Hová tűnt
Mondd!
Hová tűnt az aranydió,
Lovacska, mely fából való,
Csuhébaba és rongylabda,
Gyermeket, mi lázba hozta?
Mondd!
Hová tűnt a piros alma,
Kockacukor díszpapírban,
Színes füzér, ezüst toboz,
Kisfenyő, mely gallyból rakott?
Mondd!
Hová tűnt el a szeretet,
Gyermek - szülői tisztelet,
Megbocsájtás és megértés,
Bűneinkért a vezeklés?
- Mit eszel, kisfiam? - kérdi a szenes,
a parkon átmenve késő délelőtt.
- Zacskóból tepertőt, látod, te marha -
mondta a kisfiú dühös kérkedőn.
A szenes nyelt egyet, minek a kérdés,
gyermeket megütni mégsem lehet;
Zúg a nádas, zeng a szél,
csöndbe csüng a falevél.
Egy pillanat -
s eléri a hervadat.
Sárga, barna álom áll,
kopog már a fagyhalál
az ég alatt -
minden csak egy illanat.
Álmos itt a lét: az ősz
Hullik,
hullik újra
ujjaim közül
a cigaretta.
Megremegő kezem is
hamut pöccint le a porba
akaratlanul.
Fáradt vagyok, gyönge,
csak úgy, amúgy elringok,
ringok.
Valami belső reszketés,
valami lélek retteg itt, belül,
sápadó fenyegetés.
Füstös életem egy kicsit kiborult velem.
Mint régi képen függ tekintetem
a lusta, szürke kilincsen,
és emlékeim eldédelgetem,
akár bolond anyák a halott csecsemőket.
Hideg csönd, dermedő táj,
bokron zúzmara vacog,
alvó tó jégtükrére,
ráfagytak a csillagok.
Egy nádszál épp megfagyott,
karcsú teste kettétört,
kínjában fájón sikolt,
Hét szép betűje
lelkem derűje.
Csupa „e” hangzó,
magyarra valló.
Mondom hétköznap,
írom ünnepnap,
keménynek tűnik,
ajkamra kúszik,
megpuhul menten,
csendesen libben.
Hét betű, hét hang,
Elmémbe égtek a zöldellő rétek,
Nyílik a fű közt a sok vadvirág,
Hol seregünk színe-java elvérzett,
Fájó dal szövi a múlt viharát.
Egy rettegett hanggal jött el a hajnal,
Vért fagyasztott a katyusa szava,
Nem most tündökölök én,
Hanem a lét kezdetén.
Nem itt vagyok, hanem ott,
Ahol Isten alkotott.
Nem én vagyok: hanem más,
Porba lehelt hallgatás,
Csillag-ős, kiből ered,
Emléke mindenkinek.
Leszek az, mint hajdanán,
Az öröklét hajnalán,
Álom-fényem elnyeled,
S újra egy leszek veled.
Meglesem a tavaszt
Meglesem a pajkos játszadozó napot,
Ködös szürkeségből, ahogyan kiragyog,
Langymeleg sugara cirógatón gyengéd,
Nem terem már babér, meghátrál a zord tél.
Meglesem a tavaszt, miképpen enyeleg,
Fehér paplan alatt szerelembe esett.
Hóvirág kedvese szemérmetes fajta,
Frigyük tanúja a szerény kék ibolya.
Látom, ahogy rohanva
pakolod a napi pillanatokat.
Kócos hajad simítod félre
gyöngyöző homlokodról,
hallom, ahogy mosolyogva
köszönsz a világra,
és a mosolyokat
boldogan zsebre vágod.
Érzem, mikor rám gondolsz,
Tündér táncol, fátyol lebben,
türkiz színű szem megrebben.
Rózsás ízű, illó remény,
halkan hulló, fáradt erény.
Forró estén kedvem leste
lágy, hullámzó, karcsú teste.
Izzó csókkal csábít engem,
tűzben hamvad éhes lelkem.
Boldog mámor szárnyán szállunk,
s Ámor keblén eggyé válunk.
Kicsit fáradtan ébredtem reggel,
még a nap sem köszönt nekem;
a kávém hideg volt, cukor nélkül,
erősen sajgott közben a fejem.
Dühösen csaptam be az ajtót,
mint éhes oroszlán néztem körül;
Látogatóm szerény alkat,
kellemes, gyengéd fuvallat.
Különc kis vendég lehet ő,
ablaknak rését kereső,
lénye csodás, előkelő.
„Ismersz régről bizonyára,
ősznek lennék gardedámja.
Leheletnyi szellő vagyok,
parkotokban rendet rakok,
rám szabták e feladatot.
Míg cirógat a napsugár,
az indián nyár velem jár.
Hullanak a falevelek,
belőlük én ágyat vetek,
hol lepihen a természet.
Valójában nem válaszolsz soha kérdésekre,
mert semmitmondó frázisokkal van teli a szád,
könyörgésekre, féltésekre vagy érzésekre
nem nyílik meg a szíved: már rég nem hatnak reád.
Napkorong útjának alkonyszakát járja,
A vadász elindul napesti útjára.
Folyópartra érve rögvest megkönnyebbül,
Kedvenc helye a spicc, rajta senki nem ül.
Kövezésen lassan a lépteit lopja,
Halakat zajával nehogy elriassza.
Hasadozó sziklák láttátok a vihart,
A villámló felhőt, mit aknatűz kavart,
Fecskehadként rajzó gránátrepeszeket,
Szikrázón szétrobbant hófehér köveket.
Borzalmak borzalma előttetek zajlott,
Az oroszlán ült a párkányon,
a rigót nézte, mint messze száll.
Néha kinyílt a kórterem ajtó,
s beszólt egy hang: - Józsi mit csinálsz?
De Józsi csak nézett mereven,
és az oroszlán lett az esti látomás;
Tovaszállt felettem régen
A gombafejű, szilaj ifjúság.
Őszülő fürtöm fürkészem,
Mit fésűfog mára már csak itt-ott rág.
Ülök egy vén karosszéken,
Túlpartot nézem s a látóhatárt.
Lapozom régről emlékem
Múltam dereng s véle a sok jó barát.
A színpad sötétül,
A függöny legördül,
Számomra az lesz majd hűs szemfedél.
Fenséges bírám,
Ki ül fent a trónján,
Ő mindenekfelett nagy bölcsen ítél.
Régóta döcögött a vonat,
ő döntött, végleg kiszáll.
A nagyharang búcsúzót kongat,
Szent Mihály lova kint vár,
bent áll a szent oltár tanúként,
ahol esküje fogant.
Sírig tartva azt, már elmehet
teste a lelke nélkül.
Ásó nyomán rí a rögszelet,
az öröklak elkészült,
s holtomiglan-holtodiglan,
ezzel beteljesedett.
Lejárt dallam, amely életünkről szólt,
álarc mögött lelt menedéket a kín,
ócska szerelemkabát rút hamuszín,
levetve hever, mi rég elvarázsolt.
Nem létezett közös út a szemedben,