A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Csendet kiáltok

Csendet kiáltok.
 
Volt bárányaim farkasvért isznak.
Dobott barátok:
pillérei egy leszakadt hídnak.
Nem tudom, kik ők,
pedig nevüket tudtam betéve.
Kóbor temetők.
Virág nélküli gyászom: betépve.
Gőg-koszorúval
koronáz a belém táplált isten.
Zörög a kulccsal.
Ördögöm van: lazít a bilincsen
a rút szolgáló,
a piszkos munkát elvégző önvád.
Be nem takaró
ócska takaró mozdít még hozzád,
múltam szerelme.

Elszalasztott

 
Ott ült a pillanat vágyunk szélén.
Lazán bántunk vele, mostohán.
Karöltve sétál a múlt idővel,
míg bámuljuk némán, ostobán.
 
Elfojtott szavakkal mi öltük meg
a jövönket rejtő érveket.
Néha jó gyógyszernek tűnő mérgek
vesznek el így tőlünk éveket.

Samurai halál

Samurai halál
 
Aztán hirtelen csend lett. 
A csend-avart, mit horkanó 
lovak patája felkavart,
némára csókolták a 
cseresznyevirágok.
Rózsaszín pillájuk 
lágyan megremeg.
Egy levél még libbent 
párat, hempereg,
majd békésen porba simul, 
feledve a világot.
A sápadt lampion  felhörpinti 
a terjengő teaillatot, 
egy kimonó selyme 
búskomor ódát piheg,
míg egy gésa apró 

A régi ház

 
Hiába sóhajt hullámzó dallam,
hiába rezzen szívemen fájdalom,
az idő fakul, talán kölcsönadtam,
talán tovarebben hullócsillagon.
 
Benőtte a dudva a régi kertet,
dérré dermedt a nyár a fákon,
hajdan volt életből bús magány lett,
fázó álmokra a sors múltat ráfon.
 
Ködből fénysugár tör utat felém,
könnyel símogat a remegő kéz,
ölelném én is a szívemre őket,
de letűnt ösvényen járni oly nehéz…
 

Benned az Istent...

 
Röpke erőm szétszórtam; mankóm "vézna madárnak".
Gyógyul a lélek; szép szóval gondolj, ne sirámmal.
Szárnyad erősítsd Nap-lángban, fény-tűzben a tollad.
Hordja a szél el víz csobogását, hegy puha csendjét.
Őrző légy, aki bátor, s bajban van neki mersze.
Hegynyi erőtől duzzadjon mindig csak a gyenge.
Oltalom óvjon az ármánytól, míg rád telepedne
tiszta erőből. Hívd majd társul benned az Istent...

Geometria

 
Nekem mindegy,
felőlem a kör is lehet
egy kiegyenesedett
paralelogramma.
Talán felkelek, s holnapra
megszűnik minden.
Szélcsend kéne
és egy nagy levegő.
180 fok lett a kitágult (t)érben
a derékszög,
nagy a nyomás a vérben.
A hatványozott rettegést
osztanám kettővel,
de összeadódik a feszültség,
merőleges a nyugalomra.
Kivonnám a fájdalmat,
párhuzamba állítanám
a jót és a rosszat.

Szélfútta december

 
Keringőt táncol a szél egy falevéllel,
amikor megunta, másikat kér fel.
Az éji utcabálhoz zenét se mellőz,
süvít és fütyül, felváltva e kettőt.
 
Egy csillag se látszik, hófelhő takarja,
meglehet, a táj fehér lesz hajnalra.
December elköszön, pár nap van még hátra,
télhónap testvére, január váltja.
 
Múlttá lesz az óév, új lép a helyébe,
de mielőtt elmegy, néma csendjébe,
utolsót zendít a fagyos levegőbe,

Fehér fényben

 
Odakünn a havas ágakon,
a bánat reszket, s a fájdalom.
Míg lopva mellettük megülök,
csillagok csendjébe merülök.
 
Elvesztem egykor az édenben,
s talán a szenvedést érdemlem.
Valaha rég egy ember voltam,
most fehér fényben ring a tollam.
 
Ezüstös veretű szárnyamon
ma éjjel Istenhez szárnyalok.
Mennyeknek mannáját hinti rám,
s üdvözít engem majd hit-imám.

Miféle?

 
Miféle álságos, idegen istenség tűri el,
hogy születetten szeretetlen lényem eluralják
ezek a tompán sajgó, lelkemet rázó rengések,
és tovább mélyítsék meghasadt szívemnek árkait?
 
Miféle kívülről gerjesztett ősi hatalom az,
amely nekem adná azt a puszta élni akarást,
amitől kimászhatnék a fájdalom mocsarából,
s agyam háborgása lágy hullámokká szelídülne?

Csöndes szerelem

Csöndes szerelem
hullámzik beteg szívemben:
megnyugtat a remény.
Áll az idő.
Fehér békével szórja be álmunk,
kék ragyogással kezdődik napunk.
Ketten vagyunk.
Te vagy a remény-
a teljes élet:
beteg szívemben szerelemmel
őrizlek.

Őszi ábránd

 
 
Gesztenyefák övezte temetőben
csendes áhítat honol.
Senki sem siet,
csupán hervadt koszorúk
és ódon kripták dohos szaga
gátolhatja szellemünk
szabad csapongását.
Műmárvány sírhely
csorba szegélyén
megülve ábrándozom.
Pár percre elfeledem
vegetáló porhüvelyem
tespedt szorítását,
pilleszárnyon röppentem
vissza gyermekkoromba.
Akkor avarban megbújt
gesztenyét kerestem, 

Páriák vagyunk

 
Páriák vagyunk
 
Páriák vagyunk saját életünkben,
kirekesztve onnan magunk magunkat.
Életünk ajándék. 
Így kellene fogadni azt is, 
mit időnként penitencia gyanánt 
mér ránk végzetünk.
 
Mégis, mennyi zokszót hallunk. 
Ágálunk tények ellen és tetteink miatt, 
melyeket elkövettünk
szeretteinkkel szemben.
Nincsen más ellenség,
kifordult lényünk játéka csupán 
e torz szélmalomharc.
 

Csillagfényt lopok

 
Csillagfényt lopok,
mint égi lomok
szerteszét szórtan,
hevernek szótlan.
 
Kihűlve várnak,
bús éji árnyak,
hívják a Holdat
szívük behorpadt.
 
Siralmas a táj,
elcsalt létük fáj.
Kihunyt minden fény,
zokog a remény.
 
Nem lopok többé.

Robert Capa képeihez

 
Capa: időutazás,
fényszűrőn adagolt
color-hatás. 1950,'51,
Róma, Párizs,
Izrael, emberek.
 
Rúzs a szájon,szem körül
mosoly. Az élet él és dacol.
Az akkor most, rég
halott. Pillanat,
negatívra álmodott.
 
Capa: időutazás,
Indokina, rizsföld, 
katonák. Háborúba oltott 
békevágy. Az élet hökken,
s lép tovább.
 
Capa: időutazás,
bombázók alatt a plázs,

Júdás csókja

Júdás csókja kevés lett volna,
ha a tömeg nem kiált feszítsdmeget.
Pilátus menteni próbálta, hiába,
Krisztus halála kellett az embernek.

Gúnyolták, ostorozták szöges szíjjal,
s ő meggyalázását szó nélkül tűrte,
fejére tövisből koronát fontak,
vérző testét királyi palást égette.

Oly kevés kell…

 

 

Hogy boldognak tudd magad, oly kevés kell,
Kiutat gyakran mégsem találsz.
Miért szól hozzád jobban a keserv,
A megélt kudarcok hada? Talány.

Szárnyalnál, jól tudom, hagyva mindent,
Száműzve földi léted minden baját.
Repülnél felhők fölé, s nem unnád meg, 
Örök kékben nap aranya mint fon át.

Ám ember, csak képzeletben szárnyalhat,
Kár vágyódni repte után madaraknak,
S szél úrfiak sem emelnek fel égig.
 

Sétabotom

Az én botom barátom,
barátom,
és támogat az úton,
az úton.
Én nélküle nem járok,
nem járok,
megnéznek a szép lányok,
szép lányok.
Csodálják a botomat,
botomat,
az öregnek támaszt ad,
támaszt ad.
Nem hagylak el, barátom,
barátom,
veled könnyebb a napom,
a napom.
Hűséges vagy te hozzám,
te hozzám,
arra kérlek, vigyázz rám,
vigyázz rám!

Csikorgó csujjogató

 
Homályba zártan szellemek
halál-mozsárban bús szemek,
megroppanva törnek meg
sírva zúgó kőhegyek...
Haj alá, haj alá,
utolér, majd megtalál...
 
Gránitkemény, konok hitek
korosodó gorgó-szüzek,
Kígyónyelven átok sziszeg,
halálfolyón élet libeg.
Haj alá, haj alá,
csak szavamra hajlanál.
 
Túlvilágnak pitvarában
sátán tangóz' tűzparázsban,
patás szörnyek duhajkodnak,

Oldalak