Csodákat álmodó fénysugár
merre jársz, merre vagy, jössz-e már?
Látod-e, tombol az éjsötét,
sirámunk jajszavát szerteszét
hordja a szél bágyadt szárnyain,
adagolt félelmek árjain.
Hályogos szemünkön bűvölet,
hittelen sodródunk nélküled
káprázat létben, és látszatok
mögött az Isten is rég zokog.
Lombba süppedő, nehéz levegő:
vihar előtti csend oson a fákon,
álmokat szedő, homlokán redő;
bújj ide kicsit, mert ma nagyon fázom.
Bitang vágyaink árbocán megint
csüggedve leng a kifeszített vászon.
Az ég nem kacsint, megdördül, amint
reszketeg kezem mégis összezárom.
Napfényt látok, és parázs lüktetés
ringat idebent, a sugara bársony,
lelkem hol recés, simít egy kéz, becéz,
élettel telve a bizalom átfon.
Szép arám, fényruhád lassan már leveted;
Lázas téli éjszakának
szuszogását hallgatom.
A novemberrel érkeztem
furcsa csenddel, térdig hóban.
Anyám rőköl*, szívem retten...
Teremtőm szól: minden jól van.
Indultam parányin, pőrén,
homlokomon temérdek ránc...
Kis ágak lesnek ki tompa hó alól,
egyre csak nyersebb, csendesebb az élet.
Mordulást követel kint a kutyaól,
Lehetnél gyönyörűbb siratni való:
mint keserű arcra fakult szívverés,
küllem pírját űző kétségbeesés,
s miként a csönd, épp oly hátba támadó!
Lámpások mélyére visszaszökött fény,