Kiszakítod magadat urnádból,
egy lépéssel ott teremsz a létben,
megkezdődik valóság-sokk álmod,
dimenziók nyílnak meg a térben.
Míg mozgásba lendülnek a vágyak,
egységérzést felejt el a tudat,
a szeretet, bizalom hiánya,
hideg pokol tornácára juttat.
A mennyország csak elhagyott várrom,
misztikával körbeölelt világ,
azt gondolod, biztos változást hoz
a félelemmel elmormolt imád.
Őrület, hogy letörlöm, s
másnap poros minden... -
honnan e rengeteg por?
Vigyed innen ingyen!
Bebújik a szekrénybe,
sunyi, csalárd módon... -
polcon, ruhában hízik,
nem csak a padlómon.
Nagy kedvence az üveg
és a sötét tárgyak... -
reggelente "rongyozom",
jöttömig vadásznak.
Magamtól azt kérdezem:
vajon miből kelhet?... -
Por-porontyot vet az Úr,
s por-nyájat terelget?
Gyámoltalan az ember
e fennkölt szándékkal, -
ellene dehogy tennék...
szem-füle "mindég" hall.
Ledobta szép ruháit lassan magáról.
Feledtem mindent a szomorú magányról.
Levettem minden gyötrő gondot magamról,
amik hallatják magukat a magasból.
Csak bámultam örömmel karcsú termetét,
csupasz mivoltát és ruháit szerteszét.
Mennyien rajongták, keresték a kegyét,
hogy izgató, édes-mézes csókját vegyék!
Imádták szépségét, bódító illatát,
hallhatták annyian szellőszárnyú dalát.
Rászűrődő napfény öleli hevesen,
most itt áll előttem pőrén és nedvesen.
Bár nem lehet sohasem az én kedvesem,
Vándor, ki itt belépsz, -tegnap áll a mának-
zörgőcsontú árnyak jajszavai várnak.
Megrendült alakok takarják arcukat,
gyereket alig látsz, nincsen már fél tucat.
Fiatal suhancok, céltalan csellengők,
fűszagú ruhában gyűjtenék az erőt.
Görnyedő férfiak, mind fogatlan aggott,
lomha a járásuk, már korántsem legott.
A tenyerük érdes, bár a szájuk éhes,
de tenni ellene egyikük sem képes.
Aki mégis tenne, egyből lehurrogják,
inkább a penészes kenyerük nyammogják.
Réveteg asszonyik', szemük könnyeket ejt,
Emelem kalapom
Nekem még nem emelt
senki kalapot, sem
otthon, sem mióta
itt, Sopronban lakom.
Eljött a pillanat,
valaki emelt rám
kalapot, azóta
tisztelek én is egy
jóságos, szent papot.
Kui János
Szavak
Színe, íze van a szónak,
festője a gondolatnak,
látom, érzem, elképzelem,
valóság az én életem.
A hangok zenélnek benne,
fogékonyak minden szépre,
és a mondat hangulata
ráépül a szóra, hangra.
Szemléletes lesz a szöveg,
melyet gonddal építgetek,
versnek nevezem a művem,
a szavaké minden érdem.