A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Miért nem jöttél…

Miért nem jöttél
rügybontó tavasszal,
aranyló nektárban
hempergő szavakkal,
orgona illatú,
ölelkező estén,
szirmot feslő csókkal
vágyam édes kelyhén...
 
Miért nem jöttél
lenge léptű nyárral,
csillámporos, karcsú,
ledér lepkeszárnnyal,
nyurga csikó szélnek
sörényébe fonva,
elröppenő napok
szekerébe fogva.

Szavakat rágok

Sokszor vajúdtam verset éjjelente,
mécsvirágon nyílt- megfáradt magányon,
jajongva lüktetett a rím erembe',
s éltem' kapaszkodott, egy szalmaszálon.

Sokszor daloltam csipke-fehér álmot,
múlt ölében ringó gyermekéveket,
verssorokba bújt vonószíjas jármot,
szívfalamra vésett, sajgó képeket.

Szavakat rágok,csordul lelkem vére,
harmatos hajnal vállamon pityereg,
színes álmaimnak vers lett a bére,
dicsőséget koldul, érte didereg.
 

Csípős már a hajnal

Csípős már a hajnal, fűszál könnyet gyöngyöz,
csurranó napsugár arannyal sző köntöst.
Hulló rózsaszirmok táncolnak a széllel,
szorgos méh keringőz kacér százszorszéppel.

S’ lám, a föld sóhaja köddé csendesülve,
oltalmaz és takar, vállunkra terülve.
Kerti pad rejtekén árnyunk eggyé olvad,
vágy íze ajkunkra mézes mámort csorgat.
 

Féltelek

Földszagú hajnalon csurran a fény,
harmatos gyöngysál a fűz levelén.
Pázsitnak selymén egy új nap oson,
fázós virágokat ringat a som.
 
Bársonyos álmaim űzi a gond,
sajduló lelkemre félelmet fon.
Gyermekem testére karcol a kór’,
féltésnek rémsége sejtig hatol.

Imára kulcsolom kérges kezem:
Szánjál meg, tégy csodát, Jóistenem!
Bármikor indulok hozzád, ha kell,
fiamat gyógyítsd! Ő kérni nem mer.

Regölő...

 
Átokfa virága
sarjad a szívemben,
galagonya ága
izzik a lelkemben.
Emésztő tűz legyél,
hamvaddal takarj még,
kerekedj forgószél,
szakadj meg, táltos ég.
Vérrel eső hulljon
kínnak parazsára,
apadjon, száradjon
könnyeknek folyása.
Fekete nadállyal
fakasszad rossz vérem,
fekete nadálytő
gyógyítsa meg sebem...
Vadgerlicepárban
álmaim folyásán,
szerelmedet lássam

Lelkembe égett kép

Rejtsd a szerelmet nékem,
maradjon örök titkunk a szép,
futó felhők az égen fenn,
itt lenn árnyék és Te,
egy lelkembe égett kép.

Halkan mondd, amit most érzel,
csak simítsd reám a szót, a jót,
csillag szemeden ott ég a jel,
mosolyod beszéljen,
ígérj igazat, valót.

Nézd, hulló-futó pillanatok
lebegnek a végtelen időkben,
mint fényben ezüst esőcseppek

Felhő az arcon

 
Felhő az arcon, merengő ábránd
fényt örökölt a két szemedben.
Fel nem szakítom csendednek zárját
lebegnék véled, de mégsem teszem.
Csüngnék, mint alma, rám ragyog kincsed,
szépséghez fordít a szerelem.
Percegni hallom időnk múlását
elronthat mindent, ha észreveszem...
Beszélgetsz hozzám, becéz a szád is,
simulni mozdulat melléd sodor,
szökne az érzés szeretni vágyik
elfut, mint felhőkről szürke bodor.
Letisztult égről, kéklő vizekkel

Elviszlek

 
Paplan alatt hallgat
a régi ölelés,
lelkembe belevés
téged, mohó ajkad. 
 
Még féltőn őrizlek,
s tegnapok piruló
gyönyörén viruló
virágként elviszlek.
 
Elsárgult naplómban
szerelem bujdokol,
ez az édes pokol,
amiben csalódtam.
 
S egy unott hajnalon,
csendesen reszketnek 
a szívemben rekedt,
bűnbánó angyalok.

Őszváró

 
Megbújt a lomb alatt a késő nyári éj,
míg egy tücsök zenélt, én a tüzet néztem,
és egy pezsgő durrant, míg koccant két pohár,
elcsendesült a szó – kéz simult a kézben.
 
Suhant az éj, és ránk mosolygott a reggel,
édes, habos kávéd űzte el álmomat,
de nem várt az idő, elszálltak a percek,
borongós lett az ég, és nem süt rám a nap.
 
Nyár-végi délután, csendtakaró a táj,
őrzi a tegnapunk minden szép mámorát,

Őszi vers

 
Múló szeszély a nyár. Minden virág
levett lepel, kabát. Színes ruhák!
A szárny se csap, rebben, feszül.
Szitál, lehull eső. Fagyöngy terül, 
se szép, se zöld. Mesélj ma még!
Mi volna jó, mi volna szép?
Nyílik dió, lehullva kopp...
Avar alá benéz a szél. S a barna fák alatt
mi vár, titok? Csak némaság. 
Benne rejti minden baját,
ha fájva múl' a nyár. De kár, de kár! 
Derékba tört remény!
Az ősz svihák, huncut csaló!

A tenger

Halk morajjal súgva igéz a tenger.
Körbe hallik hűs szava. Jár a földön,
völgyek mélyén, szikla magánya-fészken,
égi hegyekbe,

majd aláhull köd-szita fátyla szárnyán,
zúgva zengőn elfedi lenn a völgyet,
suttogását szerte szalajtja szél is
csendbe kövesztve...

Külvárosi nyár

Pincehideg dinnyét majszoló gyerek,
nyúlós aszfaltba beragadt cipő.
Jobb időket megélt úrinő, kezében cekkerek,
bennük bor és vécéöblítő.

Itt szoba-konyhára szűkült az élet,
szombaton csirkepörkölt nokedlival.
Sramlidal jutott eszébe Weisznének,
ring a segge, ahogy ingeket vasal.

Dudálnak, megjött a szódás,
boldogan felkacag pár másnapos gyomor.
Jézus szobor a kézben, este lottóhúzás,
még mindig "álmodik a nyomor".

Kiskabátban

Ezerkilencszázhatvannyolc
december huszonnegyedikén
hátratolva a széket
felállt, és lopva szétnézett apám
(láttam rajta, mindent megértett),
majd poharát a falhoz vágta
(szerteszóródott szilánkja),
úgy ahogy volt, kiskabátban,
mintha csupán a boltba menne,
csendben kiosont a kertbe,
és megmosakodott a hóban
(talán zavarta az élet szennye).
Aztán hurkot lógatott az almafaágra,
s a szürke köd vásznára lépve,
nekivágott a messzeségnek.
Most itt állok kiskabátban,
a szeptemberi égbolt alatt,

Külvárosi szél

Hamburgeres zacskót pofoz,
akár macska az egeret.
Majd fut tovább, s egy ócskás
telepén karikává rendezi a port,
és dédelget lopott rézcsöveket.

Megtorpan. József Attila tér. Így
hívják. Kit érdekel, miért. Sokadik
megállója ez a busznak.
Hátrébb, a sövény mögött,
egy kapualjban kölykök szipuznak.

Megkerget néhány vonaljegyet,
lebegteti őket, majd leejti, s nézi,
amint a tócsán, lila csónakokban
bogarak szelik a földre hullt eget.

Mert

 
hozzávénülök az éveimhez, 
mert gyereknek lenni nem jó, 
gyereknek lenni rossz, 
mert apu mindig részeg, 
és borfoltos a konyhaabrosz, 
anyu meg nyitogatja a gázt, 
hogy felrobbantja a házat, 
és az iskolában a tanár néni 
veszi nekem a ceruzákat, 
hogy elrajzoljam magam, 
messzire a földtől, nagy kék 
űrhajókat csináljak felhőkből, 
s úgy álmodjak, hogy közben ne sírjak, 
örüljek minden színes papírnak, 

Édeni krepp

Búzatáblát szellő ringat,
körtáncolnak benne tündék,
mézlő tallér égre pirkad,
földet szántják aranytüskék.

Öblösödnek tarka színek,
Istennek szivárványujja
nagyvilágot rajzol íznek,
érzéseknek, hallelúja.

Nyári hajnal, mondd, van-e szebb?
Van-e ennél jobb és élőbb?
Kiszakított édeni krepp,
a világon nincsen fénylőbb.

Sztaduk, sztaduk

Szeretem a hajnalokat,
hallgatom, ahogy a távolban felsípol egy vonat,
sztaduk, sztaduk, kattog a sínen a kerék,
akár a falban kanyargó vízvezeték.

Ilyenkor sorban mind elém állnak
férfiak, nők, elhasználtak, felhasználtak,
gyárak, földek szomorú rongyai,
sztaduk, sztaduk, te vajon mit akarsz mondani?

Oldalak