A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Valahol én is vagyok

 
Órámra nézek, s látom,
miként fogynak a napok,
valahol köztük vagyok,
néha mezítláb s gyalog,
valahol én is vagyok.
Órámra nézek, s érzem,
elhagy minden, ami fáj,
mosolyát szórja a nyár,
mely itt, házam előtt jár,
mint aki halálra vár.
Órámra nézek s látom
mágnesei közt magam,
ácsorogva, egyedül,
hol a tücsök hegedül
és a holdfény rám vetül.
Arcom majd könnytől ragyog,
ajkam remeg és dadog,

Napfény ölelt

 
Simogató napfény ölelt, nyár volt,
a hínáros parton üldögéltem.
S a távolban lenge szél táncolt,
csitult, megült egy korhadt csónakon.
 
Megpihent, bukdácsolt a tó vízén,
halkan sustorogva életre kelt,
közelben zöldellő nádas ölén.
Szemmel kísértem, csodás játékát.
 
Nyugalmas béke honolt a tájon,
a tó közepén, azúrkék égbolt
tükröződött, hófehér párnákon.
A bárányfelhők némán ballagtak.
 

Hadd legyek

 
Hadd legyek eltörött pohár,
vagy földről felsepert szilánk,
hadd legyek egy eltörött rész,
mit művelt egykor nemes kéz.
 
Hadd legyek elhagyott álom,
pince mélyén poros vászon,
hadd legyek foltos, repedt fal,
elhagyott, elfeledett dal.
 
Hadd legyek elfojtott gondolat,
mely nem gyötör, nem mondogat,
hadd legyek szemednek könnye,
mely néha magától jönne.
 
Hadd legyek csillag, mi ragyog,

Soha sehol...

 
Anyánk csendes szavát suttogják a fák,
Gyermekünk mosolyát őrzi napsugár.
S a bárányfelhőn, mely úszik felettünk,
Apánk büszke tekintete követi léptünk.
 
Soha, sehol nem muzsikál így a szél!
S édes álmokat sem repít falevél!
Csak itt, e gyönyörű Kárpát Hazában,
Hol mézillat száll a fehér akácban.
 
Hol a füsti fecske szalmafészket rak,
S Badacsony hátából édes must csorog.
Hol szőkén, szelíden szalad a Tisza,

Tengerkék

 
Ólomlábakon járnak az évek,
Sáros bakancsok szívemre lépnek.
És a kék madár, oly messzire száll,
Elnyeli némán a látóhatár.
 
Megfogom neked! Már a karomon ül!
De mire felnézel…huss! Elrepül!
Keresem, várom, eltűnt nyomtalan.
Felhő úszik az égen hangtalan.
 
Esőcseppeket szórnak az egek
Lassan oszlanak a vad fellegek.
Félénk napsugár áthatol köztük,
Egy szivárványhíd ragyog fölöttünk.
 

Lennék

 
Lennék zöld fűszál,
Egy a sok közül,
Mit átölel a napsugár,
S millió testvéremmel
Együtt, szomjam oltaná
A langyos eső.
Hajladoznék csendben
Míg cirógatna
Nyári szellő.
 
Lennék egy kavics,
Néma tó alján.
Fölöttem csobogna a víz,
Én hang nélkül hallgatnám.
Bebújnék az iszapba,
Halotti csendbe
Fölöttem mindenség
Habzó fodrai
Csapnának össze.
 

A fák megritkult lombjai között

 
A fák megritkult lombjai között
Fogócskát játszanak az őszi ködök.
Hol van már a vidám, illatos nyár?
A szerelmünk jelképe odavan már,
 
Mert lelkünk, mely fennakadt a gátnál,
Ereklye lett az útelágazásnál.
Fájó érzés, mit ha felkap a szél,
Fordít erre-arra, de ő nem beszél.
 
Őrzi titkát, mint a málló kövek,
Elhagyatottan, hisz nincs már feszület,
Áldás, mely óvná. A vágy is kopott.
 

A szülői házat

 
A szülői házat az ősz már körbeülte.
Hullik a szilva, a körte a fűbe.
Vöröslik levele majd’ minden bokornak.
Elmúlást hirdet, pusztulást csokorban.
 
A vén fák gesztje már korhadoz,
de a szíjácsuk még él.
Az út szürkésfehér szalagján
vidáman nyargal a szél.
 
Bugás fűcsomók fakó arany haja,
hullámos dombokon terül, úszik, szalad.
Kopottas ruhájában néz körül az erdő.
Napbarnított kérges arca, barnás, vörös, felhős.
 

Ringató

 
Szép ez a nyár,
szép vagy te is,
vágy vagy te is,
meleg fényár.
 
Jó most így ez,
jó vagy te is,
jel vagy te is,
szavad üzen.
 
Halk ez a csend,
halk vagy te is,
rend vagy te is,
biztos kezed.
 
Kell ez a láng,
kellesz te is,
lágy vagy te is,
hullámringás.
 

Napsütésben

 

Együtt élünk ma is,
mint ahogyan eddig,
a hű barna szemed
szerelmet sugárzik.
 
Jönnek a sugarak,
megtalálnak engem,
s tőlük azt is tudom:
mi van a lelkedben?
 
Vágyod a szerelmet,
és te meg is kapod,
hogyan kell szeretni
igazán, te tudod!
 
Napsütésben élünk,
nem látunk árnyékot,
hogy tartjuk meg a fényt?
azt te megtanítod.
 
 

Hókristály

Hókristály
 
Hulló hókristályok szitálják a tájat,
ónos fénycseppjeik karolják a fákat.
Bájos ridegségük merev fehér álca,
üvegkönnyeiktől síkos fű s fa ága.
 
Lámpák árnyékában mélán tétováznak,
hűs tükörképeik fénylőn haloványak.
Ezüst ruhát kapott sarkon a vén fenyő,
tűhaját befedi, mint fehér keszkenő.
 
Számos huncut szikra orrom előtt táncol,
arcom rideg páncél, szívem mégis lángol.
Hajamra tapadnak jeges kristályszemek,

Együtt

 
Múlik a reggel, tétova útra kel, indul a hajrá.
Illan a nappal, lépdel alélt lelkem tova, szépen,
pontosan ébred. Vágy-ölelésen ring ma a szellő,
csönd-szerető belekapva a szoknyám szélibe szaggat.
És csak mindig baktat a vágyam utánad egész nap.
 
Fodros felhőn gondola úszik el és vele jár az idő.
Fénylőn érint, napsugarán evez életem. Érzem,
nézi a boldog szép mosolyom, mert éled a holnap.
Látod Kedves! Nélküled én már nem leszek asszony. Hisz

Szólj helyettem!

 
Szólj helyettem!
 
Szólj helyettem, ha hallgatok!
Szólj, ha némák a dallamok!
Kiálts, ha éppen csend honol,
kiálts, ha lelkem kóborol!
 
Szólj helyettem, ha nem tudok,
ha elmém zavarban bugyog!
Kiálts, hisz én már nem bírok,
szóljanak sípok és dobok!
 
Szólj, ha nem hallod hangomat,
ha furcsán leszek hallgatag!
Kiálts inkább, hisz rád bíznám, 
szócsövem legyél, ne bírám!
 

Az Őszhöz

 
Még nyílik a rózsa, szirmait bontja,
mintha nem hinné, ősz közeleg,
egy másik bokorban krizantém mondja,
vége a nyárnak, add a helyed.
 
Sötét a felleg, már bármikor eshet,
villan a villám, dörren az ég,
a levelek szívják az esőcseppet,
így a faágtól nem válnak még.
 
Hűvös a szellő, lassan szárad minden,
hátha fog sütni még ma a Nap,
tücsök is zenével kérlel szelíden,
ne fuss el Ősz, sokáig maradj!
 

A lélek törvénye

 
Hosszú-széles út
ismeretlen kilométerei
hoznak lázba, nem az,
ami ígéretesen kígyózik előttem. 
Az idő porszemei vakítanak, 
életsétámat megfosztják 
a bizonyosság leheletétől. 
Átlátszó üvegen keresztül 
sejtetik velem: hol vagyok, 
és hová érkezem. 
Zároltak minden lehetőséget. 
Kimért porció az, 
ami nekünk adatik. 
Annyi marad, hogy írt, 
vagy nem írt törvényt 
csak a lélek szabhat.
 

Őszköszöntő

 
Amikor a reggeli Nap rámosolygott,
s fénynyalábbal karolta a rózsabokrot,
megcsillantak közte az ökörnyálszálak, 
üzenet, hogy érkezel, s vége a nyárnak.
 
Időt lopsz, hajnali hűvöset csempészel,
de nappal engedsz még meleget, s beérlel
számtalan portékát: gyümölcs, termés, levél,
tőled oly zamatos, s veled válik szebbé.
 
Szeretlek, pedig a jöttöddel öregszem,
hiszen számos évem megpihen öledben.
Nekem gyönyörű vagy, festőien színes,

Salome tánca

 
Táncolj az éjen át, holdszemű szépség!
Atyád, és anyád féld, rémség a tettük.
Megfizetnek ma még mindenért!
 
Mint Ezüstmadár, fehérvállú galamb,
ki ritkán énekel, Salome Ő, lánynak tünemény.
Próféta jő, átkot szórva szól:
Mily dicstelen a frigy, ha férjt emészti el,
és testvér a gyilkos ágyasa.
Az álnok nőszemély
ezt már nem szívlelheti. Ágál ellene.
 
Mert, ki bűnébe lát, délceg, daliás, 

Az augusztus

 
Az augusztus egy érett, jó nő.
Nappal napfény-sminkjében tetszeleg,
de este szép arcán hold-szemölcs nő,
csillag-ráncain hűvös éj remeg.
Mégis ragyog, fényes útjelzője
a nyár végén tomboló vad vágynak.
Ő sem, mi sem gondolunk az őszre.
Életünk delére fittyet hánynak
csalfa érzelmeink, vagy keresztet
vetünk elvirágzó édenünkre.
Az augusztus sem figyelmeztet;
tetszeni akar, szemünk a tükre.

Oldalak