Azt mondod, te tudod a lényeget,
hogy’ éld jól, s rendezd az életed.
Ne háborogjon senki, ha úgy döntesz:
örökre el akarsz menni....
Azt mondod, bírod még, tűrsz, remélsz tovább,
nem szaporítod a szót,s a hazátlanok sorát.
Mi ketten ültünk, te meg én,
a fűz alatt csendben,
Látod-e kedves, mily nagy a hó most, leple alatt még
alszik a város amott. Tél dala padra fagyott.
Hópihe szállong, táncol a szélben, bársonya rád hull,
ó, de hideg takaró, hűvöse felkavaró.
Otromba, komor árnyak,
nyomomban lopva járnak.
Rémséges, furcsa latrok,
szívembe lyukat martok.
Rabláncra fűzött lelkek,
békére sosem lelnek.
A bűnük mégsem várhat,
pokolban nincs bocsánat.
Jussuk a tisztítótűz,
mely minden gonoszt száműz.
Sorsomtól nem kell félni,
igazként fogok élni.
Megpróbál az élet
erődön felül,
de nem verhet éket,
eged kiderül.
Míg támad a bősz kór,
izzó ima száll,
mentőcsónakodból
nem eshetsz ki már.
Erősebb az Isten,
mint az ellened,
benne bízva minden
csodás rendbe’ megy.
Fehér ruhát repít elől
kagán leánya, kóc haját
teríti ránk, a földre dől,
Csak a szél susog köröttem, hallgatás
Dalolj poéta - vagy dúdold halkan
azt a dallamot, mi lelkedben ébred,
mondd ki a szót, vagy csak gondolatban,
magadban adj ritmust, vagy talán érezd,
hogy mi az, mi visszhangot kelt benned,
miként dicsér egy lángoló éjszaka,
szeretőd ölében mint ég tüzed,
aztán nyugalom, már rád simul karja.
A tetőablak hóleplet kapott,
Minden este izgalommal várlak,
Fagyöngyön siklik a hajnali napfény,
fénye szitál a lombok között,
Még felriadok éjszakánként,
Arcomon pár szexepil,
Ha éltél már földbe vájt putriban,
s ettél a családdal lopott pörcöt,
elmondhatod, szerelmes fiam,
meglelted, hol lakik az ördög.
Szemedbe néztem, s megfürödtem benne
Olyan volt tükre, mintha kristálytenger lenne
Egy szemüveg,
Csak a kezem figyeljétek,
betűt kever, így csalok!
Amit láttok, ne higgyétek,
s aki követ, nagy balog!