A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

(Kép: Fodor Ilona)

Összegyűrt híd a folyó.
Lopott fényeket gyűjtő
ködös, part menti árnyak
emelnek gátat az álmos,
hullámokon settenkedő
lágy csillogásnak.

Érzékek ösvényén
botladozva indulok feléd,
ujjaim izzó ezüstbe mártom,
tétova árnyakként
követik a holdfény lépteit,
míg titkaid kutatják élő
bársonyra festett csapáson.

Az érintés lemeztelenít,
könnyű szellőként
lebbenti fel szemérmed
áttetsző fátylát,
kérdez és válaszol
az álmosan mozduló vágynak,

Falak takarásában várom a tavaszt:
ablakomat hegeszti a nap,
szikrákat szór, vakítja szememet,
s mint annak pákája a szélben,
úgy nyilall belém a felismerés,
megváltoztam ezzel a téllel.
Istenem! Köszönöm, minden éled,
lelkem öröm hatja át, hiszen élek.

Azúrja kéklik

Tavaszi égnek azúrja kéklik,
napsugár égő aranyban fénylik.
Zöld füves réten egy gólya sétál,
óvatos lépte, körülnéz mélán.

Tűszirmú pitypang sárgállik árván,
rajt" röpke lepke lengeti szárnyát.
Méhecske zümmög, szökken a szöcske,
levegőt hasít madarak röpte.

Kikelet virul ezernyi színben,
gyümölcsfák ága virággal hímzett.
Ó, ennyi szépség elbűvöl engem,
látom a gondos, teremtő kezet.

Rügygombos ruhájú
kusza ágakra
aggatott napfény
hirdeti a tavaszt,
árnyékuk alatt
hajnali szél bujkál.
Vacogva vár
a délelőtt melegére
a lusta csend,
majd útra kel végre,
ballag a magányos,
száműzött éj után.
S mire megérkeznek
a kíváncsi méhek,
illatok születnek
a fák díszes ölében,
borzas levelek járják
bolondos táncukat,
egymáshoz simulva
az ég tenyerében.
 

Bíbor lángpalástját levetve
homályba rejti arcát a Nap.
Ha jő araszolva az este,
megpihen a horizont alatt.

Perc vonja ébenbe az eget,
aranyló csillagszemek gyúlnak.
Vén hold idő síkján lépeget,
az órák lassan éjbe hullnak.

Világra hintve édes álmot,
melyben béke, néma csend honol.
Valóságot csodákkal átfon,
néha mélyben, máskor hegyfokon.

Éj mámorát űzi a hajnal,
ébred a nap kék ég peremén.
Sugárzóan, tündöklő arccal,
útra kel egy új nap reggelén.

Darázs udvarol, járja nászát,
pergő pollenben gyönyörű színek!
Virág bontja kék sziromágyát,
magába öleli örök dísznek.
Tavasz! Ötvenen túl is öröm:
szeplős diák kerget fehér lepkét.
Elhaló lelkében jégözön,
papírra tűzte törékeny testét.
 
Titokzatos kalács már a hold,
fájó éjvilágáról szól ajkam,
szerelemre ármányból varrt folt:
büntetése tűz, hiába adtam,
elég, mielőtt jóvá válna.
Öröknek vélt idő, mind elmúlhat,
hamujának pernyéje szállhat,

Fényfoltos felhők
táncától szédül a nap,
amíg botladozik a szélben
háborgó hullámok fölött.

Ázott köpenyét só-nedves
hajókorlátra vetve
araszol feljebb
az álmos-hajnali égen.
Szikrázó gyöngyöket
szór a lángoló vízbe.
 
Majd haldokló percekből
font lépcsőkre lépve
varr ragyogó mintákat
a messzeség szövetébe.

Kivénhedt nyárfa susog
fejem fölött, rajta  apró madár fújja
rekedt hangon ismeretlen dalát.
Élvezem csupasz ágának remegését,
utolsó levelét is ellopta a fagyhalál.
A ma szép, s hogy mi lesz holnap:
nem számít, a természet meztelen bájában
marad az emlék, és ez a langyos fuvallat
arcomba fújja összetört hajamat.
Muskátlim virágba borultan vár,
még lélegzik, még hisz, még remél,
még emlékeiben él a nyár.

Istenem, ez mégis olyan hideg,
nézd a kezeimet…

Viharfelhő mohó szája
habzsolja-tépi
a késő délutáni eget,
napfénymorzsák hullnak
sietős-sötét árnyak közé,
ragyogó gyöngyökké változnak
felgyújtva hideg esőcseppeket.

Borzas pocsolyák felszínén
rohanó buborékokba
oltanak szivárványszíneket,
s amint elfut a széllel a nyár melege
kihunyó szikrákat hagyva hátra,
szemfedélként húzzák magukra
a szőnyegként lehulló jeget.

Csak a szél susog köröttem, hallgatás
most a világom, vak, fénytelen ég,
tehetetlen semmiben kapaszkodás,
rosszkedvűn csorgó idő, szürkeség,
bennem egy hitvány-hit, dac-büszkeség,
bár rádöbbentem, és lelkemben érzem,
bűnné vált a cinikus vétkesség,
fényre vágytam, aztán az értelem
vágott szájon, rossz ízű a vérem,
csókod sem égeti már a szám, rég volt,
karod nyoma foszlott rólam, letéptem,
most bőrömmel vidd el, legyek vérfolt,
mit undorral törölsz le magadról,
de neked is fáj - búcsú az álmoktól.

Furcsa képet vázol hegytetőn a festő,
fehér kavicsok hevernek mindenhol,
hasán elnyúló árnyék csupán az erdő,
de szép a magaslati táj ilyenkor.
Felső orom mellének domborulata,
zöld pázsitnak selyme omlik le róla,
hajának lágy fürtjei vállán lebontva,
ösvényei sál, derekára fonva.

Kitágult térben, növekvő fényben,
madarak járják különös táncuk,
páncélja villan, apró bogár éled,
hatalmasra nő reggelre étvágyuk.
Kusza csomóban a fű didereg,
éj kíméletlen csapása fájó,
játékos harang kötele bizsereg,
nyikorgó huzata imára vágyó.
Összecsap alant fény a sötéttel,
mire egymáshoz érhetne arcuk,
megtér a hajnali moraj békével.
Kisüt a győztes nap, véget ér harcuk.

Tegnap letettem tollamat.
Nem akarom, hogy fekete tinták folyjanak.
Majd akkor veszem ismét kezembe,
ha színes, virágos réteket rajzol
hófehér papírra tollam hegye,
s ha kitárhatom végre ablakom,
friss tavasznak édes illata száll be
pillangószárnyakon, s a fehér lapon
kacéran táncoló napsugár nevet
a tegnap még szomorú szemembe.

Üvölt a csend köröttem,
mint egy részeg festő
által vászonra álmodott képzavar,
kusza vonalak halmaza
fut az ecset nyomán
tántorogva, a hallgatás felkavar.

Vakít a sötétség

(Egy "volt" gyermek szavaival)

Arcomra régmúlt vágyak kövülnek,
párnámra csorba csillagok ülnek.
Furcsa, halálos randira kérnek,
Koporsómhoz már gyűlnek a férgek.

Először tőled búcsúzom kedves,
vonagló szívem utószor verdes.