A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

A szó mit sem ér magában

 
Hosszú asztalnál ülök magamban,
Hajam a homlokomra csorog,
S a keskeny ablakon át,
Holdnővér a képembe vigyorog.
Fejem a két tenyeremben,
Benne számadás kavarog: szeretlek!
Ám a szó mit sem ér magában…
Emlékezem.
Nyelvemen még parázslik régi csókjaid helye,
De most kereslek, hogy felfedezhesselek újra.
Képek az agyamban.
Behunyom a szemem és látom,
Ahogy méhed gyümölcse, gyönyörű gyermek
Az öledbe simul.

Szégyenlősen

 
Akkor nem volt szégyenlős a reggel,
arcok, kezek járták combjait,
és egy hang belül - szeretned kell…
mindig… muszáj valakit.
Aztán üres lett a reggel,
árnyak, bilincsek, börtönök,
és a kulcs a zárba
már réges-rég beletörött.
Feszítővasat ide!
Szakadjon ki a helyéről minden!
És én kitéptem a szívem is,
mert nem volt kinek megőrizzem.
Az meg ott hevert a porban,
arcok, kezek vették körbe,

Mákos

 
Nyersen még szép kalácsnak látszott,
mosolyogva kelt nagyra,
tettem bele cukrot, mákot,
gondoltam, elteszem holnapra.
Aztán sütés közben összeesett,
nyúlós massza a kéreg alatt,
végül csak egy jól elcseszett,
megégett kalácsunk maradt.
Túl sok volt a töltelék,
ahogy a könnyem is patakokban,
neked meg épp elég
lett volna, hogy a sírást abbahagyjam.
Az az elrontott sütemény
egész nap itt kísértett,

Nesztelen szavak

 
Kissé göröngyös ma az éjszaka,
a Tejúton míg álmok siklanak,
egy csillag velem fogóst játszana,
hol ködbe hullnak nesztelen szavak.
 
A múlt elmúlt, a jövő nincs sehol,
és nem ébred a nagyszerű jelen,
én sem leszek a hajnal jöttekor,
mert értem jött az ígért végtelen.
 
Nem kell hozzá más, csak egy barikád,
hogy rávéssem, ennek ma itt vége,
indítom az új égi-áriát,
most kezdődik hátralevő része.
 

Kereslek

 
Mikor elmentél, el sem köszöntem,
hogy mivé lettél és hol, nem tudom.
Mintha nevetnél, mikor bámulom
az eget, tán mosolyogsz fölöttem.
 
Még kereslek... a nap sugarában,
felhők könnyében, szél erejében.
Hold fényében, Imák erdejében,

A cinke az Életről énekel

 
Piros lázrózsaszirmok égnek el.
Friss Tavasz jött Világot uralni.
A cinke az Életről énekel.
Hess, Halál, most nem szabad meghalni!
 
Fohászok lebegnek az égbe fel.
Most a Halált is meg lehet csalni.
A cinke az Életről énekel.
Már nem lehet, nem szabad meghalni!
 
Tavasz rikolt: szeretni, élni kell!
Nagy kedvvel a Világot felfalni!
A cinke az Életről énekel.
Hess, Halál, most nem szabad meghalni!
 

Hallgasd meg fohászom

Hallgasd meg fohászom
 
Szükség van imára, én bizony belátom.
Ki fent laksz a Mennyben, hallgasd meg fohászom!
Őszinte szavaim jó szándékkal küldöm,
egyenes gerinccel. Nem csavarom, csűröm!
 
Nemzetünknek igen nagy szüksége van rád.
Rosszindulat tépi, marja e szép hazát!
Bizalmatlanságból, teher van a népen,
már csak Te segíthetsz. Segíts, szívből kérem.
 
Kérlek tedd látóvá, ki kényszerből vak volt.
szemükben ne legyen a jövőnkről vakfolt!

Hangulat

 
Őszeső szitál, „szemelve” simogat…
Szemernyi vízcsepp, parányi őserő,
barázda földnek rejtekére issza.
Boglyas fűcsomón ledér ezüstfenyő,
tűlevéleresszel álmokat sirat.
Harmat hull, s a csöppenetnyi fürtök
kis tavakká lesznek, sárral játszanak.
Égi könnyben ázik máza-sincs tető,
alatta sárból fészek, szája tátva
vár kukacra kis lakója, mégse jő. 
 
Csupasz gerenda csontjai recsegnek,
szú, ha rágja, kis falat után kutat.

Figyeltelek

 
A tükörképed figyeltem,
miközben hajat szárítottál,
ahogy az arcod elé kószált
néhány őszes hajszál.
Érdekes, mikor nincs rajtad szemüveg,
mennyivel fiatalabbnak látszol,
én negyvenöt, te negyven,
és most ebből a távolságból
még nagyobb a különbség,
úgy figyeltem az arcod,
mintha elköszönnék.
Figyeltelek - máshol jártál,
a tekinteted ijesztőbb volt
minden hallgatásnál.
 

Távolság

 
Csak kis időre, nem véglegesen,
de öleléstávolságon belül
most ne maradjon senki.
Azért lássak, sőt, ha egy kicsit pipiskedem,
az ujjam hegyével bárkihez
hozzá tudjak érni.
Csak hatással ne legyek
és messzi hírt se hozzanak,
se szerelmet se más egyebet,
és tőlem se vigyék el azt.
Lassan kitisztul az aurám…
látom ki az, aki dühösen hátralép,
és ki az, aki úgy is várna rám,
ha ott tátongana egy szakadék.

Távolság

 
Csak kis időre, nem véglegesen,
de öleléstávolságon belül
most ne maradjon senki.
Azért lássak, sőt, ha egy kicsit pipiskedem,
az ujjam hegyével bárkihez
hozzá tudjak érni.
Csak hatással ne legyek
és messzi hírt se hozzanak,
se szerelmet se más egyebet,
és tőlem se vigyék el azt.
Lassan kitisztul az aurám…
látom ki az, aki dühösen hátralép,
és ki az, aki úgy is várna rám,
ha ott tátongana egy szakadék.

Helyemen

 
Itt a helyem, pont itt,
ahol éppen most vagyok.
Elfogadom magam, téged,
meg amit a sors adott.
Nem hasonlítok másra,
bennem ez van, megmutatom,
úgy halmozok hibát hibára,
mintha ez lenne a feladatom.
És hogy ki mit gondol -
ugyan kit érdekel?
Nem bújok sem mögéd
sem senki elől el.
Pici része vagyok én az egésznek,
keszekusza, összetett,
néha fejcsóválva néznek,
néha meg el… a fejem felett.

Nem halad a sor...

 
Toporgás... Nem halad a sor.
Búskomor, türelemnyomor.
Képsor, lassított felvétel,
ingerküszöb peremszéllel,
pattanásig feszült húrok,
félrefókuszált kontúrok.
Kisiklott lényeg, kinek kell
gőg, árverezett licittel.

Elkísérhetlek?

 
Lennék kesztyű
kezeden,
Kötött sapka
fejeden..
Szánkód lennék
friss havon,
Együtt csúsznánk
angyalom..
Lennék bármi
semmiség,
Érted teljes
mindenség,.
Lennék zászló
tornyodon,
Ott lenne szép
otthonom..
Boldog lennék
teveled,
Átölelne
a szeretet.
Egész lennék,
nem csak fél,
Olyan társ, ki
elkísér.
 

Az ég a templomom

 
Nem vagyok "szentfazék"! Templomba sem járok.
Imáimat tán', ti meg sem hallgatjátok?
Nekem csillagos ég alatt adott Isten oltárt,
az esti szél suttog felém igaz zsoltárt.
Hozzám az ősöknek szellemei szólnak.
Igaz tisztelői, mit ősi föld adhat!
Itt a naplemente terít rám palástot,
lemenő Nap fest rá bíbor színű lángot.
 
Énekes madarak gregoriánt dalolnak,
fűzfák és jegenyék óvón betakarnak!
Ott az én templomom, hol Mennyekig látok.

A vissza nem térők

 
A sírok között sír az őszi szél,
bús zokogása nekem is sajog.
Benőtt a múltat giz-gaz és moha,
terjengnek mécses füstök és szagok
– mégse térnek ők vissza már soha.
 
Süvítő szelet a halál kísér,
dobhártyám sértve fülembe kacag.
Habár csalogat az élet, noha,
egyre keringnek bennem a szavak
– mégse térek én vissza már soha.
 

Oldalak