A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Mohos kút, sötét kövek,
folyondárral tele,
levelei mint emlék
tobzódó levele…

Pannóniám, tavaszodról
képet én is festenék;
fantáziám vonná elő
szívem arany ecsetét.

Félúton vinném kereszted,-
súgtad csendesen egy estén,
kezem kezedben még reszket,

Vállt vállhoz vetve veletek indultam
akkor régen a hosszú út porában,
mezítláb csaptuk talpunk le a földre,

Egy titkot súg a harmatos,
édes ráncokba gyűrt selyem,
hűs testén illatod remeg:
boldog múlt, álmatag jelen.

Az özvegy igéje

Hol a vén Duna völgybe ér,
s díszíti sok zöld hegyorom,
ott simul hozzá Nagymaros,

Fátyol hull a szemem elé
Elderengve a réten,
Igaz fénnyel tündököl a
Világunk, mint régen.

Én még emlékszem Rád.
Jöhetnek-mehetnek évek, gyérülhet
Egykorvolt buja kóchajam,

Bárcsak Te ébresztenél minden áldott reggelen!
Életre keltenéd forró csókkal dermedt testemet,

Úgy lennék olyan régi én.
Olyan gyermeki játék,
az emberek szívében verőér.

A szél, mint egy cserfes kis leányka
úgy játszik a fákkal, s ma este, árnyékokat látva,

Ti itt mindannyian, most hozzátok szólok.
Nem vagyok költő, s nem vagyok szónok.
Hozzátok most egy kérdéssel fordulok:

Fruskák száján olvadó csók,
pattanások alatt feszülő íjak,
valaha volt tavaszok illatai

Minden kérdésemre te vagy a válasz.
Mámor kúszik idebent;

Verset írni most nem tudok.
Nincs szó, mely leírná mind, mit érzek.
De körülvesznek az angyalok,

Angyali dallam, versekben fuvolázó éteri hangon már megigézett –

Kedvesem, látod
szívem sötétjét, fényét,
s látod a lángot?

Holdhideg hajnalon jégszívem fáj nagyon,
ébenszínű éjben csodát miért reméltem?

Minden évben vártam a tavaszt,
majd egy szép virágból rám nevet.
Asztalunkon hófehér damaszt,
csendesen a vacsorát eszed.

Néztelek és eszembe jutott,
a tél után nem jött, csak újra tél.
Szívem tovább nem maradt nyugodt,
álmairól már másnak mesél.

Megszoktam én jól a hideget,
mégis elindulok a Napért.
Átvészelek akár száz telet
egy igaz, virágzó tavaszért!