A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegyorom

Míg ezernyi csillagot

 

Ma sem jön az álom, az óra vánszorog,
sorskorsóm vizéből csak keserű maradt,
hiába szürcsölöm, nem oltja szomjamat,
arcomról egy könnycsepp kezemre rácsorog.

Istenem, de szép volt! Izzott az éjszaka
fényével borítva e drága kis szobát,
a Mennyekig értünk, s már tudtuk; nincs tovább,
a Hold úgy tündökölt, mint bércek kék hava.

Szerelmem szomjas hittel jövőt álmodott,
ajkad bársony csókesőt szitált, lágyan ért,
meghaltam volna akkor lázas vágyadért,
ám reményünk elvetélt, áldást nem hozott.

Gyémánt helyett

 

Már csak emlék vagy nekem, merengő
bíbor hajnalon fel-felderengő,
bús gyönyörűség.

 

Már csak akkor jössz hozzám újra el,
ha ködfátylas képzetem útra kel,
és indul eléd.

 

Már csak feloldoznom kéne téged,
Tűzgyémánt lelkem dobtad el végleg,
hűs kavicsokért.

 

Már csak azt kell felednem - ha tudom,
mikor feléd fordulok az úton,
hogy szeretlek még.

Két levél

Lelkünk koldulva, félve kér,
sorsunk kallódó két levél,
néha felkapja ősz szele,
szelíddé válik bősz heve.

Szívből, szabadon szállani,
felhők fodrain játszani,
égőn érezni, hogy vagyunk,
egymás ölébe olvadunk.

Őrült zivatar szétszakít,
villám cikázik, elvakít,
hullunk lefelé, mint a mag,
s ázunk patakzó víz alatt:

Sodor hullámzó, vad vihar,
egyszer feléled, majd kihal,
s mire rőt színű bánat ér,
hóval lehel be már a tél.

Szárnyamat szegte a bánat

Szárnyamat szegte a bánat,
eladom magam a mának -
már ingyen vagyok,
a lelkem halott.

Nagy kosár semmi a jussom
- vigyáznak, rendesen jusson -
nehogy megártson!
meleg van - s fázom.

Zárva a szívem, a házam.

Fürdik a fényben

Szökken a réten a szöcskegyerek,
porzik a föld öle, száraz a lég,
lába a tó fele útnak ered,
inna az árva, a szomja ma ég.
 
Táncol a felleg - a Nap neveti -
libben a fodra, a tollpihe hab,
- tudja, hogy így mulat, ezt szereti -

Álmaimban egyszer már láttalak

Álmaimban egyszer már láttalak,
mosolyoddal rögtön megigéztél,
figyeltelek - lopva te is néztél -
a fák alatt sokáig vártalak.
 
Eljött az éj, a Hold, a csillagok,
de téged nem sejtetett árnyék sem,

Nekem az írás

Nekem te olyan vagy, írás,
mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.

A minden nem jelent itt mást;   
tollat óvó tenyér
hófehér papírra meséket regél,     
vagy bármit, ha úgy van ingerem,     
s a jutalmam így mindig elnyerem. 
 
Számomra ez kegy, íz, varázs,     
s ha az ész nem henyél,   
kitartó munkával sok mindent elér.  
Az alkotó öröm van velem,  
gyönyörű érzés, régen ismerem.

Az utolsó út (Abda 1944.11.09.)

       

Döccen az út, s a szekéren fázik a testben a lélek.
Tudja, a sorsa elől menekülni hiábavaló, mert
durva a bot, s a legények helyre verik, ha kiszédül
bárki a sorból. Ő a szekérről nézi a botló,
bús hadifoglyok előtt a hidat, bár két szeme könnyes.
És a folyó szeliden veri vissza a híd komor arcát.
 
Ő pedig érzi belül, hogy az élete húrja feszülve
várja a véget az úton. Megtapogatja zsebében,
megvan-e még a füzet, mi megőrzi a gondolat ízét,
és meditál, hogy az írást látja-e majd az utókor …

A líra: szép

Virágszirom ha hull, szívem szaval,
s ha nyílik ébredezve, csöndbe fúl
szavam: vagyok, ki daltalan, tavasz
ha jő, s zenél, az ég ha elborul.

Ha jó a kedv, a lelkem ellebeg,
s a dal mögötte csöndben elmarad:
az égre kelve, fellegek felett,
az ének áll, s a líra ő maga.

S ha dúl a szív, s a fájdalom sivár
sarában elrekedve fuldokol
zokogva, kín között a síri vágy…
a vers a vár, az enyhülést adó.

Oldalak