A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegyorom

Illatod

 
Siess, ha tudsz, amíg várlak,
s téged hívnak a hangszálak,
réztrónusú őszi napon
körbefonna lángalakom.
 
Fél álmomat, fél életem
hintáztatod bilincseken,
ha leülsz a közös padra,
ráismersz-e önmagadra?

Hordja már a szél

 
Szent Mihály havának hűvös könnyeit 
hordja már a szél, kopott tetőkre hull              
sóhajunk megannyi feslő éjszakán.
 
Zizzenő egekbe nyúltak vágyaink,
pisla csillagok közé emelt a kéj,                    
s ott bizsergett csontjainkban édesen.
 
Őzszemednek kis hajói még csendben
ringatóznak lelkem titkos öblein,                      
s én hagyom sodródni árva szívemig.
 
Tán egy őszi este erre jársz megint,

Ha szeretnél

 
Ha szeretnél, ólomkatonám lennél.
Rendíthetetlen, akit csatornavíz
tőlem el nem mos, szám íve volna híd
minden telt meder fölött, míg nem lesz tél.
 
Ha szeretnél, ezüstöddel hullanál
rám, s én magamba szívnálak, mint jó mag,
hogy még tavasz előtt kivirágoztass
a felénk járónak. Volnék ingaszál,
 
karcsú derékkal fukar időnk végén
karodba szakadnék, te különc fémlény.
Ha szeretnél, benned lehetnék atom,
 

Dörgő hajnal

 
Gyenge lábbal jár a nyár a fák között,
most a csillagokba fénye felszökött.
Árnyas estnek ősi csendje bennem él,
fönn a menny is őszi dallamot zenél.
 
Álmaim a dörgő hajnal tépte szét,
elsodorta így a tündérszép mesét.
Felhőménes vágtat künn az ég alatt,
villám ága cikkan, s szerteszét szalad.
 
Százezer levélke búsan égbe vész, 
hallgat már a fürge testű éjzenész.
Tűzszemű lovon majd elrepít a szél, 

Körbetündököl

 
Sáros utcát járva Isten rám köszön,
s körbetündököl a nyári fényözön,
báját éjjel is magammal hordozom,
nem dobozban tartom, csöppnyi horgonyon.
 
Gerlék hangja tör be csendem ablakán,
karjait teríti rám a nagy platán.
Most egy régi emlék tép a mély seben,
mozdony fojtó füstje csípi bús szemem. 
 
Zöldben ring a fenyveseknek ága kint,
Napfivér ma leskelődve rám kacsint.
Szép szerelmet vártam én, de megszökött,

Sebezhető

Ma oly törékeny és sebezhető a fény,
s ha rátelepszik fent a sötétség ura, 
ezernyi kis darabra hullik hirtelen.
 
Majd engem is magába szív a végtelen,
egy fellegek uralta nyári estelen,
magammal, én oda már semmit sem viszek,
 
csupán az életemnek sziklakönnyeit,
a vad szerelmi láz hevét, csipetnyi bájt,
az éjjelente nyíló vágy virágait,
 
s a csendet is, mely a derengő mennybe húz,
és nem marad utánam semmi más, talán

Gyertyafény-homok

Gyertyafény-homok
 
Tetőcserépre hulló égi jóslat,
rozsdás ereszről csillagfény csorog,
a hold kivénhedt felhőket hajóztat,
szobám faláról gyertyafény-homok
pereg, hűlt álmokat hazudva rólad,
s a telt idő köröttem úgy robog,
mint szél hátára szórt, eltűnő szavak,
mik szárnyszegetten avarba hullanak.
 
Fáradt, ívbehajló lámpaoszlopok
elejtett fénye a kőre koppan,
mit régről zsebem zugában hordozok,
megmártózik eleven titokban,

Nap tüze táncol

 

Nap tüze táncol a kéklő hegy süvegén, csodaszép tünemény.
Kis, csenevész felhő odafenn félénk madarat kémlel. 
Moccan a nádas most, s bekacsint közepébe a víg, üde fény, 
békakirály zengő dala messzire száll el a széllel. 
 
Hallani vélem a csend moraját, vele dobban a vén szívem,
megjön az éjszaka, ébred a Hold is, fényszeme átfon.
Tétova éjben bús tavirózsák sóhaja rezzen a vízen,
álmos a tó, odalent ma szelíden mélyül az álom.
 
 
 
 

Nincs egyebem

 
Nyúlnak az árnyak, a lelkek sóhaja hallik,   
angyali hangok ringnak az ég peremén. 
Orgonaillat kúszik az ablakomon,
hűlt szerelemnek a kínja belengi szobám.
 
Fekszem az ágyban, senki se lakja a szívem,
látom a múltat, vágy-teli arcod sejlik.  
Éjjeli pillék lágy neszezését hallom,  
s nincs egyebem csak az éjszaka málló csendje.
 

Tél hava olvad

 

Hullik a hó rám, sok buta felhőt üldöz a szélvész,
késik a rügy most, nem jön az úton szembe a május.
Kerget-e vágyat majd ez a szív még, pezsdül-e lelkem?
S hordja-e szellő illata selymét kék ibolyának?
 
Csurran a jégcsap, tél hava olvad, Holdanya ringat,
dallamot áraszt szét e vidéken, s őrzi az álmom.
Langyul a föld már, leng a faág kint, éled az erdő, 
szép tavaszom jő, hű szerelem vár, új csoda készül.
 
 

Lánghajú nyár

 

Itt csak a jégrianásnak a hangjai zúgnak,
jégcsapok orgonasípja szórja szélbe a dalt.
Nélküled hiába szól ez az éteri dallam,
nélküled hiába hirdeti szívem a vágyát.
 
Szökken-e szárba új tavaszom kéklő virága,
lobban-e tűzre még az az édes, lánghajú nyár?
Enged-e majd szerelembe esni féktelenül,
juthat-e révbe hajóm a szenvedély vizein?
 
 
 

A pőre ég alatt

 
Olyan sivár e táj, üvölt a kerge szél, 
a múltnak árnya jár körül, nekem beszél.               
Ezüst lámpás a Hold, lyukas fedél az ég, 
a szívem egy vacak, kopott cserépfazék.
 
Tudom, fölém sosem terülhet oltalom,
hisz életem csupán egy üszkös romhalom. 
E sorscsapás jutott nekem hát, Istenem?
A szép, szerelmi tűz hevét sem ismerem.
 
A pőre ég alatt az ember oly parány,
a tél nagy úr, fagyos lepelt terít ma rám.

Fehér a táj

 

A zord vihar, ha útra kél,
ma porhavat sodor sután.
Pihét cibál a fürge szél, 
de fény dereng a hósubán.
 
Fehér a táj, hisz ünnepel, 
a fagykirály nekem dalolt.
A hó befed, s e csöndlepel 
szelíd, akár a néma holt.
 
A hamvas ég fölém hajol,
csodás, sötét selyemdamaszt.         
A tél puhán ma átkarol,
e bársony éj reményt fakaszt.
 
 
 
 
 

A magány lett tanyám

 
Gyermeki szívemben kis tüzek lobognak,
nem érzem melegét tenélküled, anyám.
Csak én sejtem súlyát e sajgó soroknak,
s hogy viseltem ezt el? A magány lett tanyám.
 
Talán az illatod az, ami hiányzik,
a hangod selyme. Kint a téli fagy arat,
s olykor, mint rettegőt el-elkap a pánik,
arcod homályba vész, s örökre ottmarad.

Lobban a vágyam

 
Én ma a nyári meleggel töltöm az őszi kabátom, 
s nézem az égen a bűvös csillagok éteri táncát.
Csillan az éj szeme, féltőn őrzi az esteli tájat,
nő a remény idebenn, mint árnyak az éji homályban.
 
Éneke zeng ma a szívnek, s messzire száll el a sóhaj. 
Holdanya szórja a fényét, most veled álmodom égőn.
Lobban a vágyam, a testem, rengeti lelkem az érzés,
ím közel érzem az édent, hisz te vagy újra a mátkám.

Leszáll az éj

Leszáll az éj, nekem regél,
eső szitál, s a csend se fáj.
Tücsökzenész vonót cserél,
a tájba dal vegyül, s a báj. 
 
A hegytetőn bolyong a vén
időapó, szakálla leng,
de jő a Nap, ruhája fény,
a fellegek fölött mereng.

Lisszaboni császárfák

 
Fehér lángokban szikra, pára 
vakítón csorog ház falára,
ezüst hálóban ring a május,
sikátor alján mór zugárus
életén borong, fátyol a szemén.
 
Villamos csenget, elnyűtt hangja
Alfamán kaptat, lármát csapva
siklik a szűkös csempe-estben,
képzeletem is kékre festem,
hulló napkorong sugara felém
 
táncol a Tejón, mint fény-kajüt,
Szent György harangja épp nyolcat üt,
szívem útra kész, véle kondul,

Búra derű

 
Ősz citerázik a fán, senki se hallja talán
bánatos, árva zenéd, szél fütyörészi köréd.
Mennyire reszket az ég! - rengeti Napnak ölét,
színehagyott sugarán táncol a fecske, parány;
lombkoronán kikacsint fénysuhanásnyi magány.
 
Lépted után egyedül porzik a lég keserűn,
vágyakat űz, megidéz félbeszakadt nevetést,
hajnali szív örömét tördeli, jól belevésd:
benned a fény hegedül! Mennyei ék-veretű
dallama hinni tanít: majd jön a búra derű.
 

Oldalak