A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegyorom

Lisszaboni császárfák

 
Fehér lángokban szikra, pára 
vakítón csorog ház falára,
ezüst hálóban ring a május,
sikátor alján mór zugárus
életén borong, fátyol a szemén.
 
Villamos csenget, elnyűtt hangja
Alfamán kaptat, lármát csapva
siklik a szűkös csempe-estben,
képzeletem is kékre festem,
hulló napkorong sugara felém
 
táncol a Tejón, mint fény-kajüt,
Szent György harangja épp nyolcat üt,
szívem útra kész, véle kondul,

Búra derű

 
Ősz citerázik a fán, senki se hallja talán
bánatos, árva zenéd, szél fütyörészi köréd.
Mennyire reszket az ég! - rengeti Napnak ölét,
színehagyott sugarán táncol a fecske, parány;
lombkoronán kikacsint fénysuhanásnyi magány.
 
Lépted után egyedül porzik a lég keserűn,
vágyakat űz, megidéz félbeszakadt nevetést,
hajnali szív örömét tördeli, jól belevésd:
benned a fény hegedül! Mennyei ék-veretű
dallama hinni tanít: majd jön a búra derű.
 

Fénysugár

Csodákat álmodó fénysugár
merre jársz, merre vagy, jössz-e már?
Látod-e, tombol az éjsötét,
sirámunk jajszavát szerteszét
hordja a szél bágyadt szárnyain,
adagolt félelmek árjain.
Hályogos szemünkön bűvölet,
hittelen sodródunk nélküled
káprázat létben, és látszatok
mögött az Isten is rég zokog.

Vitorlás

Lombba süppedő, nehéz levegő:
vihar előtti csend oson a fákon,
álmokat szedő, homlokán redő;
bújj ide kicsit, mert ma nagyon fázom.

Bitang vágyaink árbocán megint
csüggedve leng a kifeszített vászon.
Az ég nem kacsint, megdördül, amint
reszketeg kezem mégis összezárom.

Napfényt látok, és parázs lüktetés
ringat idebent, a sugara bársony,
lelkem hol recés, simít egy kéz, becéz,
élettel telve a bizalom átfon.

Egyedül

 
 
Megannyi szó után a néma csend,
riadt a szív, a lélek összetört.
Az elme zúg, a fénye csak dereng,
a kéz remeg, a bánat újra tölt.
 
Sivár szobádba kényszerít az éj:
hamis gyönyör fakad, sovány vigasz.
Tükörbe suttogod, ma sincs esély,
egy árny felel csupán, ez így igaz.
 
Vörös szemedre festi fátylait,
s a hajnalokra átkot ír a múlt.
Az ég eléd teríti ráncaid,
ma gyűrt papír, mi egykor elsimult.
 

Lét suhan

 
Lét suhan, s e csendes órán
ezüsthajnal esőt szór rám,
hangtalan. 
 
Cseppjében az örök élet,
reményt súgó, friss ígéret,
súlya van. 
 
Pókhálón ring bíbor álmod,
bebábozott sóhajtások
lengetik. 
 
Szürke árnyban fehér lépdel,
dobbanásnyi fényben ér el
lelkedig.

Szüret

 
Fürtben izzik nap tüze szín aranyban.
Méz-levéből korty-nedü égi nektár.
Hegy megáldjon bőkezü áldozattal,
édes örömben.
 
Telt akókkal, lágy hasu donga-ívvel
várja szomját veszteni boldog évre;
Mustot érlel télben a pince mélye
isteni bornak.
 
Szalma színben fürdik a völgy a naptól
messze hallik víg dala "szolga-népnek"
Szép királylány, gyöngy-szemü egri lányka
tűz a pohárba...
 

Avar alatt

 

Kertek elomló füstköpenyét
húzza magára most a vidék.
Bújva szemérmes házak között
füstölög olcsó rőzseködöt
sűrű, elaggott, nedves avar.

Halmai alatt félve kavar
gyenge parázsról szürke paplant
a szél, míg suttog lankadatlan,
s a tikkadt, zörgő levéllepel
ájult csomókba letérdepel.

Mint vizek árján fenn a hajó,
lenn mégis a víz uralkodó,
úgy eszi csendben, láthatatlan
parázs az avart szakadatlan;
mint kór, mely lassan terjed tovább,

Lajtai Gábor: Szókimondó

Ha senki sem érzi, hogy mélyül a sorsod,
Senki se látja az égi jelet,
Csak mormolod egyre
A völgybe, a hegyre,
Mormolod egyre
A régi nevet.

Ha senki se kúszik utánad a porba,
Senki se súgja, hogy hinni lehet,
Csak dünnyögöd egyre
A hegyre, a völgybe,
Dünnyögöd egyre
A régi nevet.

Ha senki se kér ma a szív morajából,
Senki se szökne az égbe veled,
Csak suttogod egyre a
A földre, a mennybe,
Suttogod egyre
A régi nevet.

Lajtai Gábor: Szerelemszonett

A céljaimhoz új esély a léted –
Amerre jársz, a rét virágot ád,
A tó felett ha száll az angyalének,
Te vagy, ki érti biztató szavát.

És én – ki vágyom zárszavát a télnek,
Amint aszály után a föld esőt –
Tudom, ha hívsz örökre véget érnek,
A kútba néző búsuló idők.

Csak állj elém, és én elébed omlok,
A múlt ködébe vesznek mind a gondok
És meg-megáll a vágtató idő –

S ha ránk talál a hajnalóra pírja,
S a vágy szavát az értelem csitítja;
Türelme ágán bíbor rózsa nő.

Oldalak