A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Mint antikvár képeslapon,
áthangolódtak a színek,
utófestett templomtornyok,

Egyik kezemmel szüntelen adok,
a másikat kitépték tőből,
nesze, jut neked is egy fél marok
ebből a béna szeretetből.

Lehetnék tán igazabb, fehérebb,
hogy nyüszítve iszkoljon a tél,
de én loholok  mint elvetélt eb,
ki otthonából űzötten él.

Arra megyek, amerről fúj a szél,
szemgödröm holt fényeknek tanya,
szívem üllő lett, rajta csend alél...
már az ökörnyál is fojtana.

Csikókorom istálló szegletén
nem volt még zabla, lovászlegény,
prérit álmodtam a karámba,

Koszos kis mancsát portálhoz nyomva
bámul befelé két kisgyerek…
Ma is, mint régen, sóváran lesnek

Bámészkodón közöttünk hever,
ágyunkat kifeküdte régen,
lakályos e megszokott meder,

Még szól, zenél a szerenád,
tücskök éji dala,
de nem hallgatja már tovább,

Nem vágytam még így a csókra.
Melegre, mit adhat gyufaláng.
Arcomtól a Hold fakó ma,

Messze vágyom, mint a földönkívüli,
kinek ki tudja , hol van otthona.
Hó-arcomra fanyar mosolyát szüli

Mottó:

„Hová rohansz így Te ősz, Te szűz arany,
nem látod veszted a túlvilág ködében?”

Emelj magadhoz mennybéli pásztor,
ki rám tekintettél és nevetésem
zengésén túl is láttad szenvedésem.
Tudtad, egyedül nem vagyok bátor,
s egy kézre hintettél, mint virágport.
Könnyű éke lettem, még sérülékeny,
emelj magadhoz mennybéli pásztor!

Sajgó testünk várja meleg jászol,
tenyerekből hullott rózsafüzérszem
jelzi az úton, hogy közel az éden.
Lázadó fiam koporsót ácsol;
Emelj magadhoz mennybéli pásztor!

Mily kegyes volt hozzám a bágyadt, őszi fény,
mikor homlokomra hullott könnyű csókja,

Csendes kis öregasszony a mama,
hullámcsattal tűzi gyér fürtjeit.
Aszott melléből fészekaljnyi sarj

Ennyi, keretbe foglaltuk a tegnapot,
téptünk a mából néhány szép pillanatot,

Álmomban a holtak szóltak:
„Megszületsz majd fenn a hegyen.
Szemedben vérvörös holdak,

Rejtsd a szerelmet nékem,
maradjon titkunk a szép,
futó felhők az égen
fenn, itt lenn árnyék és Te,

Barát, ki tőlem távol élsz,
s e bús vidékre csak remélsz
utazni egyszer: mondd, miképp

Hajamat ma kerüli a szél,
arcomba nem fúj kacéran,
távolodik szívemből a tél,