A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Kertek mögött, homokdomb oldalán
ezer szép menyasszony - nyílik az akác!

Sírni hallom anyám, földre hull a könnye,
hűs berek mélyén nap nem virrad fiára,
árva szívvel készül megváltó imára:

"Hívd magadhoz, Uram, teste élni gyönge!

A kételyek faágain bolyong
a bús remény, s a lélek elkopott
e dupla-vissza, rossz malomkorong
görbe tengelyén.

Bús remény: hisz itt remél a vágy,
bármi szebb, akármi más után:

Akár a tank a csonka hangszerek között,
a szürke nappalok robognak éltemen,
s miképp a vágyam önmagamba ütközött,
akképp kopog fejemben éji végtelen.

Időm a holdkaréj: fogyott, s rohan tovább

Mert te ilyen vagy, s én olyan,
s mert a szárnyalásban
bármi szép nyakék csupán kolonc,
s mert a lelkem nem viseli el, hogy
bántson másokat –

S mert a holdkaréjon is csupán,
ha úgy van, hízik a magány,
ha andalít is olykor boldog párokat –

S mert én bizony egy gyáva,
folyton-folyvást rettegő
kudarckerülő vagyok:

Ideje volna már,
hogy szíved bitóján
végre felakasszanak.    

Gyűrött újság, kiflivég,
ócska lámpa, mely nem ég,
élsz, ugyan mi kéne még,
van újság és kiflivég.

Törött tányér asztalon,
vázában virághalom,
kopott pokróc ágyadon,

Csak estefele jutott megint eszembe
a kiscipő, a gyermek, a kutya és a lány,
majd rozsdás emlékekből idéztem fel
az érzelmektől fűtött buja délutánt,
mikor fogtad a kezem, és fogtam a kezed;
csendesen álltunk egy hatalmas kövön,

Nem bűvölhet el ármányod, se mérged.
Kéjek Kirkéje, vágyak boszorkánya!
Kertedben turkált oly sok kan ormánya,
nyáladzó ártány én nem leszek érted.

De esküszód zeng a fűszeres éjben,
mézborod, ajakad nyoszolyádra hajt:
vívni kéjben edzett karddal a párbajt.
S egyre csábít, hogy éltem itt leéljem.

De nincs maradásom! Vár valaki más:
az asszony, a gyerek, az uralkodás.
S az Alvilágban sem jártam még sosem.

Újra, meg újra feláldoznám testünket a mámor
bíborszín oltárán fekve - takar puha fátyol.

Álmokból szőtt méz - szerelem-lepel árnyal az éjben.
Eltakar, eltemet, élve halaszt meg a kín – elenyészek.

Vágyom a napra, midőn fellángol a kéj tüze - fáklya.
 Mind, aki látja szemét hunyorítja, ha lobban a lángja.

Minek élsz?
Katatón a világ,
ha nem éget a vágy,
ha nem éled a tűz,
nincs semmi, mi űz.
Belehalsz...

A remény
szava hozzád szól,
kicsi szikrát szór,
de kioltja a szél
- susogása zenél.
Feladod?

Tagadod.
Még élsz, vérzel,
lüktetsz, érzel,
még dobban a szív,
van még, aki hív.
Gyere hát…

Nem kérdeztem anyámat,
a világra miért hozott.
Ösztön lehelt szívembe lüktetést,
izmaimnak erőt adott.
Érintésem simításra hajlik,
mint útszéli füzek.
Szememben nem gyújtanak tüzet
haragok és villámok,

Három csóvás-csillag
Hullt alá az éjben
Három csoda-csikó
Száguld a sötétben

Csontjuk széjjelszórva
Izzott az időben
Újra megfogantak
Lángoló erdőben

Partján bősz folyamnak
Szilaj széllel szállva
Ítéletidőben
Jöttek a világra

Három tüzes csillag
Három tüzes vadló
Tizenkettő villám
Tizenkettő patkó

Három csóvás-csillag
Hullt alá az éjben
Három csoda-csikó
Száguld a sötétben

Külváros hozott a világra,
vérben, könnyben, mocsokban.

Magot vetettél,
most a szárba szökő virágot
burjánzó gaz fojtja,
kevesen maradtunk,
alig-emberek,
hitünkben egy jobb világra várva.

Kormos, piszkos

Láttam, ahogy a mindent felzabáló lárva
bábjába álcázva bújt ’s pillangóként
mint az árva, tért hamvas - tisztán vissza,
’s láttam esetlen, még pihés vércsefiókát,

A FÉNY

Az álom fátyolarca szép,
A kertből eltűnt sok virág,
A fáknak karja int feléd,
Rabolva jő a tél s kirág.

Holnapra késő ébredés,
De várj míg feltápászkodik

Porba sújtó, kopogó jégeső,
földre hulló, szomorú, széteső
vad rózsaszál.

Kihunyó vágyad színekké válva,
fakuló álmod pilleként szállva
most rám talál.

Halk szellők, fülébe méla dallamot súgjatok,
hulló fák sírjára barna takarót szórjatok.
 
Bágyadt nap, kérlek, csak lágyan mosolyogj le rája,
s bíbor fényed csillámából szülessen az álma.
 

terhed dombra vonszolod,
ostor szaggatta élő tested,
nyomodban
szimatot fogva
rühös kutyák fejüket leszegve laffognak,
szemükben izzik a veszettség,
élő húst,
vagy oszló hullát
akarnak üres gyomrukba,
morogva marják egymást,