Csodákat álmodó fénysugár
merre jársz, merre vagy, jössz-e már?
Látod-e, tombol az éjsötét,
sirámunk jajszavát szerteszét
hordja a szél bágyadt szárnyain,
adagolt félelmek árjain.
Hályogos szemünkön bűvölet,
hittelen sodródunk nélküled
káprázat létben, és látszatok
mögött az Isten is rég zokog.
Lombba süppedő, nehéz levegő:
vihar előtti csend oson a fákon,
álmokat szedő, homlokán redő;
bújj ide kicsit, mert ma nagyon fázom.
Bitang vágyaink árbocán megint
csüggedve leng a kifeszített vászon.
Az ég nem kacsint, megdördül, amint
reszketeg kezem mégis összezárom.
Napfényt látok, és parázs lüktetés
ringat idebent, a sugara bársony,
lelkem hol recés, simít egy kéz, becéz,
élettel telve a bizalom átfon.
Szép arám, fényruhád lassan már leveted;
Lázas téli éjszakának
szuszogását hallgatom.
A novemberrel érkeztem
furcsa csenddel, térdig hóban.
Anyám rőköl*, szívem retten...
Teremtőm szól: minden jól van.
Indultam parányin, pőrén,
homlokomon temérdek ránc...
Kis ágak lesnek ki tompa hó alól,
egyre csak nyersebb, csendesebb az élet.
Mordulást követel kint a kutyaól,
Lehetnél gyönyörűbb siratni való:
mint keserű arcra fakult szívverés,
küllem pírját űző kétségbeesés,
s miként a csönd, épp oly hátba támadó!
Lámpások mélyére visszaszökött fény,
Hiába hoztok bármilyen törvényt,
tovább nő a hajam, szőröm, körmöm,
ember vagyok, itt élek e Földön,
most vonul el az is, mi rég történt,
terelgettek: olvadjak be önként,
de rajtam a magyar varázs-ködmön,
Kertek elomló füstköpenyét
húzza magára most a vidék.
Bújva szemérmes házak között
füstölög olcsó rőzseködöt
sűrű, elaggott, nedves avar.
Halmai alatt félve kavar
gyenge parázsról szürke paplant
a szél, míg suttog lankadatlan,
s a tikkadt, zörgő levéllepel
ájult csomókba letérdepel.
Mint vizek árján fenn a hajó,
lenn mégis a víz uralkodó,
úgy eszi csendben, láthatatlan
parázs az avart szakadatlan;
mint kór, mely lassan terjed tovább,
Ha senki sem érzi, hogy mélyül a sorsod,
Senki se látja az égi jelet,
Csak mormolod egyre
A völgybe, a hegyre,
Mormolod egyre
A régi nevet.
Ha senki se kúszik utánad a porba,
Senki se súgja, hogy hinni lehet,
Csak dünnyögöd egyre
A hegyre, a völgybe,
Dünnyögöd egyre
A régi nevet.
Ha senki se kér ma a szív morajából,
Senki se szökne az égbe veled,
Csak suttogod egyre a
A földre, a mennybe,
Suttogod egyre
A régi nevet.
A céljaimhoz új esély a léted –
Amerre jársz, a rét virágot ád,
A tó felett ha száll az angyalének,
Te vagy, ki érti biztató szavát.
És én – ki vágyom zárszavát a télnek,
Amint aszály után a föld esőt –
Tudom, ha hívsz örökre véget érnek,
A kútba néző búsuló idők.
Csak állj elém, és én elébed omlok,
A múlt ködébe vesznek mind a gondok
És meg-megáll a vágtató idő –
S ha ránk talál a hajnalóra pírja,
S a vágy szavát az értelem csitítja;
Türelme ágán bíbor rózsa nő.
Feszített már a vágy nagyon,
hogy lássam múltam otthonát,
szerelem lakta, s oltalom