A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Sohasem hallgat el

Sohasem hallgat el
 
Utána órákig néztem ki az ablakon.
Túl hirtelen lett minden olyan más…
azt hittem, Rólad is le kell mondanom,
így a miheztartás
végett három falat húztam magam köré,
egy a szerelmet, egy a hitet zárta ki,
a legvastagabb meg azt, amivé korábban
válni akartam, már nem maradt
sem levegőm, sem önbizalmam.
Elfelejtettem élni, játszani,
a világ is sokkal kisebbnek tűnt, olyan messziről néztem,

Élni

 
Mama, tudod miattad
vájdling itt a nagytál,
nélküled nem tudnám, hogy
mi a hohstell ott az udvar végén…
ahol ezt-azt hagytál,
ha régen nem a „Holle anyón” alszom el
és a mesékben ébredem…
hol volnék én akkor?
és honnan tudnám,
hogy Te ki voltál nekem?
Azt mondtad,
túl sokat cipeltél
és cipeled még ma is,
és én is mennyit csimpaszkodtam,
hogy engem szeress, csakis…
ma a sok magányos óra,

Titokrejtő

 
Flóra ujjong, kicsi madáj!
S szaladna a rigó után,
majd megtorpan apró lába,
fehérpöttyös csizmácskába’,
mert a madár, illa-berek,
már a nyárfaágon lebeg,
s kihívóan füttyög onnan
szerelemtől megszállottan.
 
Áll a gyermek, szeme mélykék
titokrejtő tengermélység,
benne reszket csillag fénye,
tüntér vágyad hová lépne?
Lépne ide, szállna oda,
lába előtt kék ibolya,
virágokból színes szőnyeg,

Legbátrabb

 
Lehetek én olyan bátor,
hogy csak nevessek,
ha összetörnek?
Hogy ne féljek az elmúlástól,
s malasztból legyen zápor…
az ömöljön, ne a  könnyek?
Hogy a félelmet néhány percre
egy kalitkába zárjam,
és a világgal bűnbe esve
esztelenség legyen társam?
Nem…  nem vagyok én ilyen bátor,
ha kérdeznek, félrenézek,
így születtem, nem merésznek…
de te itt vagy - rám vigyázol,
és most szaladj,

Mélyen

Húz, csalogat a mélység,

olyan csendes hangja van ma…

hisz nekem igazán

csak az lehet szép,

ami nem a felszínt kapargatja.

Pont ez a mélység kell

belőled is, amibe

beleszédülhetek, ami elnyel…

hisz ott lent, ott vannak

a titkok eltemetve…

nemcsak a világ keserve.

De mély a sóhaj,

a megbánás imája,

a szomorúság…. és mély a hála,

de a legmélyebb mégis

az a gondolat a sír felett…

hogy szeretni kellett volna...

az üres szavak helyett.

Nagyapám könyve

 
Ahogy kezébe vette, elmosolyodott...
Féltette, törölgette.
A megsárgult papír foszlott, szakadozott,
szinte még ma is érzem, mikor lapozok;
a pipájába tömött dohány illatát,
az ódon szekrényke nehéz, dohos szagát,
ahonnan elővette.
 
- Csak lassan, óvatosan...- súgta - türelem.
Résen légy, mert elszöknek! -
Mintha benne lényeket őrizne nekem,
s már rám testálná így betegen, öregen.
A szamárfüleket ki-kisimogatta,

El akartam mondani

 
Egész nap egy könyvvel ültél,
pokróc vackor,
pedig akkor nem is volt tél.
Én el akartam mondani…,
de este lett, aztán éjfél.
Egész nap a konyha látott,
húst sütöttél,
vártam jöjjél, ne csak állj ott…
Én el akartam mondani,
de más lettél, elcsigázott.
Egész nap egy orvos vizsgált,
vért is adtál,
kis asztalnál ültél zilált.
Én el akartam mondani…,
de a félsz már bebugyolált.
Egész nap már csak aludtál,

És beengedtelek

 
Bekopogtál, beengedtelek,
hoztál magaddal csillagokat,
és hoztad még a napot is,
és azt mondtad: én a hold legyek.
És nevettél, mert nem tudtad,
hogy a világok törékenyek…
most már látod, én ilyen vagyok,
te kopogtál, én engedtelek.
Már a miénk…, titkos kis szobák,
sötét, vigyázott rejtekhelyek,
álmok, mikből együtt ébredünk,
hogy majd bennünk teljesüljenek.
Te akartál, én akartalak,
hoztál napot, a csillagokat,

Mosollyal

 
Benne volt a világ… az
egész világ, a mosolyában.
Egy csepp fény, amit ha megláttam,
tudtam, átrepül az égen, át az egészen…
és megérint valakit.
Békét mosolygott. A lyukakra foltot,
virágra szirmait,
és én kértem, hogy csak kicsit
adjon másnak, nekem maradjon,
ne a világnak.
- Ez a tiéd, mondta egyszer,- magaddal viheted…
és én versengtem a holddal,
szaladtam a beteg, sápadt mosollyal,
és tudtam, nekem ezzel fizetett,

Pötty a lelked

 
Még hogy csupán pötty a lelked?
Hogyha sírtam, elviselted,
ha elvesztem, visszahoztál,
akkor is mellettünk volt már… 
 
Eressz könnyet, csak pár cseppet,
rideg világ letérdeltet,
de felállunk, csak azért is,
hogyha te siratod, én is.
 
Látod, fájhat benn a lélek,
mikor sajog, újraéled,
és hatalmas, alábújok,
még hogy nincs belőle túl sok?
 
Gazdag lettél te ott belül,
bátran sírhatsz meztelenül,

Kórisme

 
Mint valami burokban lebegő
csodabogár,
héjba zárva, ahol nincs levegő,
hová hazajár
a félsz, és csak egy feladat maradt,
életben tartani önmagamat.
A mocsárban, hol a semmi hagyott
én vártalak,
de oda senki le nem kúszhatott
csak dögbogarak,
és köztük én sem voltam éktelen,
felszóltam – s velem szólt a szégyenem.
Gyere, vigyél el… kértem anyámat
is naphosszat,
pedig akkor már halott volt, nálam

Amy Winehouse emlékére

 

Hajamnál húzol vissza,
nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után vér fakad.
Nyoma marad.
 
A tüdőmbe erővel
ne zúdíts levegőt.
Kezed nem simogat,
ököllel vered a szívem.
Számat nyitni, jajgatni kell.
 
Fáradt minden.
A langyos semmi átölel,
mint puha föld.
A gondolat sejtjeim
bomlásába fullad.
 
Hagyj menni, ne cibálj,
ne üvölts az arcomba!
 
Gyötrelem érezni tekinteted,
elmenni könnyű.
Hát ne harcolj.
Magamra húzom,
mint takarót a halált.

 

Hallod?

 
Hallod a fenyves bús susogását?
Gyantakönnyeket hullajt a nyárért.
Itt jön az ősz, rőt fodrokon úszva,
s csalfa szemében a lét tüze ég.
 
Hallod a szívem hogy dobog érted?
Izzik az éjszaka, lüktet a vágy.
Halkul a zsongás kinn a mezőkön,
lebben az álom, pilled a csend már.
 
Angyali ének leng a vidéken,
forrad a seb ma az ég szövetén.
Hallod az alvók mély szuszogását?
Alszik a boglya, alszik a nyár is.
 

Nem szállhatok

 
Megírtam most utolsó versemet,
amit lantom tán csendben elregél,
nem lesz varázslat, s őrült szenvedély,
amely tüzes mámorba eltemet.               
 
Nem szállhatok hűs hegyfokok fölött,
a szárnyam sem becézi hetyke szél,
a fenyves erdő többé nem mesél,                   
lelkem már mély-sötétbe öltözött.
 
Nyomomban jár a vérengző sakál,
ma éjjel is az álom elkerül,
szememre kínzó rettegés vetül,

Egyedül hagytál

 
Egyedül hagytál, anyám, egyedül,
omló világom úgy rám nehezül. 
Fülledt a nyári est, izzik a menny,
kapzsi kis kín mar, és gyűlik a szenny.
 
Egyedül hagytál, egész egyedül,
köröttem csak a magány hegedül. 
Komor a lelkem, imbolyog a Föld,
mezítláb járva ma mélyül a csönd.
 
Tüskés a létem zarándokútja, 
álmomban élem sorsomat újra.
Lassan följutok hozzád az égig,
már látom arcod, Istennél fénylik.
 

Enyészet

 
Gyere, vidd el, könnyű alkony,
vérben úszó, fáradt arcom
maradványát, melyre bélyeg
égett, s lelkem így lett félszeg.
  
Gyere, zápor, moss el minden
szennyet, amit szépnek hittem,
ne maradjon semmi remény,
vesszen el az utcák neszén.
  
Testem nyeld el, fekete föld,
a pázsitod ne legyen zöld,
felettem hadd legyen kopár,
hadd szülessen fertő, mocsár.

Részögös dal

 
Részög embör, de tántorog,
mindön kutya reámorog,
bortú' jó' mögtá’tosodik,
oszt hama’ elá’mosodik.
 
„Jó’ kiszödted, mög kő önnöd,
úgy maradt, há’ e’ kő vönnöd!”
Akarja vagy nem akarja,
mögmondja a körösztanyja. 
 
Képe vörös bazsarózsa,
gyüttmönt asszony az anyósa,
többet ugat, mint a kutya,
üsse mög a lapos guta! 
 
Részög asszony bortú’ forog,
mögpörgetik a pásztorok,

Hekaté

 
Éjszaka kilábalsz a fövenyre
vacogó homokszem-sercegéssel,
áttetsző medúza-remegéssel.
Várni fog. Puha bársonyköpenybe
 
bújtat majd, mint gyermekét az anyja,
hívogat nyájas karja, lágy keble,
asszony-ölelése: csoda-leple,
hogy léted magával betakarja.
 
Lehull a Hold. A sötét tengerek
hasztalan zúgják: tüdőd megreped
csókjától, keblén szíved megrohad!
 
Bársony az éj, fogad már nem remeg,

Hidegvér

 
Belém fagyott a július,
nem érdekel, ha szép a nyár.
A lüktetés se jambikus,
csak így lövellt ki zúzmarát
a mélabú a szíven át.
 
Fagyott betűk e tíz soron,
ridegre dermedő kezek,
egy arcra hűlt, merev mosoly,
kimúlt a fény, fakó szemek,
az érben is ma jég recseg.
 

Barkafehérben

 
Barkafehérben jött ma az áldás friss, üde csókja,
hirdeti bátran a föld tavaszának mily nagy a bókja.
Lengesörényű, hajnali szellő harmata édes,
nyurga csalánnak friss, üde zöldjén csipkeszegélyek.
 
Nagy csodatölcsér kelyhe ma bölcső dundi darázsnak,
széncinegének mesteri éneke: égi varázslat. 
Lomha patakban fürdik a napfény, csillan a fénye,
mossa a lábát parti füveknek száz tüneménye.
 

Oldalak