A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Lettem

"Igéim bővek, zengők, nagyok/ papok ivadéka vagyok". 
Ady Endre

Voltam, mint minden ember, gyáva,
hitetlen vakok messiása,
magamat kerestem, tűvé tettem
a titkok titkát, és semmi lettem.

Hangos igék közt nem találtam,
a porba hullva halni vágytam,
süketen hazugság szépe voltam,
játszottam, s mindezért meglakoltam.

Feketül

 
 
Miért most szánt fel fájó szavakat,
a múltbéli csúf hibák ekéje?
Feketül lelkünk rút rákfenéje,
e hideg vastól szívünk szakadhat. 
 
S a szép szó, ami kicsordul szánkon,
homályló kornak vethet-e véget? 
Lesz-e még dicsőn duzzadó élet,
földi virágba szökkenő száron?
 

Megidézlek

Szívemre most álmos, ólmos bánat ül,
ne hagyj itt a sötétségben egyedül!
Félve szólok, hogyha hallod még szavam:
tudtad-e, hogy álmainknak súlya van?
 
Gyűrött gyolcsba bepólyálom kincsemet,
hófehérbe öltözik a képzelet.
Lágyan ringó selyemszálak ölelik,
régen elért a csillagos egekig.
 
Most a csendben megidézlek, s szüntelen
játszod azt a ritmust, amit még velem
tanultál, hogy soha ne légy egyedül,
ha szívedre álmos, ólmos bánat ül.

Néha

Néha agyamba tornyosul
a leheletnyi sejtelem,
hogy majd filléres álmokért
fogom lelkemet eladni.
 
Pedig nem ily kemény sorsot
szőttem egykor önmagamnak.
Nyomot akartam hagyni én,
mint kardpengén a bátorság.
 
Most tékozolva folyik el
kihűlt könnyeimnek árja,
és fáradt szívem mélyéből,
csak a sötétség huhog rám.

Neuronfáim

 
Neuronfáim ritkás ágain,
a sorsom sérült bimbót bontogat.
Agyam mocsaras, sötét tájain,
belül rekedt egy rémült gondolat.
 
Talán már velem henceg a halál?
Bőszen borzolja éji álmomat.
Rettenet kísért, pont szíven talál,
vagy még várhat e kínos kárhozat?
 
Agyam égboltja szürke kupola,
csendben rám terül. Gondolat zenél,

Csend-palota

Az út kövén a hőség tombol, 
s e tikkadt csendben megreked 
az érzés, mit ezernyi szóból 
szerettem volna most neked 
megírni, hogy szilárd kövekből 
felépített, szent palota 
legyen, melyet senki erőből 
lerombolni nem tud soha.
 
Befesteném tiszta fehérre, 
és milliónyi ablakán 
kicsordulna lelkünk az égre 
ujjongani; csak oly sután, 
így szótlanul, a köves utcán,
a néma csendben ballagok, 

Emlék - Vihar

A naplementében küszöbünkre ülök,
s a készülő csöndben ezernyi kis tücsök
ad ma szerenádot megint. Csak hallgatom
a szendergő rózsák pilleszárny-sóhaját,
és nem tudom, hogy napnyugtakor odaát,
ahol az Isten van, hallani-e vajon
 
 
 
szívem kondulását, vagy csak a bimbamot,
az Úr angyalára hívót. Még itt vagyok,
s az emlékezés e perce vihartalan.
Bár se küszöb nincs már, se ház, se rózsakert,
Anyámmal s Apámmal egykor mind útra kelt,

Nyári emlék?

Nyár volt vagy talán tél? Valahogy nem emlékszem.
Hogy Nap sütött bennem, az bizonyos egészen,
de benned tél volt már, fagyos, novembervégi,
s én nem tudtam évszakváltó nyomodba lépni.
 
A bisztró hangos volt, s te halkan ejtetted ki
az utolsó szót, mit nem lehet elfeledni.
Mások koccintottak, valaki meg csörömpölt,
s nem hallotta senki, szívem cserepekre tört.
 
Estére havazni kezdett, hullt pilinkélve,
fehér gyászban jött a város a temetésre.

Nyárvégi árnyjáték

 
Szelíden esteledik rám a nyár
az elmúlók és múlhatatlanok
különös megmérettetésével.
Szemembe hull a hunyó napsugár,
s a barna lombok közt az angyalok
aranyszárnya meglebben a széllel.
 
Villamosom átzörög az időn:
egy percen csak vagy századokon át,
nem tudom. De a perc oly törékeny
s oly valószerűtlenül szép, midőn
a minden idők örök alkonyát
fölragyogtató naplementében
 
a bús város még egyszer földerül,

Hajnalhasadás

 
Szemhéjaim között
a hajnalhasadás
valahogyan ma más,
mint tegnap s azelőtt.
 
Belőlem süt a nap,
mint ablak üvegén,
ha átcsillan a fény:
drága szemsugarad.
 
Bennem vettél lakást,
szemem csak ablakod,
min átragyogtatod
a hajnalhasadást.
 

Mandala

 
Belehalkulva a szerelemcsendbe,
utam  kijártam hozzád.
Sietve jöttem. Felderengve 
viaszos-sápadt lángnak,
fényt adni az éjszakának,
marin folyású nyílt vizeknek selymet,
nyugalmat a hegynek, álmokat az
elmerengő szemnek...
Mézvirágot szedtem, úgy jöttem.
Nap fakasztott dalra szürke ködben.
Elmaradtak az árnyak is  mind,
semmivé váltak mögöttem.
Szarvasok szemével láttam,
megsimogattak a haragos-zöldek.

Tavaszi dalocska

 
Csendes a szél ma, lám a tekergő,
lombba, ha bújik Nap sugarával,
hangszere hallgat: lantja az erdő.
Halld: csak a dal szól: drága madárkar.
 
Ebben a dalban szív szava lüktet,
téli borongás messzire szállott,
alkot az Isten: életet ültet,
fűbe, virágba új tavasz-álmot.
 
Rebben a pillám, ébred a lelkem,
Nap aranyával újra beteltem.
S versben a ritmus gondolatokból
 
szót üde szóval táncba igazgat.

Öröm-patchwork

A fák, bokrok bütykös ujja
kisded-rügyet dajkál újra:
reményhajtást, smaragdálmot
levélsarjba zárt virágot,
mint aranyszálhímes kelmék
sziromcsöppnyi tavasz-selymét.
 
Nőttön-nő a szín a tájban,
a lebbenő illatárban
szivárványszépen mosolygó:
napíz-sárga, nyers-zöld, bordó,
fanyar-fehér, rigótrillás
égkék, ragacsbarna grillázs.
 
A fák, bokrok bütykösödnek,
a sétányon üdvözölnek,
s napfényfonal-gondolattal

Valahol

 
Ereszről lecsurgó nyárfa-ízű cseppek
tenyerembe gyűlnek, egy madárka cserreg
valahol az őszben, árva kikötőben,
míg tollait tépi a fagyos szél bőszen.
 
Messze ring egy bárka, kopott testén játszva
hullámzik az élet, mintha kicsit fázna.
Mintha kicsit égne, pírja arcom festi,
aranyfényű Napnak lángja nem ereszti.
 
Valahol a lélek szabad suhanásán
farkasbőrben vacog egy megrémült bárány;
szomjat oltó cseppek tenyerembe gyűlnek,

Biztosan

Biztosan
 
Halkan jöttél, most szótlanul nézel,
tekintetedtől mindenem remeg.
Csak játszadozol a bágyadt ésszel,
foltokból festett árnyad itt lebeg.
 
Szorítasz egyet rémült énemen,
s amint hideg kezed testemhez ér,
rám tör a görcsös, ősi félelem,
érzem, hogy arcomból kifut a vér.
 
Mutatsz magadból lágy fényt hazudva,
ígéred másik, könnyebb létemet.
Eltitkolod, hogy a semmi odva
csupán, hová belőled út vezet.

A költészet (Ars poetica)

 
A költészet olykor játékos szólabirintus:
csak egy szó kell, egy rím, egy dallam, egy fürge ritmus,
amely elkap, felkap, húz, visz, tol, és el se enged,
megragad, vonz és taszít beljebb, mindegyre beljebb
 
önmagamba eddig még sosem járt, titkos úton;
ahol a hideg fej nem kell, hogy a szívnek súgjon,
mert szinte magától ringat, hordoz a vers sodra,
egymásnak felelve perdül verssor a verssorra,
 
hogy a zengve zsongó rímpár mind úgy muzsikáljon

Összeköttetés-kötés

 
Ülök a templomban, s gondolataim
fönnakadnak rendre papod szavain,
amint kötőtűkön sok színes fonál:
korallvörös, türkiz, jáspis és opál;
s lesz kötésem tarka gondolatmenet,
benne aranyszál az Isten-üzenet.
 
Hallom, Uram, hallom szádból az igét:
életem megkezdett mennyországi lét,
akaratod immár boldog-szabadon,
megkötözöttségek nélkül akarom;
hogy osztatlan szívvel szerethesselek,
s Benned legyen sorsom egyre teljesebb.
 

Hajnalt álmodva

 
Kihunyt a fény, sötét az éj,
a kósza szél fagyot szitál.
Halott a tér, a csöndje mély,
a perc halad s az óra áll.
 
A hold sehol, hiánya bánt,
az ég alatt a föld kemény.
A képzelet remény gyanánt
ezüstös álmot önt belém.

Nehéz kereszt

 
Bazári zajban s díszletek között
nehéz kereszt ma élni emberül.
Jajong az ész, mert gyötrik  ösztönök,
s az érvek ellen indulat feszül.
 
Szorong a lélek, itt a test a szent,
a bűn erény s egy út a hit helyett.
Letűnt mi szép, már  rég a mennybe ment,

Oldalak