A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Kiskabátban

Ezerkilencszázhatvannyolc
december huszonnegyedikén,
hátratolva a széket
felállt, és lopva szétnézett apám
(láttam rajta, mindent megértett),
majd poharát a falhoz vágta
(szerteszóródott szilánkja),
úgy ahogy volt, kiskabátban,
mintha csupán a boltba menne,
csendben kiosont a kertbe,
és megmosakodott a hóban
(talán zavarta az élet szennye).
Aztán hurkot lógatott az almafaágra,
s a szürke köd vásznára lépve,
nekivágott a messzeségnek.
Most itt állok kiskabátban,

Hársfa-dal

Hársfa fürdik a meztelen fényben,
ábrándos lelke lágy lombsuhanás,
mézcsókját méhek esdik serényen,
körberajongja sok sárga darázs.

Lombkoronája tündöklik, érzem,
léleknek a menny: pár méhszárnycsapás,
hársfából farag enyémben éppen
versikét egy nyári bűbájvarázs.

Nimfa, hárfa, nyár

Hárfahúrjain, ha
lángot vet az ujja,
fellobban a nimfa
lelkében a nyár.

Lángot vet a hárfa,
és táncba kezd újra
a nyár ritmusára
egy vén nyárfapár.

Járja a két nyárfa,
lomb-táncukba bújva
talál dalos társra
sok tarka madár.

Hárfahúrjain, ha
láng a nimfa ujja,
színaranyport hint a
határra a nyár.

Éjjel a kősivatagban

Éjjel a kősivatagban
szél szórja szét álmomat.
Kárhozat vagy áldozat?
Kőszív pattan, sír alattam.

Kong üres hold-üst felettem.
Léptem nyomán ősöreg
kráterek és holt kövek.
Merre tartok? Elfeledtem.

Hívogat a lélek-katlan.
Léptem nyomán csillagok,
vélük hullok, hallgatok.
Éjjel a kősivatagban.

 

Temettem

Egy véres, üvöltő húscsomónak
anyám kívánt elsőnek boldog életet,
mikor a rá kirótt szenvedés után
a kezébe vett, aztán másfél évtized,
és rájött - az átka vagyok, ő csak
egy áldozat, kit nőként a szülés
tönkretett, fejemre olvasta,

anyát temettem akkor.

Apám mindig kis-embernek nevezett,
kérges tenyere simította arcom,
mélybarna szeme mosolygott, ha volt idő,
mert ő volt az, aki soha nem pihent,
aztán elengedte a kezem, nem vezetett,
már életbe fáradva szíjjal nevelt,

apát temettem akkor.

Ámor

A falból lépett ki, vagy fától vált el
a faluszélen, s onnan követett,
nem tudom már; csak abból vettem észre,
mezítláb rugdosta a köveket.

Különös, furcsa lett akkor az erdő.
Toboz zuhogott,  kútba fény esett,
a pókhálókon szivárványos cseppek
hallgatóztak, s hollószárny verdesett.

A lábak halkan surrantak mögöttem,
de közelebbre sohasem került.
Némán kísért, fekete köpenyébe
ezernyi bánat hold-arca merült.

Az első hó

Küldeni kezdi az éj a sötétet
Hajnali lámpák fénye felé,
Pirkadat hívja csatára a reggelt,
Véresen hullik lábam elé.

Dér lepi el, kicsit reszket a város,
Hómadár szárnyal, röpte a tél,
Karmaival simogatja az arcom,
Tolla ezüstjét szórja fölém.

Árnyéka lassan megágyaz a fagynak,
Paplan a csend, még tiszta-fehér,
Lágyan ölel halálos szeretőként,
Karjaiban vergődik a szél.

Nyárutó II.

Szállingóznak a hárslevelek, már be-beles ide is
kandi szemekkel az ősz, de a nyár mosolyog, nyitja az
égi nagy kupolát, és zúdul a fény, az asztalomon
megpattan, és az ecetfák lombja között visszatalál,
aztán beborul, esőliánokon lengve lehuppan,
megfricskáz a Teremtő: nono! Sok lesz a hexameter!

Örök zene

Árad a dallam, húrokon ébred,
serken a lelkem fényutakon,
zendül e pompás hangszer a kézben,
vágyakat éleszt tiszta dalon.

Mennyei szólam rezdül a fában,
testemen átjár, felszabadít,
önmagamért énemre találtam
míg a zenélés élni tanít.

Elfeledett, szép mozdulatokban
isteni táncot lejt a vonó,
régi az érzés, újra belobban
lángja a dalnak felragyogó.

Bizalom

 

Harcol, szenved a test, 'míg készül az útra a szellem.
Ó, te - ne félj, a halál soha nem veszi el mi a lényeg,
élni nehéz, - jer! A végén lépni a fénybe ne rettegj,
megmarad egyszeri, végtelen és örök éteri lényed.
S otthon az isteni béke nyugalma fogad szeretetben,
mennyei hajlékunk, ahol elpihenőben a lélek.

Vigyázlak

Pihenj csak, fekete liliom az ég,
könnyű harmatcseppek rajt' a csillagok,
falról csorgó csöndnek arc is menedék,
míg nem nyit az álom éji ablakot.

Gyönge pázsitok ártatlan élein
szabdalt lámpafények szemünkig kúszva

Nádzene

 

Dér-kényszerzubbonyban
fekszik a fű,
de én a nádast hallgatom,
micsoda hegedű!
Sorra pattannak el
túlajzott húrjai,
de, nini:
nekem zenél e felém
fordult arcú Paganini,
a szél
mély
bariton,
áthullámzik a
szemközti csaliton,
horgászbotom
karmesteri pálca,
csendet vezényel
s csitul a bugák tánca.

Csak hallgatom

Csak nyelvemen forgatom s le nem nyelem,
míg másért pusztultam, magamért sosem.
Számra égett csend pörköli a várost,
felgyújtok reggelre minden kalászost.

Kormos üledékből sír fel a kenyér,
asszony derekára forrad a tenyér
lepedőbe izzadt, csókos hajnalon.
Szemügyre sem veszem, épp csak hallgatom.

Aki ma átkoz, holnapra megszeret,
körülrajonganak, mint a gyermeket,
csiszolt bűn szilánkja minden ízes szó,
uzsorás lét hantján négykézláb mászó

Oldalak