A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Valóság-sokk

Kiszakítod magadat urnádból,
egy lépéssel ott teremsz a létben,
megkezdődik valóság-sokk álmod,
dimenziók nyílnak meg a térben.

Míg mozgásba lendülnek a vágyak,
egységérzést felejt el a tudat,
a szeretet, bizalom hiánya,
hideg pokol tornácára juttat.

A mennyország csak elhagyott várrom,
misztikával körbeölelt világ,
azt gondolod, biztos változást hoz
a félelemmel elmormolt imád.

Igazságos angyal

 
Lennék én szivárvány, harmatcsepp vagy ábránd,
hangjegy a kottádon, lágy dallam egy hárfán,
egy kecses mozdulat az élet táncában,
csak ne legyek redő homlokod ráncában.
 
Lennék napsütésed szép, szerelmes ködben,
vidám madárének a sötét, nagy csöndben,
lennék ezerarcú, veszélyesen bolond,
csak ne legyek soha a nyakadon kolonc.
 
Mégsem lehetek más, mint az, aki vagyok,
igazságos angyal, kin glória ragyog,

Csinosom-szépem...

Csinosom-szépem, csillagosom nékem,
zabolázd lovadat, rúgjon csillagokat.
 
Szemében az angyal, hold-szerető lánya
suttogó démonom, hóka lovad szántja
 
az egeknek gyémánt tűz-fényes mezejét
parazsat abrakol, Nap-fiakat számra.
 
Csinosom-szépem, holdsarló-szeretőm!
Messze tőlem eljársz, szemem elengedő.
 
Szívem reménykedő, hidegben didergő,
mire visszatalálsz, eljár az esztendő.
 
Üresek az utcák, sötét házam tája,

Hiába

Hiába küldi édes sugarát a nap,
hiába, ha engem azok csak bántanak.
A régi láng, a szó, a vágy most mind halott,
fölöttem reszketve fáznak a csillagok.
 
Hiába mondja énekét a sok madár,
hiába, ha nekem senki nem mondja már,
nem hallom soha azt a pár szép, esti szót,
a szerelem elköszönt, hát csak ennyi volt?
 
Hiába zsong nekem sok tavaszi bogár,
hiába, ha lelkem csak némán sírdogál.
Belém mar a szó, hallgat a vén diófa,

Úgy belém sajdul...

 
Feszesen állok,
mint a hős nyárfák,
s velük vigyázom
a honi tájat.
 
Úgy belém sajdul
a gyötrő bánat,
ha látni vélem
a rút jövendőt.
 
S hiába állok
szélin' az útnak
s vigyázom hazám,
ha nincs már hitünk,
 
se frissítő szél,
ami e népes
fasornak végre
enyhülést adna.

Kiszakítom magamat

 
Kiszakítom magamat ruhámból,
kínzó vágyam szül esztelenséget,
lelkem tornácán a pokol lángol,
testemmel a mennyországba lépek.
 
A szerelem fénylő csarnokában
az ördög és angyal magam vagyok,
részem úgy lehet földi csodákban,
hogy örömöt, bánatot fakasztok.
 
Az élet már tökéletes egész,
ha ismerem a jót és a rosszat,
minden érzelmem csak rólam mesél,
és fokozatosan megváltoztat.

Nem tudom

 
Szénporos ég van az éjben,
mogorva csönd üli tétlen.
Egy fénycsepp csöppen a hegyre,
fák közé hull odaveszve.
S a múltat épp megteremtve:
pillanat fúl végtelenbe.
 
Ősanyag volt az, vagy mégsem?
Csillagok szilánkja? - kétlem.
A túlról ördögök érce?
Tűnő emlék suta lépte?
Lélek, mely jöttét még várja?
A semmi szárnyának árnya?
 
Válasz és mellé cáfolat,
sok hasznot leső átirat.

Kellene valami

 
Kellene valami mély, csendes áhítat,
ami minden ősi sejtünket átitat.
Kellene valami lágyan suttogott szó,
amely nem harsog úgy, akár a  harangszó.
 
Kellene valami nagy boldogságszelet,
megédesítsd vele keserű életed. 
Néha kellene egy parányi ölelés,
mely téged lelkembe örökre belevés.
 
 

Álmok édes arca

 
Hol álmok édes arca 
feltűnik réveteg,
ködén s a véges éltek 
sűrűjén megremeg.
 
Vakít sötéten, árad 
lelkedből éj szava,
ki háttal áll a Napnak 
rejtőzik csak maga
 
elől, de bár titokban 
tükrében azt lesi,
hogy álmok édes arca 
létét mint színezi.
 

Por, csak por

Őrület, hogy letörlöm, s  
másnap poros minden... -
honnan e rengeteg por?
Vigyed innen ingyen!

Bebújik a szekrénybe,
sunyi, csalárd módon... -
polcon, ruhában hízik,
nem csak a padlómon.

Nagy kedvence az üveg
és a sötét tárgyak... -
reggelente "rongyozom",
jöttömig vadásznak.

Magamtól azt kérdezem:
vajon miből kelhet?...  -
Por-porontyot vet az Úr,
s por-nyájat terelget?

Gyámoltalan az ember
e fennkölt szándékkal, -
ellene dehogy tennék...
szem-füle "mindég" hall.

Remény

 
Még konganak lépteid a sors folyosóján.
Visszhangzik bennem a vad lüktetés.
Elmentél, itt hagytál engem, óh! Árván.
Nem maradt más, mint az újjászületés.
 
Felépítem önmagam újból a múltból.
Lepergetek a jelenből homokszemeket.
Nem omlok össze többet a súlytól,
az új jövőbe vetem minden hitemet.
 

Mementó

 
Üveges, savókék a szeme, merev maszk az arca.
Ablaküvegen zünnyög a légy, tudjuk nagy lesz a harca
mindkettejüknek. Nem tudomást venni a mocskos tényről
megpróbálok úgy tenni, mintha rendben lenne minden. A fényről
és a közelgő tavaszról beszélek, pedig sírni lenne kedvem. Nem tehetem.
A főzelék meghártyásodott, a kanál a levegőben tétováz’. Megetetem.
A tányérból gúnyosan néz rám a habart kulimász. Pergamenszáraz a keze
mellyel lefogja enyémet, ma utasítja el először némán az ebédet. A neheze

Földanya-asszony

 
Dús combokkal asszonyom-szépem,
 hogy leigázol! Öledben édes az élet
 jóllakom mindig, éhemet oltod, vágyam...
 Jó-szagú álmok kergetik búmat, elviszik messze
 Dér delelőjét átsüti tested, melenget, ne fázzam.
 Vajszívű angyal, édes mosolygó kalácsom!

Szétfoszlik

 
Fűzfák magaslanak partján,
ülve nézem: ring egy hullám.
Fodrozódó víz, e táj édenem,
a hajnal fénye csillan térdemen.
 
Nyújtózom: lássam arcomat,
vállamra fürtök omlanak.
Tükrömön ezernyi levél-csónak,
a távolban felröppen egy kócsag.
 
Lefekszem, elernyed a test,
az árnyékomat ne keresd.
Nap-ecset színezi ki a fákat,
rózsaszín virág illata árad.
 
Habcsókokba hímez a szél

Lopott pillanat

Ledobta szép ruháit lassan magáról.
Feledtem mindent a szomorú magányról.
Levettem minden gyötrő gondot magamról,
amik hallatják magukat a magasból.
Csak bámultam örömmel karcsú termetét,
csupasz mivoltát és ruháit szerteszét.
Mennyien rajongták, keresték a kegyét,
hogy izgató, édes-mézes csókját vegyék!
Imádták szépségét, bódító illatát,
hallhatták annyian szellőszárnyú dalát.
Rászűrődő napfény öleli hevesen,
most itt áll előttem pőrén és nedvesen.
Bár nem lehet sohasem az én kedvesem,

Viharsarok

Vándor, ki itt belépsz, -tegnap áll a mának-
zörgőcsontú árnyak jajszavai várnak.
Megrendült alakok takarják arcukat,
gyereket alig látsz, nincsen már fél tucat.
Fiatal suhancok, céltalan csellengők,
fűszagú ruhában gyűjtenék az erőt.
Görnyedő férfiak, mind fogatlan aggott,
lomha a járásuk, már korántsem legott.
A tenyerük érdes, bár a szájuk éhes,
de tenni ellene egyikük sem képes.
Aki mégis tenne, egyből lehurrogják,
inkább a penészes kenyerük nyammogják.
Réveteg asszonyik', szemük könnyeket ejt,

Nem tudom...

 
Hallgatnak a nyári esték, csak a tücsök ciripel.
Otthonod van a szívemben, bár nem tudom, mit hiszel,
mit is gondolsz most felőlem, hogyha eszedbe jutok;
beférkőztél álmaimba, s meglehet, hogy nem tudod.
Nyugtalanná lett a lelkem, s Veled nem beszélhetek;
Istennel hát, mint Atyánkkal, Rólad elbeszélgetek.
 
Ajándék, hogy rád találtam, s megszerettelek nagyon,
neved imádságként fénylik szívemen és ajkamon.
Dacolok még a kétséggel, s hiszem, hogy reménytelen

Szavak

 

 Kui János

Szavak

Színe, íze van a szónak,
festője a gondolatnak,
látom, érzem, elképzelem,
valóság az én életem.

A hangok zenélnek benne,
fogékonyak minden szépre,
és a mondat hangulata
ráépül a szóra, hangra.

Szemléletes lesz a szöveg,
melyet gonddal építgetek,
versnek nevezem a művem,
a szavaké minden érdem.

Oldalak