A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

A vissza nem térők

 
A sírok között sír az őszi szél,
bús zokogása nekem is sajog.
Benőtt a múltat giz-gaz és moha,
terjengnek mécses füstök és szagok
– mégse térnek ők vissza már soha.
 
Süvítő szelet a halál kísér,
dobhártyám sértve fülembe kacag.
Habár csalogat az élet, noha,
egyre keringnek bennem a szavak
– mégse térek én vissza már soha.
 

Apám órái

 
Apám gyűjteménye, mondhatnám, hogy békés,
sokféle formában a felügyelt idő.
A megannyi órával halmozott mérés,
ütemes kattogás, pontos egyetértés
figyelmeztet arra, hogy minden sürgető.
 
"Egyszerre a lényeg, hogy egyik se késsen!"
Pontosan órakor két kakukk szónokolt,
közben ütött az inga, zenélt sok fali,
hozzá unottan ketyegett több asztali,
s ő vigyázta, figyelte, folyton vacakolt...
 
...piszmogott az apró fogaskerekekkel,

Kölcsönhatás

 
Mint papírrostba a tinta,
ivódott belém a hangod,
akkor még nem láttam arcod,
de éreztem, lelked tiszta.
 
Mikor egymáshoz ért testünk,
vággyal, tele szenvedéllyel,
sóhajunk végtelenségbe
lehelte igaz szerelmünk.
 
Mágnesként tapadt a szívünk,
a nékem hiányzó darab,
és a tiédből mi maradt
egybeforrt, s újjászülettünk.
 
Kettőből egy. Mondd lehet-e
ennél szebb lüktető dallam?

Átmesélt

 
Kell -e emlékeznem könnyes éjszakákra,
a félelemre, a boldogtalanságra?
A tegnapra nyíló ajtó félig csukott...
néha még átlépek rajta, visszajutok.
Múlt... mint fekete doboz, benne áldás, átok,
a hiányzó részek, s meg nem fejtett álmok.
 
Az ideán elemzett rész.
Miért hasadt ott az a rés?
 
Út. Isten szabta rám? Nem ígért előtte.
Tudni kell választani, s mi lesz belőle?
Leckékből tanulni, ez egy olyan mese,

Őszi szőttes

 
Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár, nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.
 
Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt, nem tombolás.

Bohém szeptember

 
Túlérnek, változnak a nyári illatok,
a zöldbe ivódik a lángolás árnya,
s míg lassan hűlnek, vacognak a hajnalok,
tarka subát ad a nyughatatlanságra
az ősz, hogy a hervadása bohém legyen.
Ne unott, kedveszegettül reménytelen.
 
Mint elmentett mosoly a nap sugarából,
egy lassan terjedő, festett naplemente,
mely érzékeny, gyöngül a simogatástól,
de elragadó, tájba, ízekbe rejtve.
Gyönyörködni benne! Kóstolni, szeretni!

Hinta-palinta

 
Nyikorog a régi hinta,
a múltat ringatja a szél.
A hang mintha engem hívna.
A lánc sír. Elfelejtettél.
 
Őrzi egy kicsi lány dalát,
s azt az önfeledt nevetést.
Fülembe cseng, ahogy kiált:
feljebb! Még, magasabbra! Még!

Talány

 
Nem tudom, hová, meddig és mennyi.
Tanultam sírni, tudok szeretni.
Féltem, de voltam vakmerőn bátor.
Nem vagyok más, csak egyszerű vándor.
 
Nem tudom, hová, meddig és mennyi.
Lelkem útját hányszor kell megtenni.
Most még itt vagyok, még visz a lábam.

Új halál

 
Új világrend új festői 
pancsolnak ma színeket.
Szürkére a romlást köpik, 
önfény szül itt ihletet.
Globális van, nemzeti nincs,
legyen minden együgyű.
Minek szabály, minek gyökér?
A semmi úgyis egyszerű.
Ady nyomán, Ady halt meg.
Paradox a létezés.
Új világrend káoszában
válasz nincs, csak felvetés.
 

Az éj csókja

 
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
 
Távol, szikrázó csillagmezőkön
világok ezrei pihennek,
csendes emlékét lelkemben őrzöm
a bóbiskoló végtelennek.
 

Hiányzol

 
Csókkal és könnyel
Akarj ölelni
Karomba zártan.
Még megpihenni,
Együtt hazánkban,
Csókkal és könnyel.
Letérdepeltem
Harangzúgásban
Figyelve téged.
Reményre vártan,
Égre felnézve,
Letérdepeltem.
Földhöz ragadva
Emberré lettem
Miattad élve.
Megpecsételten,
Semmitől félve,
Földhöz ragadva.
Szorítva lelkem
Belső cellában
Érted kiáltok!

Tűz van benne

 
Nem megfestett kép, nincs is vásznon,
csak bennem élethű, s azt játszom,
hogy él... megérintem.
Tudom, hogy van s nincsen.
Valóságszerű elképzelés.
Kezemhez simul a szívverés,
mint szilaj a csendhez.
Út a végtelenhez.
Bármikor bármit készíthetek.
Fakóból csupa élénkeket,
szürkéből izgága színeket,
csendéletből ritmust, tetteket,
s engedem szabadon,
amikor akarom.
 
Hallod, hogy dorombol az idő?

Álmaim csókja

 
Telt ajkaddal csókol az est,
Hold fényénél kering a vágy,
forró lehelet simogat, mint
könnyed szél virágok bimbóját.
Kitárom karjaim, hogy
kebleim ívén megpihenj,
szívem túlfűtött erein ringadozz, mint
tengert felkavaró gyöngéd áramlatok.
Szemed esdekelve tekint testem harmatára,
mosolyod ragyog álmos arcodon,
kezeid érintésre vágynak selymes hajlatokon.
Érces hangod lágy dallam a szerelem légében,
hullnak lelkembe dalai, mint

Tisztelet nélkül

 
Eső hull a termőföldre, ma Isten értünk könnyez.
Mint jó szülő megitatja szép lelkéből a földet.
Aggódik, vagy bízik bennünk? Itt van még, aki tudja?
Isten könnyez, és könnye megvált, sirámaink unja.
 
Erőt adott, és tudatot, de kevés él itt vele.
Az ember mohó, hitetlen, csak zsebe legyen tele.
Hajléktalan társa nincsen, mert nem társ, aki bukott.
Isten könnyez, ha ránk tekint. Az elme hova futott?
 
Ősközösség volt otthonunk, s ma széthullott az egység.

Puritán tribün

 
Robotmunkás, földnek lánya,
ujjad gyomon zongorázva,
s tested hajlong nehéz táncban,
színpadod egy fóliában.
Dalod olykor fáradt sikoly,
lelkedben a téboly tipor.
Mégsem tudsz itt többet tenni,
csak családodért munkát csenni.
Ez a sorsod! Már mohón várnak.
Bár közönséged sosem láthat.
S nem kapsz tapsot a lázas táncért.
Éhbérért kelsz, éhbérért élsz!
De a polcok holnap roskadoznak,
a piacok is rólad szólnak,

Oldalak