A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Élek


Amerre járok remeg a föld,
mély szakadék ásítja léptem nyomát.
Arany-tollú sólyom szárnyal fönt,
szeme az enyém, vele látok csodát.

Levegő-járó csizmám szakadt,
a vándorló szél árny-hajamban lakik,
kalászok sóhajtása maradt,
az északi fényt altatom hajnalig.

Cet-citerán játszik a tenger,
társak visszhangzó selyemhangja ölel,
szilafogam áhítja egyre
a krillt, száguldok, a mélység-ég közel.

 


 

Ne sírj a nyár után

 
Tengernyi bókot hint elém
titkokat súgva a szellő,
szerelmes levelét elszórja
utolsó nyári csókként az erdő.
 
Fagyott hajnalok díszeként
a nyár forró, ölelő kincse,
előttem kavargó táncot jár
aranyló, vöröses tincse.
 
Ezernyi színe, ezernyi sóhaj,
hűvösen átkarol,
nem múló órák, végtelen 
perceket súgnak a fák alól.
 
Harmatot hint hűsen a hajnal   
ezüst gyöngyöket gyűrve,

Lélekbe zártan


Karja már elgyengült, nem zár,
Egy utolsót sóhajt a nyár,
Zord, avar ízű reggelek,
Deres csipkékkel intenek.

Hűs avarban a szél kutat,
Talán meglel új vágyakat,
Még itt maradt egy szál virág,
Egy cseppnyi nyár, s a holdvilág.

Hajnal, ha jön a kert alatt,
Ólmos nehéz csend tapad
Levelét hullajtott fákra,
Félve sejtett elmúlásra.

A szürke csendben, - legbelül,
Színét veszített lelke ül,
Visszavágyik napsugárba,
Lehetne az ősznek párja.

De lehelete oly rideg,

Ne sírj a nyár után! (3)

 
Tengernyi bókot hint elém
titkokat súgva a szellő,
szerelmes levelét elszórja
utolsó nyári csókként az erdő.
 
Fagyott hajnalok díszeként
a nyár forró, ölelő kincse,
előttem kavargó táncot jár

A tengerárral szemben

 
Árral szemben a lelkem fél,
hogy vajon majd odavész-e.
Szemből fújó marcona szél
halálomnak lehet része?
 
Testem lassan mélybe merül,
két kezem is az égnek áll,
fejem felett holló repül
és károgva vállamra száll.
 
Előttem egy szikla terem,
azon lelkem megpihenhet.
Az égiek szánták nekem,
ekképp hozva némi enyhet?
 
S bár a hullám hozzá nem csap,
mégis oly nagy a félelem

Valahol én is vagyok

 
Órámra nézek, s látom,
miként fogynak a napok,
valahol köztük vagyok,
néha mezítláb s gyalog,
valahol én is vagyok.
Órámra nézek, s érzem,
elhagy minden, ami fáj,
mosolyát szórja a nyár,
mely itt, házam előtt jár,
mint aki halálra vár.
Órámra nézek s látom
mágnesei közt magam,
ácsorogva, egyedül,
hol a tücsök hegedül
és a holdfény rám vetül.
Arcom majd könnytől ragyog,
ajkam remeg és dadog,

Napfény ölelt

 
Simogató napfény ölelt, nyár volt,
a hínáros parton üldögéltem.
S a távolban lenge szél táncolt,
csitult, megült egy korhadt csónakon.
 
Megpihent, bukdácsolt a tó vízén,
halkan sustorogva életre kelt,
közelben zöldellő nádas ölén.
Szemmel kísértem, csodás játékát.
 
Nyugalmas béke honolt a tájon,
a tó közepén, azúrkék égbolt
tükröződött, hófehér párnákon.
A bárányfelhők némán ballagtak.
 

Hadd legyek

 
Hadd legyek eltörött pohár,
vagy földről felsepert szilánk,
hadd legyek egy eltörött rész,
mit művelt egykor nemes kéz.
 
Hadd legyek elhagyott álom,
pince mélyén poros vászon,
hadd legyek foltos, repedt fal,
elhagyott, elfeledett dal.
 
Hadd legyek elfojtott gondolat,
mely nem gyötör, nem mondogat,
hadd legyek szemednek könnye,
mely néha magától jönne.
 
Hadd legyek csillag, mi ragyog,

Soha sehol...

 
Anyánk csendes szavát suttogják a fák,
Gyermekünk mosolyát őrzi napsugár.
S a bárányfelhőn, mely úszik felettünk,
Apánk büszke tekintete követi léptünk.
 
Soha, sehol nem muzsikál így a szél!
S édes álmokat sem repít falevél!
Csak itt, e gyönyörű Kárpát Hazában,
Hol mézillat száll a fehér akácban.
 
Hol a füsti fecske szalmafészket rak,
S Badacsony hátából édes must csorog.
Hol szőkén, szelíden szalad a Tisza,

Tengerkék

 
Ólomlábakon járnak az évek,
Sáros bakancsok szívemre lépnek.
És a kék madár, oly messzire száll,
Elnyeli némán a látóhatár.
 
Megfogom neked! Már a karomon ül!
De mire felnézel…huss! Elrepül!
Keresem, várom, eltűnt nyomtalan.
Felhő úszik az égen hangtalan.
 
Esőcseppeket szórnak az egek
Lassan oszlanak a vad fellegek.
Félénk napsugár áthatol köztük,
Egy szivárványhíd ragyog fölöttünk.
 

Lennék

 
Lennék zöld fűszál,
Egy a sok közül,
Mit átölel a napsugár,
S millió testvéremmel
Együtt, szomjam oltaná
A langyos eső.
Hajladoznék csendben
Míg cirógatna
Nyári szellő.
 
Lennék egy kavics,
Néma tó alján.
Fölöttem csobogna a víz,
Én hang nélkül hallgatnám.
Bebújnék az iszapba,
Halotti csendbe
Fölöttem mindenség
Habzó fodrai
Csapnának össze.
 

A fák megritkult lombjai között

 
A fák megritkult lombjai között
Fogócskát játszanak az őszi ködök.
Hol van már a vidám, illatos nyár?
A szerelmünk jelképe odavan már,
 
Mert lelkünk, mely fennakadt a gátnál,
Ereklye lett az útelágazásnál.
Fájó érzés, mit ha felkap a szél,
Fordít erre-arra, de ő nem beszél.
 
Őrzi titkát, mint a málló kövek,
Elhagyatottan, hisz nincs már feszület,
Áldás, mely óvná. A vágy is kopott.
 

A szülői házat

 
A szülői házat az ősz már körbeülte.
Hullik a szilva, a körte a fűbe.
Vöröslik levele majd’ minden bokornak.
Elmúlást hirdet, pusztulást csokorban.
 
A vén fák gesztje már korhadoz,
de a szíjácsuk még él.
Az út szürkésfehér szalagján
vidáman nyargal a szél.
 
Bugás fűcsomók fakó arany haja,
hullámos dombokon terül, úszik, szalad.
Kopottas ruhájában néz körül az erdő.
Napbarnított kérges arca, barnás, vörös, felhős.
 

Ringató

 
Szép ez a nyár,
szép vagy te is,
vágy vagy te is,
meleg fényár.
 
Jó most így ez,
jó vagy te is,
jel vagy te is,
szavad üzen.
 
Halk ez a csend,
halk vagy te is,
rend vagy te is,
biztos kezed.
 
Kell ez a láng,
kellesz te is,
lágy vagy te is,
hullámringás.
 

Napsütésben

 

Együtt élünk ma is,
mint ahogyan eddig,
a hű barna szemed
szerelmet sugárzik.
 
Jönnek a sugarak,
megtalálnak engem,
s tőlük azt is tudom:
mi van a lelkedben?
 
Vágyod a szerelmet,
és te meg is kapod,
hogyan kell szeretni
igazán, te tudod!
 
Napsütésben élünk,
nem látunk árnyékot,
hogy tartjuk meg a fényt?
azt te megtanítod.
 
 

Hókristály

Hókristály
 
Hulló hókristályok szitálják a tájat,
ónos fénycseppjeik karolják a fákat.
Bájos ridegségük merev fehér álca,
üvegkönnyeiktől síkos fű s fa ága.
 
Lámpák árnyékában mélán tétováznak,
hűs tükörképeik fénylőn haloványak.
Ezüst ruhát kapott sarkon a vén fenyő,
tűhaját befedi, mint fehér keszkenő.
 
Számos huncut szikra orrom előtt táncol,
arcom rideg páncél, szívem mégis lángol.
Hajamra tapadnak jeges kristályszemek,

Oldalak