, korai hajnalon
a hírre, hogy beteg vagy, beteg,
mint szuperszonikus repülőgép
suhan Hozzád a képzelet.

Már látom szenvedő arcodat,
ahogy párnádon glóriás hajad
barnálló tincsei szerteomlanak.
Alszol még, de tudd, te szent alak,
hogy itt vagyok, fogom a kezed,
elmormolom halkan a neved,
s mire felébredsz, meggyógyítalak.

Ha neked fájna

Ha neked fájna a világ,
zokogásod gurulna szét a tájon,
magamba ölelnélek egészen,
hogy nekem is fájjon.

Nem hittem

Nem hittem, hogy látok még ily csodát!
Nézz az égre, Drága, megújult a Hold.
Elkészíted illatos vacsorád,
elfogyasztod könnyes bánatod.

Mellém ülsz. Vállamra teszed a Napot,
az elmúlt napnak súlyos terheit,
szemedben hulló, vibráló csillagok,
míg lényünk egymással megtelik.

Dédelgetem folyton ezt az álmot,
hogy hiszel majd a fénylő szavaknak,
hogy közénk többé semmiféle álnok
képzetek, sötét ködök nem állhatnak,

hogy mind ez érzés záloga gyanánt
- hisz mibennünk együttes a gyász -
elkészíted illatos vacsoránk,
s a megújult holddal megkínálsz.

Számkivetve

Kezed bár ráfagy a baltanyélre,
a tüzet akkor is meg kell raknod,
számkivetve az iszonyú télbe
ebédül fagyot kell harapnod.

S jaj, ha ama szívben is fagy jár,
melyben még pislákolt a kályha,
kinek melegétől felolvadtál,
hamujába szürkült a lángja.

Kinek - miközben üvöltenél -
csendet fogadtál vezeklésül,
tudod már: szörnyebb a sötét a csendnél,
jaj, ha itt minden, minden elsötétül!

Kiáltás a hóviharba


Isten süvítő lélegzete,
fehéren porzó szemközti háztető,
csapódó fekete árnyak, károgó zene,
bent vánszorgó percek, bicegő idő.

Így érkezett, s tűnt el a hatvanöt,
egy ajtó mögül felsejlő emlék,
elszürkült remény bordáim mögött,
melyért még tonnákat felemelnék.

Tétován felállt, menni kellett,
karjait nyakam köré fonta,
keblével nyomott mellemre pecsétet,
lobot vetett, s kimúlt arcomon a csókja.

Torkomból kiszakadó szavak
szétkiáltva hóviharba, szélbe,
kincsemből ím, semmi sem maradt,
felizzott s ellobbant evilági létem

legeslegutolsó ölelése.

ÉN-EK

Én_1

Amint így, magamra maradtan
iszonyatos mélységbe zuhantam,
arcomat, könnyeimet mossa
a világfolyam örvénylő mocska.

Már átcsap a fejem fölött,
vele már más is küszködött
levegő nélkül, fuldokolva,
"oldd meg magad, mi léted gondja!"

Ezt mondja a bankárotok,
s ami enyém, a csendes torok,
engedi, hogy megszerezzem,
majd elveszi, s nincs mit ennem.

Méltóságom csak hordalék,
és ha bármit is mondanék,
a szennyáradat befolyja számat,
itt a gége csak gurgulázhat.

Egyetlen hitem még maradt,
hogy saját hajamnál fogva
ránthatom ki az örvényből magamat.

Én_2

Amint így, magamra maradtan
iszonytató mélységbe zuhantam,
maradt még egyetlen remény,
hogy nem enyészet, nem televény

lesz a testem, férgek étke,
hogy lelkem nem száll az égbe,
míg fényes világban létezem,
míg magammal lépek szövetségre,

megmarkolom saját kezem,
s minden, mi bennem lét-elem,
mint megannyi új tavasznak méhe
zümmögve rajzik ki a fénybe.

Én_3

Széthullott magamat
szemenként összeszedni
adj nekem erőt, Istenem,
kinek mennybéli szava mag,
melynek a Föld-anyaméhben
kellene újra megteremni.

Csak annyi kell, hogy ha látom:
virágok rajzanak a fákon,
foganjon meg az áldott gyümölcs,
jó Istenem, másom-arcot ölts,
hogy Én-nek szólíthassalak,
s Te-nek mondhassam magamat.

A csúcsi sziklán

Feljöttem megint, hát újra itt,
hol a tekintet rója köreit,
mint megkergült óramutató
jelzi a többé meg nem járható,
örökre eltűnt, kárba ment időt,
amelyből hatvanöt esztendőm kinőtt.

Ember itt nincsen se közel, se távol,
csak átkéklő hegyek Ausztriából,
túl a Farkaserdőn Zala-vidék,
s Csabrendek teste nyújtózkodik odébb
valami ágyon, Sümeg várkúpja fej,
elaggott arc, szemét úgy nyitja fel,
mintha meglátna, felismerne lassan,
s kérdené nyögve, mire is haladtam.

Bizony, immáron bezárult a kör,
emlékek raja, megannyi zord ököl
csapása, megannyi holt remény,
tűnt asszonyok csalárd szerelme, szenvedély
futtatott sorsom zátonyára,
sok város köpött utánam, folyt a nyála.

Aludtam bozótban, szabad ég alatt,
álmomból hangos halálmadarak
vertek fel, s heves hajnali zápor,
így szakadtam ki Budapest városából,
s most ott itt vizslatom a láthatárt.
A fej csak int, és nyögve mondja: Menj tovább!

Amott a Haláp, idébb a Somló,
mint nyitott sírnál fekvő koporsó,
körültem csöndbe ájult falvak,
felkelni már soha sem akarnak,
Borgáta, Káld, Duka, odalent Hetye,
az óriás költő vulkánlélegzete
itt zúg köröttem, száguld Boreas
a Ság felől, Berzsenyi lelke csatáz
e szélben, szava cserdítő ostor:

"Mi a magyar most? Rút sybaríta váz."

Ott lent szobámban remete-magány.
Szavam nem hallik túl az éjszakán,
eltorzult ajkakkal mondanám:
bár rám nyitja ajtóm egy-egy jó rokon,
szülőhonom mégsem otthonom,
mert flamand, holland, német, angol
és pár magyar, ki még itt csatangol
e dermedt sziklatő alatt,
s míg elsiratom árván magamat,
a láthatáron túlra visz a vágy,
lesem az űri hajnal távolát,
az ős vulkán felmordul alattam: Menj! Tovább!