Apámnak nem volt semmije,
magára mégis büszke volt,
ereje volt a vashite,
felemelt fővel trógerolt.
Csakhogy legyen mit ennie
- s otthona, fészke, asszonya -,
pokolra kellett mennie,
nem adta volna fel soha.
Apámnak nem volt anyja se,
Nézd, a Hold ezüst palástja hogy ragyog!
Udvarát a pompa fénye járja át,
szél zenél repítve méla áriát,
lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.
Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát,
- várni szép mesére félve nem lehet -
mint a Hold az éjszakát ma úgy szeress,
mondj imát, becézz, te régi jó barát.
Úgy vigyázz reám, ne vágyjak innen el,
s mint a gyermek anyja keble rejtekén -
higgyem el, velem te mindig itt leszel,
s két karodba fonsz a hála reggelén.
Nézd mily szép a Hold, palástja hogy ragyog!
Szívünk udvarát a fénye járja át,
lenge szél dalol szerelmi áriát,
lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.
Úgy ölelj ma át, mint lomb a parti fát,
Ma sem jön az álom, az óra vánszorog,
sorskorsóm vizéből csak keserű maradt,
hiába szürcsölöm, nem oltja szomjamat,
arcomról egy könnycsepp kezemre rácsorog.
Istenem, de szép volt! Izzott az éjszaka
fényével borítva e drága kis szobát,
a Mennyekig értünk, s már tudtuk; nincs tovább,
a Hold úgy tündökölt, mint bércek kék hava.
Szerelmem szomjas hittel jövőt álmodott,
ajkad bársony csókesőt szitált, lágyan ért,
meghaltam volna akkor lázas vágyadért,
ám reményünk elvetélt, áldást nem hozott.
Már csak emlék vagy nekem, merengő
bíbor hajnalon fel-felderengő,
bús gyönyörűség.
Már csak akkor jössz hozzám újra el,
ha ködfátylas képzetem útra kel,
és indul eléd.
Már csak feloldoznom kéne téged,
Tűzgyémánt lelkem dobtad el végleg,
hűs kavicsokért.
Már csak azt kell felednem - ha tudom,
mikor feléd fordulok az úton,
hogy szeretlek még.
Lelkünk koldulva, félve kér,
sorsunk kallódó két levél,
néha felkapja ősz szele,
szelíddé válik bősz heve.
Szívből, szabadon szállani,
felhők fodrain játszani,
égőn érezni, hogy vagyunk,
egymás ölébe olvadunk.
Őrült zivatar szétszakít,
villám cikázik, elvakít,
hullunk lefelé, mint a mag,
s ázunk patakzó víz alatt:
Sodor hullámzó, vad vihar,
egyszer feléled, majd kihal,
s mire rőt színű bánat ér,
hóval lehel be már a tél.
Szárnyamat szegte a bánat,
eladom magam a mának -
már ingyen vagyok,
a lelkem halott.
Nagy kosár semmi a jussom
- vigyáznak, rendesen jusson -
nehogy megártson!
meleg van - s fázom.
Zárva a szívem, a házam.
Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.
Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.
Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,
s rózsalugasból árva virágot tépni a tőről.
Szökken a réten a szöcskegyerek,
porzik a föld öle, száraz a lég,
lába a tó fele útnak ered,
inna az árva, a szomja ma ég.
Táncol a felleg - a Nap neveti -
libben a fodra, a tollpihe hab,
- tudja, hogy így mulat, ezt szereti -
Álmaimban egyszer már láttalak,
mosolyoddal rögtön megigéztél,
figyeltelek - lopva te is néztél -
a fák alatt sokáig vártalak.
Eljött az éj, a Hold, a csillagok,
de téged nem sejtetett árnyék sem,
Nekem te olyan vagy, írás,
mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.
A minden nem jelent itt mást;
tollat óvó tenyér
hófehér papírra meséket regél,
vagy bármit, ha úgy van ingerem,
s a jutalmam így mindig elnyerem.
Számomra ez kegy, íz, varázs,
s ha az ész nem henyél,
kitartó munkával sok mindent elér.
Az alkotó öröm van velem,
gyönyörű érzés, régen ismerem.
Játék, kocka,
képek és lélek,
keserű kávé, benne mokka,
rejtvény, titkok,
édes remények.
Élek, sarkok,
csillogó fények,
csiszolt gyémánt, ragyogó arcok...
A vers kristály!
Lüktető lényeg.
Nézd, a hegytető felöltözött! Subája hópalást,
tollfehér; puhára varrta néki Télanyó.
Végre megpihenni s álmodozni volna jó!
Kandalló duruzsol álmos dallamot,
jó meleg szobában meghitt béke él;
Reccsen a padló, mozdul a kép a falon. Sose hallott
furcsa neszekkel az éj beköszönt. Nem nyílik az ajtó,
Fűzfalevélre ha rajzol a napfény, árnyai kéken
ringnak a víz tetején és visznek a múltba merengve.
Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy egyszer
sétádon majd észreveszel, s inged zsebe szállást
Nyarunknak álma véget ért,
de mégse hidd, hogy elmaradt!
Ne ejts könyűt a meg nem élt,