A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

A parti fák alatt

 
Megálltam csendben itt a parti fák alatt,
a tűhegyű idő mélyen belém haladt,
s a szívközelbe érve majdnem átdöfött.
 
A bús magány uralja régen lényemet,
bánatvirágot termő völgyem eltemet,
tenélküled világom fénye elszökött.
 
A kék szemed lelkemben rejlő drága kincs,
hiába minden áltatás, más semmim sincs, 
gyötör a kín, s a csúf halál is meglegyint.                         
 
A nyári tájnak megkopott a színe már, 

Maréknyi szerelem

 
Mintha az első szerelem lennél,
ahogy ujjaink egymáshoz érnek,
s homlokod is úgy fekszik fejemnél,
utat ne adjon semmilyen télnek.
 
Vasárnap csillog féltő szemedben,
akár feszített, fénylő harangok,
nincs szó, mely ölne, vagy megsebezzen,

Semmi nem olyan már...

 
Semmi nem olyan már, mint akkoriban volt,
mikor még köztünk élt a drága jó anyám.
Csillagok szikráznak, de halványabb a hold,
megfakult fényébe belekiáltanám:
 
idegen a kerted, szomorú az udvar!
Hervatag sziklakert gazos fű közt ásít,
terhes szilvafáid termése oly fanyar,
mint könnyeim íze, amit a nap szárít.
 
Nem lépek a házba, kívülálló vagyok.
Lakatlan nem maradt, mégsincs benne élet.
Mély csendben hallgatok, eltűntek a zajok,

Miként a pillanat

 
Miként a pillanat, szitálva száll alá az éj,
mikor bolyongó álmaim fent szertefoszlanak.
Csupán a Hold lehet ma titkos, néma szemtanúm,
ki rendületlen, minden este elkísér feléd.
 
Barangolok smaragdmezőknek bolyhos szőnyegén, 
hanyatló csendben járom földrögök között utam,
ki tudja vársz-e még reám? Szeretsz-e kedvesem?
Ne hagyj magamra most, te ringató reménysugár!
 
A vágyam oly erős, akár a szél, mohó, heves,

Tél felé

 
Tél felé haladva, némán haldokolva elhalványul 
majd az ékes nyári fény is, ám idővel tán kikophat
szép szemednek íriszéből lágyan izzó lobbanása.
 
S így hiába várnám csendes estek illatos szerelmét
szellőszárnyon ringatózni, hogyha már nem érzem szíved
csöppnyi, gyenge dobbanó neszét, hajadnak lágy esését.
 
Mondd csak, látom én még tested kéjbe húzó mozdulását? 
Ó, hová repülne, szállna, jégszilánkos éjszakákon,
lopva nyíló édes vágyunk égbe lengő sóhajtása?

Fénybe zár

 
A sziklás hegytetőről nézem városom,     
a lassan úszó szmogkavarta fényeket.
A szél a parkok titkos kertjén átoson,
a fák között komor szegénység lépeget.
 
A távolból tompán morajló zaj csorog,
a város szétterül, már mindent körbefon,
kopott vagonban múltam árnya ácsorog, 
s pihegve alszik egy magányos, kis peron.
 
Emitt fölkél a Hold, arcán a nemes báj,           
csodás csillagménest terelget hajnalig. 

Hallod-e, kedves?

 
Hallod-e, kedves, a fénysuhogást?
Lebben az éjben az égi-selyem.
Szűkre szabott ma a Hold mosolya,
hallgat a tóban a békacsalád.
 
Érzed-e kedves e szívdobogást? 
Hű szerelemnek a sóhaja száll.
S hallod a csendnek e csöppnyi neszét?
Gördül az álom a vágy kerekén.
 
 

Indigóbbak lettek az éjek

 
Esténként oly furcsán érzem én magam,
ha a mennyboltnak mélyére nézek.
Tán indigóbbak lettek az éjek,
vagy, csak mert itt állok búsan, egymagam.
 
Egyszer úgyis végleg majd elillanok,
innen, ahol nincs mákszemnyi remény,
tudom, most senki sem karol belém,
velem nem zenélnek már a csillagok.
 
Lehet, Isten üzen ily módon nekem,
hogy régen vár rám égi trónusán. 
Büszkén költözöm föl egy délután,
s az angyalok kara énekel velem.

Privilégium

 
Csak én várok, az igahúzó barom,
vérvirágok nyílnak körbe a havon.
A dögkút telve, mészárszéknél ültél,
ránk nehezült a megsüketült tél.
 
Combomba égtek mind az ostornyomok,
előttem halók lázárlelke zokog.
Miféle törvény és mikor ítélt el?
Öledbe rogyok fáradt, gyenge térddel.
 
Karodon fénylő üszőnyálam folyik,
hozzám jutottál - egészen csontomig.
Farkasszemet is úgy nézek már veled,
hogy bennem láthass krátermélységeket.

Elmondalak

 
Elmondalak, mert vesztőhelyem lettél,
égsz bennem, miként a felgyújtott világ,
felhőkkel szeretkezik a határszél,
mint irigy istenekkel szent krónikák.
 
Celládban ébred a vétkes öntudat,
életfogytiglan elítélted vagyok,
léptedben bukdácsoló félmozdulat,
ha veled nem, hát nélküled sem halok.
 
Túlhordalak megannyi létezésen,
viszlek, mint szökevényt, rabságokon át,
akkor is, ha leszel maréknyi porszem,

Nyár

Nyár
 
Hajlik a szár, pipacsok tűzpirosán ide vár,
szirmok alatt, melegen bólogat, izzik a nyár.
Dobban a szív, fecsegő csend, vele halk a szavunk.
Érik a búzakalász. Új gabonát aratunk.
 
Most magasan meleget szór, ragyogón süt a nap.
Víg arató keze kévébe rak, és (a kalap
szalmafonat), feje fényt izzad a munka alatt.
Szérüre vonva a szár, és ni-ni, itt kimaradt.
 
Kis maradék, koszorút fonni elég e marék.

Március asszonya

 
Pattan a rügy már, március asszonya érkezik éppen,
fény a ruhája, virág nyílik a lépte nyomán.
Reszket a szívem, pezsdül a vérem, a vágy elemészt most,
Álmodom én?  Vagy a vad sóhajod arcomon ég? 
 

Tavaszom hol vár?

 
Sziszegő szél fúj, a folyó árad, darabos jég zeng, 
csenevész fák közt dühösen, morgón a hideg lézeng. 
Idekint köd száll, ragyogó fény sincs, a szívem sóvár,
remegő bimbót nevelő, ringó tavaszom hol vár?
 
 

Milyen más…

 
Lila orgonafám mézillatot érlel,
gombóc labdarózsák táncolnak langy széllel.
Milyen más mégis e májusi vasárnap…
 
Százszorszéptakaró harmatcseppel ébred,
színes kavalkádjuk fest tavaszi képet.
Milyen más mégis e májusi vasárnap…
 
Felhőkből a napot kézzel kibontanám,
azzal köszönteném drága édesanyám.
Fű, fa és madárdal anyákat ünnepel,
temető fölött száll fekete gyászlepel.
Ezért olyan más e májusi vasárnap…
 
 

Oldalak