A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegyorom

Zúzmara nyílik

 
Jéghideg árnyat rajzol az alkony szűz-puha hóra,
fancsali képpel ballag az óránk nagymutatója.
Halkul a dallam, s lám fakuló fényt sír a szemünkre,
tél fagyos ujján zúzmara nyílik, lelki sebünkre.

Várt csoda nincsen

 
 
Árva a labda a téren, hinta se libben az égig,
kék madarunknak a szárnyán véres a tollruha,- tépik.
Pincesötétben halnak az álmok, várt csoda nincsen.
Nincs menedék, hol győztes az álnok, s vesztes az Isten!
 
 
 

Lucius Verusnak

 
Látod-e, téged is elragadott már átka a sírnak.
Megbolygattad a holtnak nyugtát, és a haragját
ránk szabadítottad. Most pusztul a nép a ragálytól.
Hős katonáink hullanak egyre, de nem csatatéren,
gyilkos kór öli őket. Apollón sem könyörül, mert
nem tisztelted eléggé. Könnyelmű, kicsapongó
voltál, így hát, császár, nem sír Róma utánad. 
 

Szóköztes

Mint a koldus, remegve nyújtom
egykorvolt álmokra két kezem,
sehonnan űzött keresztúton
állok két térdemen.

Mint a koldus, lehámlott rólam
már minden oktalan büszkeség,
s nézem, ahogy a barna porban
halódnak hűlt mesék.

Mint a koldus, ahogy a lélek
tarisznya kínjával menni szán,
keresem magam messzeségek
imbolygó fókuszán.

Csak mint a koldus, úgy elhinném,
hogy lesznek még fénylő hajnalok
félelmeken túl, Istenem, én
ott lennék,
ahol nem vagyok.

Limes

 
Itt élünk a határon, messze van innen a Város.
Hír csak ritkán ér ide hozzánk, s nem jön a császár
sem soha győzelem-ünnepet ülni, vigadni napestig.
Ám, ha a vad hun vagy gót támad, a hős katonáink
életük árán védik a harcban a nagy Birodalmat
s minket is, asszonyokat. Ha a bátor harcosom itt lesz,
oldom majd saruját, megfürdetem, és sebeit jó-
féle olajjal megkenem. Öntöm a bort a kupákba,
s este az isteni Vénusznak kedvére teszünk majd.
 

Hexameter a kődobálóhoz

Már csordultig telve a csetresedény haragoddal.
Kőbe harapdálsz, hisz nem dobtak vissza kenyérrel.
Nézel az égre, de ott túltáplált angyalok ülnek,
jó puha párna a szárnyuk, most azon alszanak éppen.

Egyedül

 
Versenyfelhívásunk nyertes verse decemberben:
 
Egyedül
kis aszklepiadészi strófa
 
Emlék vagy, keserű. Lábnyomaidba szél
hordott friss havat, úgy vitted a télen át
kettőnk bús örömét. Kései vágy ölelt
minket, tudva, hogy én itt maradok magam.
 
 
 
 

Esti csendek

 
Lennék az álmos végtelenbe’ fönn
pihenni vágyó dalnok daltalan,
az alkony-rózsaszín, ha rám köszön,
dicsérni tudnám, szép uszálya van,
 
ő elpirulna, mint egy ó-leány,
kit férfihang még megzavarni tud,
s magára zárná, szűzies talány,
a hajnalcsillagzáras kiskaput,
 
s én ott maradnék fönn, az éjmező
csillagfüvébe oltva önmagam,
egy álmos végtelenbe érkező,
pihenni vágyó dalnok daltalan.
 

Nincs évszak, csak fétis

Egy év a Fétissel - Himfy-ciklus
 
Őszmosoly
 
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a tavasz. 
 
Novemberi eső
 

Fantáziálom

 
Amint leszáll az est, szobám falára
vetítelek, s velem leszel ma éjjel;
megálmodom, hogy ölsz a szenvedéllyel,
s ölelsz magadhoz úgy, miként az árva,
 
a pille párna elpirulva látja,
s az ablakon szökő parányi fényjel
benéz közénk, de nem szakítja széjjel
az ajkaink, habár busás az ára.
 
De jaj, felébredek kihűlt magamban,
hiányod ég, patakja marja bőröm,
hajam csatak; ma nélküled maradtam,
 

BűvÖlet

 
Miféle mágiákat űzöl,
mi jégre tűz s a tűzre jég?
Minő varázslat ez, ha gyűlöl,
kitől az árva fényt remél?
Hasít a medre könnypataknak,
halálos éle tört szavadnak,
e bűvölet magányba zár -
arany kalitka, rab madár,
s a csontjaimba mar hiányod,
erembe vág a nincs tovább, 
a sorsra küldi fintorát;
kegyes feloldozásra várok...
de mondd, e gyötrelem miért?
Lehelj reám varázsigét.
 
 

Télidill

 
 Ma télruhába öltözött az élet,
s a szél vezényel új melódiákat,
ha int a pálca, jégcsapok zenélnek,
faágak ónköpenyben intonálnak;
 
fehér lepelt szitál a menny a földre,
havas fenyők hajolnak összebújva,
csak égi lámpa fénye fonja körbe -
a hold elindul éber éji útra;
 
elér a téli fagy, belül diderget,
de rőzsedalra fűt a régi kályha,
tovább hevíti perzselő szerelmed,
ha ajkam ajkad íze megtalálja;
 

Szerelmünk vén tiszafa

 
Szerelmünk vén tiszafa,
ezer éve zöldell,
ott, ahol a hit szava
eggyé lett a csönddel.
 
Vagyunk egymás vigasza,
mikor bánat tölt el,
álmot hoz a tiszafa,
hogyha a Hold fölkel.
 
Oda térünk mi haza,
betakarva földdel,
ahol a vén tiszafa
ezer éve zöldell.

Újkori jászolringató

 
Szabad-e vajon még remélni a Jászlat,
hiszen szürke ködben ráng a csillag is,
talmi halleluján a hit már csak látszat,
s ál-istenházban a harang is hamis.
 
Gyáva, lusta közöny vet ágyat a mának,
önámításba fúl éjünk, nappalunk.
Hazug prófétáknak jelszavai szállnak,
s elhitetik velünk: szabadok vagyunk.
 
Sátáni zenére remeg a lét fala,
a vén kontinens ma bódult táncot jár,
(vajon meddig tart még e hosszú éjszaka?)

Vázlat egy adventi imához

 
Odakint december járja az utcákat,
a tájra havat hint,
igazi káprázat.
 
Csend van, a perc múlik, csillag ragyog távol,
öleli a fákat,
zúzmarát varázsol.
 
Bent a fenyőágból kis koszorú lészen,
várja már a család,
a négy gyertya égjen.
 
Szívüket az ünnep kisimítja szépre,
halkan imádkoznak:
ne vígy kísértésbe!
 
Kenyerünket add meg, jöjjön el országod,
legyen meg a földön
s mennyben akarásod.
 

A hagyomány nyomában

 
Örökségem pörge kalap,
vidám dísze tarka szalag.
Lajbizsebben fűzfabarka,
koppan régi csizma sarka.
Hallja leány, szüle, nénje,
talán várnak, menni kéne.
 
Pirkadattal, reggel korán,
öregapám lába nyomán.
Sikongatás, nagy a ricsaj,
kútnál zajló ihaj-csuhaj.
Jövőt áldjon múlt és jelen,
mint ez a víz, tiszta legyen.
 

A csended hallgatom

 
Istenem, még hadd maradjak,
szórjak hagyatékot magnak,
várjam a fényt, s ha rám zuhog,
őrt álljak itt, amíg tudok.
Álmom tar ágon koronát,
szívem őrizzen száz csodát,
angyalringató csillagéjt,
ezüstbe fürdő holdkaréjt,
hajat, ha fésül lenge szél,
partnak a hullám mit mesél,
s ahogy a zsenge ágra száll
épp most, egy apró kék madár.
 
Uram, a csended hallgatom,
messzeség nem vonz, se vagyon,

Tizenkét soros álom

 
Csendes alkony, csendes remény,
ágyam alatt s párnám hegyén
szürke álmok sorakozva
nagy léptekkel jönnek felém.
 
Csendes alkony, néma öröm,
közétek én miért szököm?
A bánattal iszom a bort,
s hűségemet vérrel kötöm.
 
Elhal a csend, lelkem is fél,
lidérclány jön, hozza a szél,
vágyat, mámort csókol számra,
s eljövendő halált zenél...
 

Oldalak