A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Gótikus férfifej

(Budapesti Történeti Múzeum)
 
Éltem még, ám elföldelt az alkony,
arcom megsérült, kiapadt a hangom,
pedig derék voltam,  – lovagi hangon
énekeltem paradicsomi nyelven
az Esthajnalról…
 – bár  kővé  meredtem azóta,
hold-fehérre el(t)esttelenedtem
s parazsos tafotán alszom…
 
Tekintet 2ooo/1.szám

Életperem

Jégkarcos csöndben
sikolytalanul függök
rommá porlott vágyaim
peremén.

Vérpadkalodában
lelkem rebben,
testem dermed
lenyesett szárnyaim
csontszilánkjain.

Zuhanni vágyom!
Szabadulni
testem börtönéből.
Elengedni létem peremét.

Sorsőröm könyörtelen.
Akaratára ráalélva
elfogadom végzetem.

Maradok fájni, lenni.
Létem
Elviselhetővé tűrni,
amíg tudom...
amíg lehet.

Édes Szülőföld

 
Június van.
Otthon rózsaszínbe borulnak a hegyek.
Havasszépe illata úszik felém,
S gyönge tövéhez odaláncolt szívem
Esdekel hazatértemért.
 
Fájón megrebbenek, visszhangként suttogom:
Édes szülőföldem, nemsokára megyek.
 
Haza...
 
Hol mesehidak kötik össze a hegyeket,
Felhőléptű bércek hívogatnak határtalant érezni,
Csermelyek kék szitakötői bűvölnek el táncukkal,
Hold-szépségű lányok foltozzák az eltépett lelkeket.
Napszivű, ércerős férfiak áldanak csókjukkal friss kenyeret.
 
Haza...
 
Hol vattacukorfoszlányokkal etetnek a felhők,
Kék végtelenesszenciával itat az égbolt,
Napfényszikrákba öltöztet a boldogság.
Szelíden simogat az édes, rögös anyaföld.
 

Őrzők

 
Vak tornyokban táncolunk pőrén,
társaink hollók és holt eleink,
halott állatok puha bőrén
csillognak sötéten vészjeleink.
 
Haláltáncra perdülnénk éppen,
lennénk lepkék az éj tócsa-szemén,
de csodafosztva, csodaszépen
még verdes szívünkben a jó remény.
 
Megvirrad és mi páncélt öltünk,
zengjen bár csontzene, vérzivatar,
mert ez a föld még a mi földünk,
és itt az égi láng égni akar.
 
 

Nők örökében a szó

A nők attól nők, hogy virágok.

Ha szőlőhegy felé zihálok - pipacsok,
ha kerti útra állok - tulipánok.
 
Az Ég vizéből meríthettelek kúttá.
Hány csapodár életre hívás ösztökélve ágast
szomjazta ajkam s a Föld vágy-glóbuszát.
 
Arany hajnalok tépik le áldón
szemhéjamról a lidérces ósdi álmot,
csakúgy,
     ahogy
ezer szerelmespár gyökerezteti
a túlélőbb valóságot.
 
Magunk fele az Egészé,
s eggyé adott felünk újra csak része, 
de már most egész reménye a kiteljesedésnek.
 
Így leltem otthont a testhazában! -
s talán nem téveszt fészket a szó:
Szerelmesem,
 
- e bemetszett  világszemérem-résben.

Rövidebb fohász

 
Világegyetem Ura, Apostoli Mátka,
Költők nagy Sorsfogoltja, Égből alászálltak
Ízzás-Fehér Rózsalángja,
Eleven Tűz Imazuhataga és –
Kora-alkonyi Bárka,
sziklákat Kristályosító s Embert
szikrázó Hatalmas Lény,
csontot kelesztő Édeni Kalács,
és Szivárvány Hétfokúság,
 
- engedj Jót teremnem
- s a Teremtésben
meg nem állni,
folyvást tenni, tenni, tenni!
Eredményesnek lenni.
 
 

Vérkörtánc

 
Csillagerdőn őzkoponya,
abból nő a galagonya,
körbetáncolják a holtak,
bagolyszeme van a Holdnak.
 
Tánc, tánc,
vérkörtánc,
táltos-szívvel
sose játssz!
 
Csodálatos kőkoponya,
minden költő a rokona,
mintha sose lenne holnap,
öleld át a Teliholdat!
 
Tánc, tánc,
vérkörtánc,
sápadt fénynél
holt románc.
 
Csillagerdőn őskoponya,

Babfőzelék-magamnak

 
Magam vagyok, magam eszem.
Eddig lát el a tyúkeszem.
Több az étel? Jobb az íze.
A feltét meg rajt' a dísze.
 
Babfőzelék kerül mára,
tűzön rotyog, száll a pára.
Babérlevél a nap hőse,
hevíti a száraz rőzse.
 
Szomszéd lyukon serceg zsírban –
hagymát szeltem, s közben sírtam...
Benne kolbász, garmadával,
vagy ha nem, hát harmadával.
 
Ez is megfőtt, az is kész van,
elosztható, hogyha ész van!

Megnyomorítva

(József Attilának címezve)

”Hát befogták pörös szádat”,
hiába is tettél panaszt,
hol sunyiság már az érték,
ott mindig idegen maradsz.

Ezernyi sebből kivérző
tanításra esküdt ember,
méltóságodtól megfosztva,
bebörtönzött ez a rendszer.

Bilincsed már a tudásod,
nem ér csak fabatkát immár,
lecserélnek, mint kabátot,
majd a gombokat is inkább.

Aztán, ha e kabát lógna,
kitömik paragrafussal,
- mit számít pár használt kabát -?
alkut köt zsibárusokkal.

For SALE (Kiárusítás)

Hé világ! Itt van egy alig használt élet,
lelkemnek rongyai kinek, mennyit ér meg?
Lehet, hogy szűk neked, talán kissé feszes,
máshol meg - ha kínos -, jobb ha félre teszed!

Foltozd meg, varrd újra, vagy magadra szabd át,
a küzdős éveket hagyd ki, vagy rajzold át!
Fess magadnak napot, nálad van az ecset,
forgasd úgy a vásznad, ahogy hasznát veszed!

Fogd meg az életem, fordítsd fonákjára,
átkomponálhatod a saját mintádra!
Bármit megtehetsz a licitálás után,
alkothatsz remeket, vagy bámulhatsz sután..

80.

 
Simogass meg újra Isten,
fázom. 
De csak szelíden, ahogy én 
szeretem. 
Míg színes élet szürkesègein 
mèlázom, 
Te tudod, én is annak a fának 
gyümölcsét keresem: 
honnan, hová, miért és 
meddig, 
és hányszor kell még újra 
meg újra
kezdeni, befejezni, álmodni, aztán 
feladni, 
életeink vad örvényébe 
belesimulva.
 

62.

 
Nyáron nem lehet írni,
Csak élni, megmutatni,
Forogni gyorsan, vidáman,
Semmibe kapaszkodni.
Csak játszani, örülni,
Futó szerelembe esni,
Nem gondolni másra,
Csak szeretni, szeretni.
Mindent, mi él, vagy élni fog,
Ragadni tűzpiros kalapot,
És táncolni mindenkivel,
Azzal is, ki elhagyott.
 
Aztán úgy is őszbe fordul,
A zene lassan eltompul,
S lesz csendes melankólia,
És sírni kéne átkozottul.

Ad abszurdum

 
Fekete angyal suhan fölöttünk,
kivont kardjára tűzve az idő,
végtelennek álmodott örömünk
vércseppekben széthulló miliő.
 
A fecskék fészkében denevérek,
Picasso zöldre fest egy hallgatást,
cinkos mosolyomba rejtenélek,
de Vénuszon keresel vadcsapást.
 
Sarud foszlott, társaid csillagok,
a Hold és Föld között bolyongva jársz,
alant vörös rózsakert illatoz' -
vándormadár szívvel hazatalálsz.
 

Megkésett levél

 
Esteledik. Könnyekkel gyászolja balgaságait a lélek.
Altatná a kísértő csönd. Nagymaros izzó szigetté lett.
Utolsó Atlantisz-túlélőként, mondd, mi lesz veled?
Végső menedéket is elsikkasztotta a következő tombolás,
orkánok szájropogtatása, csikorgató indulata.
- Én még itt leszek, ha egyáltalán még
valamire is kellek.
 
Egész héten kánikula fetrengtetett,
egész nap sorokat tapogattam hozzád
- betűk halhatatlanságát silabizáltam lapok romjai közt.

Örökség

 
Még gyermekként, mint kis tarisznyát, kaptam
Szülémtől apró kendőcskébe kötve,
Az évek során ki-kibontogattam
Lelket, szót, rímet írt sorokba öltve.
 
Tán Attila is megbocsátja nékem
Zöld Parnasszusnak áttetsző ködében,
Ha néha-néha tollat ragadok,
És sorvégekre rímet faragok.
 
Mert költő legyen, mégpedig javából,
Ki fel a csúcsra, utána tekintget,
És nemcsak néha írogat magától,
De vére izzó versütemben lüktet!
 

Nyár volt

 
Nyár volt, és az ég tetején a Hold,
Mint ezüstpénz az enyvre, ott ragadt,
És én, a lelkes ifjú kis kobold
Tág szemmel figyeltem egy sugarat.
 
Ő küldte nekem, s már mozdult a kezem,
Hogy elkapjam, zsebembe eltegyem.
Konok volt lelkem, s erős a hitben:
Az öröklét fényét így nyerhetem.
 
Fogtam egy edényt megfogni a fényt,
Mint árva pillét gyors-kezű gyerek,
S nehezen bár, de beláttam a tényt:
Hogy öröklétet így biztos nem nyerek.

Maszkabál a Földön

 
Hol jólét, bőség kecsegtetett anno,
ott ma gyehenna réme kísért,
mert a bűn – mit az Úr reánk mért
édeni vétkünkért ipso facto,
sátán lakta csalékony fán termett;
kapzsiság, gőg s minden, mi ördögit
gyarlón az ember magának teremtett.
Lucifer érdeme ez, poklának örvend,
hisz Azazel, s a menny bukott angyalai
kárörömtánccal rajongják körbe,
még e tévelyért, mi világi halandók
Kánaán-ígért élte e Földön lehet,
végleg kerékbe törve – ahol jövendőnk
szájmaszkban jár körbe-körbe…
míg Isten nem néz tükörbe.
 

A szó mit sem ér magában

 
Hosszú asztalnál ülök magamban,
Hajam a homlokomra csorog,
S a keskeny ablakon át,
Holdnővér a képembe vigyorog.
Fejem a két tenyeremben,
Benne számadás kavarog: szeretlek!
Ám a szó mit sem ér magában…
Emlékezem.
Nyelvemen még parázslik régi csókjaid helye,
De most kereslek, hogy felfedezhesselek újra.
Képek az agyamban.
Behunyom a szemem és látom,
Ahogy méhed gyümölcse, gyönyörű gyermek
Az öledbe simul.

Szégyenlősen

 
Akkor nem volt szégyenlős a reggel,
arcok, kezek járták combjait,
és egy hang belül - szeretned kell…
mindig… muszáj valakit.
Aztán üres lett a reggel,
árnyak, bilincsek, börtönök,
és a kulcs a zárba
már réges-rég beletörött.
Feszítővasat ide!
Szakadjon ki a helyéről minden!
És én kitéptem a szívem is,
mert nem volt kinek megőrizzem.
Az meg ott hevert a porban,
arcok, kezek vették körbe,

Oldalak