A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Szeretnék

 
Szeretnék szeretni valakit, 
aki bántott és arcul csapott,
mikor rajongó szívem elhitt
minden pillanatot.
 
Szeretnék ölelni valakit,
valakit, aki sosem akart.
Elhagyott szívűt, ki álmaim 
tengerén volt a part.
 
Szeretnék áldani vak hitet,
életet, mit bárhogy rohamoz
ezerkarú, mosolygó végzet,
akkor sem lesz gonosz. 

Nézd a csendet

 
Nézd az erdőt, nézd a fákat,
a zaj tisztásán ül a csend,
belénk olvad, onnan árad,
csak a szívre figyel, odabent. 
 
Nézd a tágas némaságot,
eső zörget, felhő dalol,
a semmiben megtalálod,
és látod, ahogy föléd hajol. 
 
Nem sietek, beszélgessünk,
a nihillel körbevéve,
világ ordít el mellettünk,
bele… a süket messzeségbe. 
 
Nézd az erdőt, nézd a fákat,
szólok, ha majd elfáradok,

Hős pacsirta

 
Kedves madár, kis pacsirta
büszkén ül a fán,
ott nevetgél egy kalitka
emlékcafatán.
 
Nem feledi, azt csicsergi
csőre már erős,
ékes hangján elmeséli…
talán ismerős:
 
Szárnyát törték, szél roncsolta,
tikkadt szótlanul,
tollas múltját begombolta,
tudta, megjavul. 
 
Hátsó karmát belevéste,
ágak közt lapult,
nem ijedt meg, ha fa kérge
néha meglazult.
 

Ritmus

 
Kis teremben, állok egymagam,
fejem szegve, testem súlytalan,
hömpölyög, zúg, mennyi érzelem,
pedig nem is kell nekem.
 
Karom lendül, talpam megmozog,
zenét hívok, szótlan táncolok,
szelíd ritmus, mindent elmesél,
mint egy kézzel írt levél.
 
Rejtett nyelvét, táncnak érted-e?
Átvitt rezgés, létem érzete,
és varázslat, béke vesz körül,
ahogy lábam visz, röpül. 
 
Pörgés közben, bárki lehetek,

Bádogtető

 
Nedvesen hullámzó bádogtető alatt,
krétával rajzolt ugróiskola a tér,
a cipőtalpamra rágógumi ragad,
saját univerzumom fültől fülig ér.
 
Hosszú copfom kék nejlonszalagot reptet,
szeretettel fonta bele édesanyám,
reggel pöttyös bögréből iszom a tejet,

A muslica

A muslica, az apró kis dög,
némán a boromban landolt.
Ó, hogy az a... mondom, ne!
Aztán ő, mármint a muslica, mintha
csak az én bosszantásom lenne
hitvány kis létének célja,
a szememtől két milliméterre köröz,
a kezemre száll, kis öklével dögönyöz,

Élek


Amerre járok remeg a föld,
mély szakadék ásítja léptem nyomát.
Arany-tollú sólyom szárnyal fönt,
szeme az enyém, vele látok csodát.

Levegő-járó csizmám szakadt,
a vándorló szél árny-hajamban lakik,
kalászok sóhajtása maradt,
az északi fényt altatom hajnalig.

Cet-citerán játszik a tenger,
társak visszhangzó selyemhangja ölel,
szilafogam áhítja egyre
a krillt, száguldok, a mélység-ég közel.

 


 

Ne sírj a nyár után

 
Tengernyi bókot hint elém
titkokat súgva a szellő,
szerelmes levelét elszórja
utolsó nyári csókként az erdő.
 
Fagyott hajnalok díszeként
a nyár forró, ölelő kincse,
előttem kavargó táncot jár
aranyló, vöröses tincse.
 
Ezernyi színe, ezernyi sóhaj,
hűvösen átkarol,
nem múló órák, végtelen 
perceket súgnak a fák alól.
 
Harmatot hint hűsen a hajnal   
ezüst gyöngyöket gyűrve,

Lélekbe zártan


Karja már elgyengült, nem zár,
Egy utolsót sóhajt a nyár,
Zord, avar ízű reggelek,
Deres csipkékkel intenek.

Hűs avarban a szél kutat,
Talán meglel új vágyakat,
Még itt maradt egy szál virág,
Egy cseppnyi nyár, s a holdvilág.

Hajnal, ha jön a kert alatt,
Ólmos nehéz csend tapad
Levelét hullajtott fákra,
Félve sejtett elmúlásra.

A szürke csendben, - legbelül,
Színét veszített lelke ül,
Visszavágyik napsugárba,
Lehetne az ősznek párja.

De lehelete oly rideg,

Ne sírj a nyár után! (3)

 
Tengernyi bókot hint elém
titkokat súgva a szellő,
szerelmes levelét elszórja
utolsó nyári csókként az erdő.
 
Fagyott hajnalok díszeként
a nyár forró, ölelő kincse,
előttem kavargó táncot jár

A tengerárral szemben

 
Árral szemben a lelkem fél,
hogy vajon majd odavész-e.
Szemből fújó marcona szél
halálomnak lehet része?
 
Testem lassan mélybe merül,
két kezem is az égnek áll,
fejem felett holló repül
és károgva vállamra száll.
 
Előttem egy szikla terem,
azon lelkem megpihenhet.
Az égiek szánták nekem,
ekképp hozva némi enyhet?
 
S bár a hullám hozzá nem csap,
mégis oly nagy a félelem

Valahol én is vagyok

 
Órámra nézek, s látom,
miként fogynak a napok,
valahol köztük vagyok,
néha mezítláb s gyalog,
valahol én is vagyok.
Órámra nézek, s érzem,
elhagy minden, ami fáj,
mosolyát szórja a nyár,
mely itt, házam előtt jár,
mint aki halálra vár.
Órámra nézek s látom
mágnesei közt magam,
ácsorogva, egyedül,
hol a tücsök hegedül
és a holdfény rám vetül.
Arcom majd könnytől ragyog,
ajkam remeg és dadog,

Napfény ölelt

 
Simogató napfény ölelt, nyár volt,
a hínáros parton üldögéltem.
S a távolban lenge szél táncolt,
csitult, megült egy korhadt csónakon.
 
Megpihent, bukdácsolt a tó vízén,
halkan sustorogva életre kelt,
közelben zöldellő nádas ölén.
Szemmel kísértem, csodás játékát.
 
Nyugalmas béke honolt a tájon,
a tó közepén, azúrkék égbolt
tükröződött, hófehér párnákon.
A bárányfelhők némán ballagtak.
 

Hadd legyek

 
Hadd legyek eltörött pohár,
vagy földről felsepert szilánk,
hadd legyek egy eltörött rész,
mit művelt egykor nemes kéz.
 
Hadd legyek elhagyott álom,
pince mélyén poros vászon,
hadd legyek foltos, repedt fal,
elhagyott, elfeledett dal.
 
Hadd legyek elfojtott gondolat,
mely nem gyötör, nem mondogat,
hadd legyek szemednek könnye,
mely néha magától jönne.
 
Hadd legyek csillag, mi ragyog,

Oldalak