A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegyorom

Sebezhető

Ma oly törékeny és sebezhető a fény,
s ha rátelepszik fent a sötétség ura, 
ezernyi kis darabra hullik hirtelen.
 
Majd engem is magába szív a végtelen,
egy fellegek uralta nyári estelen,
magammal, én oda már semmit sem viszek,
 
csupán az életemnek sziklakönnyeit,
a vad szerelmi láz hevét, csipetnyi bájt,
az éjjelente nyíló vágy virágait,
 
s a csendet is, mely a derengő mennybe húz,
és nem marad utánam semmi más, talán

Gyertyafény-homok

Gyertyafény-homok
 
Tetőcserépre hulló égi jóslat,
rozsdás ereszről csillagfény csorog,
a hold kivénhedt felhőket hajóztat,
szobám faláról gyertyafény-homok
pereg, hűlt álmokat hazudva rólad,
s a telt idő köröttem úgy robog,
mint szél hátára szórt, eltűnő szavak,
mik szárnyszegetten avarba hullanak.
 
Fáradt, ívbehajló lámpaoszlopok
elejtett fénye a kőre koppan,
mit régről zsebem zugában hordozok,
megmártózik eleven titokban,

Nap tüze táncol

 

Nap tüze táncol a kéklő hegy süvegén, csodaszép tünemény.
Kis, csenevész felhő odafenn félénk madarat kémlel. 
Moccan a nádas most, s bekacsint közepébe a víg, üde fény, 
békakirály zengő dala messzire száll el a széllel. 
 
Hallani vélem a csend moraját, vele dobban a vén szívem,
megjön az éjszaka, ébred a Hold is, fényszeme átfon.
Tétova éjben bús tavirózsák sóhaja rezzen a vízen,
álmos a tó, odalent ma szelíden mélyül az álom.
 
 
 
 

Nincs egyebem

 
Nyúlnak az árnyak, a lelkek sóhaja hallik,   
angyali hangok ringnak az ég peremén. 
Orgonaillat kúszik az ablakomon,
hűlt szerelemnek a kínja belengi szobám.
 
Fekszem az ágyban, senki se lakja a szívem,
látom a múltat, vágy-teli arcod sejlik.  
Éjjeli pillék lágy neszezését hallom,  
s nincs egyebem csak az éjszaka málló csendje.
 

Tél hava olvad

 

Hullik a hó rám, sok buta felhőt üldöz a szélvész,
késik a rügy most, nem jön az úton szembe a május.
Kerget-e vágyat majd ez a szív még, pezsdül-e lelkem?
S hordja-e szellő illata selymét kék ibolyának?
 
Csurran a jégcsap, tél hava olvad, Holdanya ringat,
dallamot áraszt szét e vidéken, s őrzi az álmom.
Langyul a föld már, leng a faág kint, éled az erdő, 
szép tavaszom jő, hű szerelem vár, új csoda készül.
 
 

Lánghajú nyár

 

Itt csak a jégrianásnak a hangjai zúgnak,
jégcsapok orgonasípja szórja szélbe a dalt.
Nélküled hiába szól ez az éteri dallam,
nélküled hiába hirdeti szívem a vágyát.
 
Szökken-e szárba új tavaszom kéklő virága,
lobban-e tűzre még az az édes, lánghajú nyár?
Enged-e majd szerelembe esni féktelenül,
juthat-e révbe hajóm a szenvedély vizein?
 
 
 

A pőre ég alatt

 
Olyan sivár e táj, üvölt a kerge szél, 
a múltnak árnya jár körül, nekem beszél.               
Ezüst lámpás a Hold, lyukas fedél az ég, 
a szívem egy vacak, kopott cserépfazék.
 
Tudom, fölém sosem terülhet oltalom,
hisz életem csupán egy üszkös romhalom. 
E sorscsapás jutott nekem hát, Istenem?
A szép, szerelmi tűz hevét sem ismerem.
 
A pőre ég alatt az ember oly parány,
a tél nagy úr, fagyos lepelt terít ma rám.

Fehér a táj

 

A zord vihar, ha útra kél,
ma porhavat sodor sután.
Pihét cibál a fürge szél, 
de fény dereng a hósubán.
 
Fehér a táj, hisz ünnepel, 
a fagykirály nekem dalolt.
A hó befed, s e csöndlepel 
szelíd, akár a néma holt.
 
A hamvas ég fölém hajol,
csodás, sötét selyemdamaszt.         
A tél puhán ma átkarol,
e bársony éj reményt fakaszt.
 
 
 
 
 

A magány lett tanyám

 
Gyermeki szívemben kis tüzek lobognak,
nem érzem melegét tenélküled, anyám.
Csak én sejtem súlyát e sajgó soroknak,
s hogy viseltem ezt el? A magány lett tanyám.
 
Talán az illatod az, ami hiányzik,
a hangod selyme. Kint a téli fagy arat,
s olykor, mint rettegőt el-elkap a pánik,
arcod homályba vész, s örökre ottmarad.

Lobban a vágyam

 
Én ma a nyári meleggel töltöm az őszi kabátom, 
s nézem az égen a bűvös csillagok éteri táncát.
Csillan az éj szeme, féltőn őrzi az esteli tájat,
nő a remény idebenn, mint árnyak az éji homályban.
 
Éneke zeng ma a szívnek, s messzire száll el a sóhaj. 
Holdanya szórja a fényét, most veled álmodom égőn.
Lobban a vágyam, a testem, rengeti lelkem az érzés,
ím közel érzem az édent, hisz te vagy újra a mátkám.

Leszáll az éj

Leszáll az éj, nekem regél,
eső szitál, s a csend se fáj.
Tücsökzenész vonót cserél,
a tájba dal vegyül, s a báj. 
 
A hegytetőn bolyong a vén
időapó, szakálla leng,
de jő a Nap, ruhája fény,
a fellegek fölött mereng.

Lisszaboni császárfák

 
Fehér lángokban szikra, pára 
vakítón csorog ház falára,
ezüst hálóban ring a május,
sikátor alján mór zugárus
életén borong, fátyol a szemén.
 
Villamos csenget, elnyűtt hangja
Alfamán kaptat, lármát csapva
siklik a szűkös csempe-estben,
képzeletem is kékre festem,
hulló napkorong sugara felém
 
táncol a Tejón, mint fény-kajüt,
Szent György harangja épp nyolcat üt,
szívem útra kész, véle kondul,

Búra derű

 
Ősz citerázik a fán, senki se hallja talán
bánatos, árva zenéd, szél fütyörészi köréd.
Mennyire reszket az ég! - rengeti Napnak ölét,
színehagyott sugarán táncol a fecske, parány;
lombkoronán kikacsint fénysuhanásnyi magány.
 
Lépted után egyedül porzik a lég keserűn,
vágyakat űz, megidéz félbeszakadt nevetést,
hajnali szív örömét tördeli, jól belevésd:
benned a fény hegedül! Mennyei ék-veretű
dallama hinni tanít: majd jön a búra derű.
 

Fénysugár

Csodákat álmodó fénysugár
merre jársz, merre vagy, jössz-e már?
Látod-e, tombol az éjsötét,
sirámunk jajszavát szerteszét
hordja a szél bágyadt szárnyain,
adagolt félelmek árjain.
Hályogos szemünkön bűvölet,
hittelen sodródunk nélküled
káprázat létben, és látszatok
mögött az Isten is rég zokog.

Vitorlás

Lombba süppedő, nehéz levegő:
vihar előtti csend oson a fákon,
álmokat szedő, homlokán redő;
bújj ide kicsit, mert ma nagyon fázom.

Bitang vágyaink árbocán megint
csüggedve leng a kifeszített vászon.
Az ég nem kacsint, megdördül, amint
reszketeg kezem mégis összezárom.

Napfényt látok, és parázs lüktetés
ringat idebent, a sugara bársony,
lelkem hol recés, simít egy kéz, becéz,
élettel telve a bizalom átfon.

Egyedül

 
 
Megannyi szó után a néma csend,
riadt a szív, a lélek összetört.
Az elme zúg, a fénye csak dereng,
a kéz remeg, a bánat újra tölt.
 
Sivár szobádba kényszerít az éj:
hamis gyönyör fakad, sovány vigasz.
Tükörbe suttogod, ma sincs esély,
egy árny felel csupán, ez így igaz.
 
Vörös szemedre festi fátylait,
s a hajnalokra átkot ír a múlt.
Az ég eléd teríti ráncaid,
ma gyűrt papír, mi egykor elsimult.
 

Lét suhan

 
Lét suhan, s e csendes órán
ezüsthajnal esőt szór rám,
hangtalan. 
 
Cseppjében az örök élet,
reményt súgó, friss ígéret,
súlya van. 
 
Pókhálón ring bíbor álmod,
bebábozott sóhajtások
lengetik. 
 
Szürke árnyban fehér lépdel,
dobbanásnyi fényben ér el
lelkedig.

Oldalak