A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Lombja ring a fának, alatta árny az ember,
kezét zsebébe dugva merül magába, tenger-

A kórteremben forgott,

Mikor elrepített kis paripám,
drága lovam hátára kapott,
nem volt kedvem kigyalogolni,
meglovagoltam egy gondolatot.
 

Hull a könnyem, apám könnye,
ajkam didergő kikerics.
Sírod előtt várom, jössz -e,
hogy halálomból kisegíts.

Lábam alatt dermedt viasz,
a láng rajta már átfutott.
Gyászomban az arcod vigasz,
melyet oly régen bámulok.

Milyen szomorú vagy ma is,
kezed simítja kisdedét.
Minden pillanatunk hamis,
korhad a koporsófedél.

Árvaságra hagytál engem,
szívem vérzik, de nem nyafog.
Én küzdök farkasok ellen,
míg lelked óvják angyalok.

Ha fájna még az érzés, hogy itt vagy oly közel
a tél hideg fagyával felköszöntenélek.
S bár az a nap talán már sohasem jön el,
lesz még alkalom, hogy napsütésben égek.

Lesz még oly tavasz mely elhozza az álmot,
és tél örök fagyába bújik az emlékezet.
Lesz talán oly érzés mely elfújja a lángot,
hinni azt az életet mi nem csak képzelet.

Akár a csillagok tört, csendes fénye,
távolból ért el a gondolatod,
megkerestél e kihűlt világban

Hányszor dobtam a sarokba
a tollat, s gyűrtem a papírom,
nem mert élni a gondolat,
de ma akkor is megírom.

Etruszk hőforrás vize csurran mélyről
napszűrte kertem lombos rejtekén.
Ott várj engem az ünnep reggelén,

Rád gondoltam itt e havas estén,
holdsarló idézi messzi mosolyodat.
Szíved melege színezi e festményt;

Egymagamban ülök itthon,
csend jár körül, s az emlék.
Nevetésed idézem titkon,

Szárba szökkent bennem a nyár,
tündérek ülnek levelén,
pedig a komor január
hűs szeretője vagyok én.

Kétségbeesetten
zúgnak fel az imák,
ahogy az emberek alatt
szétszakad a világ,
ahogy eltépett csonkjain

Játssz ezzel a csenddel, hagyd, hogy meséljen,
add neki tested, engedd, hogy öleljen,
ringj ebben a csendben, hagyd magad sodródni,

"Dobd el hát neved......"...(Shakespeare: Rómeó és Júlia)
 

Félszeg mosollyal hív az alkonyat.
Meghalni kéne. Hinni. Az maradt.
Szelíd tűz rebben kis beteg szemén.