A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Szeretem a hajnalokat,
hallgatom, ahogy a távolban felsípol egy vonat,
sztaduk, sztaduk, kattog a sínen a kerék,
akár a falban kanyargó vízvezeték.

Ilyenkor sorban mind elém állnak
férfiak, nők, elhasználtak, felhasználtak,
gyárak, földek szomorú rongyai,
sztaduk, sztaduk, te vajon mit akarsz mondani?

Dombok mögött hegyek nőnek az égnek,
estbe csendesül a nap, hallgató táj,
valahol bennem létezel és ez fáj,
cammogó hold, ölelő csillagfények.

Napnyugta dúdol dalt monoton módon,
apró dallam kószál a fenyők között,
a táj fekete ruhába öltözött,
valaha volt csókom felizzik szádon.

Vércse vijjan, egy apró élet bánja,
Isten bóbiskol, Lucifer csak lustul,
lelkek búcsúznak, őket az ég várja.

Egy hulló csilag villan s adja tudtul,
telik az idő. létezés megszabva,
minden mi él, jó-rossz, egyszer elpusztul.

Mindig van, aki fut,
s van, akit futtatnak,
van, akinek sok jut,
s van, ki éhen halhat,
van, aki álmodik,
más meg ébren forog,
van, aki hazudik,
s van, ki ezért zokog,
van, ki célba érhet,
más félúton bukik,
van, ki égig érhet,
más pokolban lakik,
van, akinek patak,
máshol árvíz sodor,
van, aki kortyolhat,
máshol szomj a nyomor,
mindig van, aki fut,
s van, akit futtatnak,
előbbi mennybe jut,
amaz jó kurvának.

Csak felszínt látsz, a mély takarja magát,
rohansz és elfutsz minden szép, jó mellett,
mindent akarsz, s talán sikerül nyerned,
mégis vesztetted az utolsó csatát.

A test parancsolt, a lélek hallgatott,
megbújt az értelem, de volt izgalom,
ma magadban sírsz és sehol irgalom,
mattra fakult színek, Isten elhagyott.

Hajnal hasad, néma madarak szállnak,
tépett idő őgyeleg körülötted,
volt szerelem - te könnyedén megölted,
a szép szavak hazugságba fulladtak.

A gyorsan múló időből valahol lemaradsz,
hiszen elfáradtál, fejed a melledre hajtod,
eddig sodort el az élet, elérted partod,
nem adtad fel, de most már pihenni akarsz.

Lehunyt szemmel megidézed ifjúságod,
az érintések még bőrödön fel-felizzanak,
éjszakáid talán forró ölelésekről álmodnak,
de hajnalban ébredsz, a reggel-fényt vágyod.

Szíved megremeg, újra hallod a suttogást,
ahogy előtted térdeltek a férfiak,
túlpartról néznek, már leomlottak a hidak,
csak az én lelkem vár, hogy útjára bocsásd.

Néha egy kisfiúról álmodom,
aki a petróleumlámpa fényében nézi anyját,
ahogy nyughatatlan kezében a varrótű forog,
s ölti a viselt szegénységet
a tiszta ruhákra.

Arcán vékony nyugalom, ami darabokra törik,
ha  a sparhelt platniján üres a lábas,
ám mosolygott mindig, ha ránéz
a hallgatag fiúra.

Álomcsend volt minden éjszaka,
fátyolként suhant a halvány csillagfény
a hajnal-harmatos kert felett,
hol, mint apostoli üzenet hangzott
a fiú esti imája.

Verset írok, csak úgy...csak úgy a semmiről,
az öreg fáról, egy vándor épp nekidől,
friss tavaszi szélben lobogó fűszálról,
egy régen elmúlt gyermekkori nyárról.

Verset írok, csak úgy... csak úgy a semmiről,
váratlan dörgésről, mely a csendet veri föl,
cikázó villámról sötét felhők között,
s hogy a gólyapár már hazaköltözött.

Verset írok, csak úgy...csak úgy a semmiről,
egy elhagyott házról, ahogyan összedől,
frissen sült, ropogós kenyér illatáról,
vagy, ahogy a rét felett apró lepke táncol.

A megcsendesedett éjben vihar söpört át,
a csatakká ázott fűre letört ágak lógnak,
furcsa csend töri szerte-szét most az aurát,
valahogy más íze lett a születendő szónak.

S nincs vége, valahol a hegyek alján dühödten
fordulnak vissza a fekete felhők és hoznak
esőket az aggkoros panelek falára, hidegen
csapódik arcomba a permet, a fények halványak.

Furcsa világ ez, dobozokba gyömöszölt létek
sírnak, elfelejtve a vágyakat és álmokat,
az utcán lehajtott fejjel járnak, lassan lépnek,
mintha szégyellnék, hogy élnek, élő-halottak.

Legerősebb kapocs, tudod, a lelkiség,
ha egyszer összehoz, semmi nem tépi szét.
Besározhat bárki, te csak bennem hiszel,
ha kell, a pokolba, ha kell, mennybe viszel.

Lelki kezeimmel simogatom arcod,
nem kell, hogy naponta megvívjad a harcod.
Mit Isten egyesít, ember nem tépi szét,
mindig közel érzed lelki társad szívét.

Nem számít, ha néha egy láncszem megszakad,
mégis fülembe cseng minden egyes szavad.
Lényem része lettél, az éteri társam,
velem maradsz mindig a lelki világban.

Szemedben fényes csillagok gyúlnak,
Mosolygó arcod boldogan nézem,
Szerelmed bűvös erejét érzem,
Régi emlékek a múltba fúlnak.

Lelkem azt súgja, te vagy a párom,
Akivel szívem egyszerre dobban,
Szeretlek téged magamnál jobban,
Ölelj át gyorsan, már csak azt várom.

Meséld el nékem, csodás az élet,
Amit most érzünk, sosem ér véget,
Amire vágytam, most megtalálom.

Melletted újra pezsdül a vérem,
Becéző csókod szomjazva kérem,
Jövőnk így szép lesz, szebb, mint egy álom.

Pattog a tűzben a rőzsenyaláb,
Reppen a szoknya és dobban a láb,
Izzik a hangulat, átmelegít,
Dob pereg, ritmusa égbe repít.

Arcodon érzed a vágy parazsát,
Lelkeden őseid harci dalát,
Tűz, te varázslatos, áldalak én,
Tomboló, lüktető fény-tünemény.

Mágikus táncomat néked adom,
Lásd, milyen isteni, nagy hatalom,
Fordulok, pördülök, hallva zenét,
Átveszi testem a dob ütemét.

Lankad a ritmus és lassul a tánc,
Mágikus töltetű esti románc,
Hamvad a láng, csitul bősz tüze már,
Ránk tör a béke, az éj dala vár...

Vénülök, testemben fogytán a maradék erő, hallgatok,
csak lelkem sokasodik, emlékek tárháza pókháló alatt.
Az ősidő köszön vissza rám, valahol ott bandukolok,
sőt teremtek. Álmaimban még hegyeket lépek át,
meztelen talpam alatt sziklák omlanak a mélybe, de már
nem érdekel.

Lomha ködfoltok között támolyog az út,
Míg kikerül néhány hó-festett oszlopot.
Fáradt, kialvatlan jégkristály szemekkel
Vizslatják arcomat a téli hajnalok.
<

Megfejthetetlen,
Talányos, tiszta fények
Égnek szemedben.

Fölém hajolva
Mosolyod csak az enyém.
Ruhád kioldva.