A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Őszi szőttes

 
Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár, nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.
 
Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt, nem tombolás.

Bohém szeptember

 
Túlérnek, változnak a nyári illatok,
a zöldbe ivódik a lángolás árnya,
s míg lassan hűlnek, vacognak a hajnalok,
tarka subát ad a nyughatatlanságra
az ősz, hogy a hervadása bohém legyen.
Ne unott, kedveszegettül reménytelen.
 
Mint elmentett mosoly a nap sugarából,
egy lassan terjedő, festett naplemente,
mely érzékeny, gyöngül a simogatástól,
de elragadó, tájba, ízekbe rejtve.
Gyönyörködni benne! Kóstolni, szeretni!

Hinta-palinta

 
Nyikorog a régi hinta,
a múltat ringatja a szél.
A hang mintha engem hívna.
A lánc sír. Elfelejtettél.
 
Őrzi egy kicsi lány dalát,
s azt az önfeledt nevetést.
Fülembe cseng, ahogy kiált:
feljebb! Még, magasabbra! Még!

Talány

 
Nem tudom, hová, meddig és mennyi.
Tanultam sírni, tudok szeretni.
Féltem, de voltam vakmerőn bátor.
Nem vagyok más, csak egyszerű vándor.
 
Nem tudom, hová, meddig és mennyi.
Lelkem útját hányszor kell megtenni.
Most még itt vagyok, még visz a lábam.

Új halál

 
Új világrend új festői 
pancsolnak ma színeket.
Szürkére a romlást köpik, 
önfény szül itt ihletet.
Globális van, nemzeti nincs,
legyen minden együgyű.
Minek szabály, minek gyökér?
A semmi úgyis egyszerű.
Ady nyomán, Ady halt meg.
Paradox a létezés.
Új világrend káoszában
válasz nincs, csak felvetés.
 

Az éj csókja

 
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
 
Távol, szikrázó csillagmezőkön
világok ezrei pihennek,
csendes emlékét lelkemben őrzöm
a bóbiskoló végtelennek.
 

Hiányzol

 
Csókkal és könnyel
Akarj ölelni
Karomba zártan.
Még megpihenni,
Együtt hazánkban,
Csókkal és könnyel.
Letérdepeltem
Harangzúgásban
Figyelve téged.
Reményre vártan,
Égre felnézve,
Letérdepeltem.
Földhöz ragadva
Emberré lettem
Miattad élve.
Megpecsételten,
Semmitől félve,
Földhöz ragadva.
Szorítva lelkem
Belső cellában
Érted kiáltok!

Tűz van benne

 
Nem megfestett kép, nincs is vásznon,
csak bennem élethű, s azt játszom,
hogy él... megérintem.
Tudom, hogy van s nincsen.
Valóságszerű elképzelés.
Kezemhez simul a szívverés,
mint szilaj a csendhez.
Út a végtelenhez.
Bármikor bármit készíthetek.
Fakóból csupa élénkeket,
szürkéből izgága színeket,
csendéletből ritmust, tetteket,
s engedem szabadon,
amikor akarom.
 
Hallod, hogy dorombol az idő?

Álmaim csókja

 
Telt ajkaddal csókol az est,
Hold fényénél kering a vágy,
forró lehelet simogat, mint
könnyed szél virágok bimbóját.
Kitárom karjaim, hogy
kebleim ívén megpihenj,
szívem túlfűtött erein ringadozz, mint
tengert felkavaró gyöngéd áramlatok.
Szemed esdekelve tekint testem harmatára,
mosolyod ragyog álmos arcodon,
kezeid érintésre vágynak selymes hajlatokon.
Érces hangod lágy dallam a szerelem légében,
hullnak lelkembe dalai, mint

Tisztelet nélkül

 
Eső hull a termőföldre, ma Isten értünk könnyez.
Mint jó szülő megitatja szép lelkéből a földet.
Aggódik, vagy bízik bennünk? Itt van még, aki tudja?
Isten könnyez, és könnye megvált, sirámaink unja.
 
Erőt adott, és tudatot, de kevés él itt vele.
Az ember mohó, hitetlen, csak zsebe legyen tele.
Hajléktalan társa nincsen, mert nem társ, aki bukott.
Isten könnyez, ha ránk tekint. Az elme hova futott?
 
Ősközösség volt otthonunk, s ma széthullott az egység.

Puritán tribün

 
Robotmunkás, földnek lánya,
ujjad gyomon zongorázva,
s tested hajlong nehéz táncban,
színpadod egy fóliában.
Dalod olykor fáradt sikoly,
lelkedben a téboly tipor.
Mégsem tudsz itt többet tenni,
csak családodért munkát csenni.
Ez a sorsod! Már mohón várnak.
Bár közönséged sosem láthat.
S nem kapsz tapsot a lázas táncért.
Éhbérért kelsz, éhbérért élsz!
De a polcok holnap roskadoznak,
a piacok is rólad szólnak,

Hiábavalóság

 
A hideg fémen csikorog a kerék,
alatta a szeretet van, 
Attila meg odébb.
Verssel törli könnyes szemét
míg ócska padon gubbaszt. 
Felette egy elvetélt vágy
gyászos Napja virraszt.
Megpörzsölte a lényeget,
így kormos, aki vallja.
Kódolt sorok fehér lapja
ma a közönyt falja. 
S falta akkor, 
és vászonra is folyton poklot festett.
Cézanne színe kevés volt itt,
az egyensúly rég vesztett.

Szivárvány

 
Esőnek kristályköpenyén
utat vág az eltévedt napsugár,
mosolya csillanó fénysugár,
szerényen kacsint a kék égbolt homlokán,
lépteit a ködnek fátyla kíséri.
Felhő-vonulat szálldogál,
hártyás karjai közt szél fésül kontyot.
Bársonyos fényben fürdik a táj,
hétszínben  pompázik a félköríves szivárvány.
Érinthetetlen képet rajzolt a természet nekünk,
nem minden szépség kézzel fogható,
de a szívet melengető érzés
semmivel nem pótolható.

Vágy

 
Porcok közt karistol a vágy,
lüktető ér pattan rostok között,
mikor a szív pitvarához ér.
Dobban, fülemben halkan,
kacaja lassan szivárogni kész,
mikor szétdurrant vénából folyik a vér.
Körhinta érzés zsibbasztja a fejet,
légbuborék szórja szirmait,
mikor habzsolva levegőt kér.
Szeplős arcon elmosódik a könny,
hajszálak fonják az eget,
mikor az életritmus visszatér.
Csodával fal a vágy,
szeme kacéran csillogó opáltükör,

Tánc... kötéltánc

 
A kötél pörög és forog...
Föld fölött egyensúlyozott
tánc... kötéltánc.
Ott, ahol a láb aprócska,
s a "körben állt egy kis lányka,"
Tánc... kötéltánc.
 
Lassú... lassú, gyors... gyors, gyors-gyors.
Fordulatszám: jobb és balsors,
tánc... kötéltánc.
Tűzrőlpattant, csupa láng volt.
Könnye után derűs égbolt...
Tánc... kötéltánc.
 
Fent és lent, meleg és hideg,
felgyorsult korok, kész ideg

Maglódi tél

 
Sápad a fényben a Maglódi templom,
Kong a harangja, a távolból hallom,
Megvan az éle a vének szavának,
Tél a szerelme a meleg kabátnak.
 
Harmatból sarjad dérnek virága,
Fagyos fehérben a télnek világa,
Dermed a vágy, elfagy a szó,
Remény csupán az útravaló.
 
Fakó lett a tükre a valaha kék égnek,
Füst fedi el, amint heves tüzek égnek,
Melengetve a ház nagy és apró népét,
Kemence emészti az öreg fa törzsét.
 

Oldalak