Lelkünk koldulva, félve kér,
sorsunk kallódó két levél,
néha felkapja ősz szele,
szelíddé válik bősz heve.
Szívből, szabadon szállani,
felhők fodrain játszani,
égőn érezni, hogy vagyunk,
egymás ölébe olvadunk.
Őrült zivatar szétszakít,
villám cikázik, elvakít,
hullunk lefelé, mint a mag,
s ázunk patakzó víz alatt:
Sodor hullámzó, vad vihar,
egyszer feléled, majd kihal,
s mire rőt színű bánat ér,
hóval lehel be már a tél.
Szárnyamat szegte a bánat,
eladom magam a mának -
már ingyen vagyok,
a lelkem halott.
Nagy kosár semmi a jussom
- vigyáznak, rendesen jusson -
nehogy megártson!
meleg van - s fázom.
Zárva a szívem, a házam.
Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.
Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.
Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,
s rózsalugasból árva virágot tépni a tőről.
Szökken a réten a szöcskegyerek,
porzik a föld öle, száraz a lég,
lába a tó fele útnak ered,
inna az árva, a szomja ma ég.
Táncol a felleg - a Nap neveti -
libben a fodra, a tollpihe hab,
- tudja, hogy így mulat, ezt szereti -
Álmaimban egyszer már láttalak,
mosolyoddal rögtön megigéztél,
figyeltelek - lopva te is néztél -
a fák alatt sokáig vártalak.
Eljött az éj, a Hold, a csillagok,
de téged nem sejtetett árnyék sem,
Nekem te olyan vagy, írás,
mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.
A minden nem jelent itt mást;
tollat óvó tenyér
hófehér papírra meséket regél,
vagy bármit, ha úgy van ingerem,
s a jutalmam így mindig elnyerem.
Számomra ez kegy, íz, varázs,
s ha az ész nem henyél,
kitartó munkával sok mindent elér.
Az alkotó öröm van velem,
gyönyörű érzés, régen ismerem.
Játék, kocka,
képek és lélek,
keserű kávé, benne mokka,
rejtvény, titkok,
édes remények.
Élek, sarkok,
csillogó fények,
csiszolt gyémánt, ragyogó arcok...
A vers kristály!
Lüktető lényeg.
Nézd, a hegytető felöltözött! Subája hópalást,
tollfehér; puhára varrta néki Télanyó.
Végre megpihenni s álmodozni volna jó!
Kandalló duruzsol álmos dallamot,
jó meleg szobában meghitt béke él;
Reccsen a padló, mozdul a kép a falon. Sose hallott
furcsa neszekkel az éj beköszönt. Nem nyílik az ajtó,
Fűzfalevélre ha rajzol a napfény, árnyai kéken
ringnak a víz tetején és visznek a múltba merengve.
Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy egyszer
sétádon majd észreveszel, s inged zsebe szállást
Nyarunknak álma véget ért,
de mégse hidd, hogy elmaradt!
Ne ejts könyűt a meg nem élt,
Döccen az út, s a szekéren fázik a testben a lélek.
Tudja, a sorsa elől menekülni hiábavaló, mert
durva a bot, s a legények helyre verik, ha kiszédül
bárki a sorból. Ő a szekérről nézi a botló,
bús hadifoglyok előtt a hidat, bár két szeme könnyes.
És a folyó szeliden veri vissza a híd komor arcát.
Ő pedig érzi belül, hogy az élete húrja feszülve
várja a véget az úton. Megtapogatja zsebében,
megvan-e még a füzet, mi megőrzi a gondolat ízét,
és meditál, hogy az írást látja-e majd az utókor …
Virágszirom ha hull, szívem szaval,
s ha nyílik ébredezve, csöndbe fúl
szavam: vagyok, ki daltalan, tavasz
ha jő, s zenél, az ég ha elborul.
Ha jó a kedv, a lelkem ellebeg,
s a dal mögötte csöndben elmarad:
az égre kelve, fellegek felett,
az ének áll, s a líra ő maga.
S ha dúl a szív, s a fájdalom sivár
sarában elrekedve fuldokol
zokogva, kín között a síri vágy…
a vers a vár, az enyhülést adó.