A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Hajamat ma kerüli a szél,
arcomba nem fúj kacéran,
távolodik szívemből a tél,

( Emlékház, Szécsi Margit emlékére)

„hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (2Korinthus 2:10)

(Rab Zsuzsa emlékére)

Tegnap repült minden. Még a rézmozsár is,
az anyja hagyta rá. Alján az ánizs

Egy parkon vágok keresztül az állomáshoz
hajnalonta. A fák kontúrja látomást hoz

Kazinczyhoz

Hogyha a lelked rejtve lenézne e honra, titokban
   hallva a szót, a magyart, elmenekülne legott.

Gyöngyszavú magyar leányok,
szálljon égre szép imátok,
hallja végre azt meg Isten,

Székelyek álmát, régi magyarságát, Uram, add meg!

 Ledér személy a nő, kevély:
ha szép, legyőz, kacag feléd,
szemében ott a nyertes; ám

Egy ideje mennyet és poklot
járok naponta, mégis bokrot
növesztget szívemben a tavasz,
 nehéz fürtű orgonabokrot.
Ha tavasz-vággyal hozzám szaladsz,
magamba ölellek hallgatag,
hogy elrejtve ott, bennem legyél
a szelíd-szép orgonák alatt,
ahol becéz sok szívforma levél.

Bárcsak Te ébresztenél
minden áldott reggelen!
Forró csókkal keltenéd életre
dermedt testemet;

Nem a tavasz,
a bohókás fiatalság
az, aki meghúzza a ravaszt,
s nem a fehér tél,
az egyhangú
az, aki igazán él.
S nem a vég az úr,
s nem az isten az,
aki szíven szúr.

Nem én pusztítom önmagam!
Engem az élet
pusztít, vadan.
Bennem a kávégőz,
a cigarettafüst, a szivarparázs
az örökké tartó gőg.

S engem sose érdekelt,
ki mit gondol.
A művészetért keltem fel
s versemnek hérosza nem én,
ez a szerep
most már az emberé:

Vihar dúl a város felett,
Zúdít záport, dühös szelet.
Villámfény az éjszakában,

Hányszor űztelek magamtól,
én konok! Hiába hittem:
most erős vagyok. Badarság!
Éltemet siratja minden,

Szegény legény e megkopott hazában,
Szerényen él botor falak között.
Ha szóra nyílna ajka, nem beszélne;

Az emberben hittem -
elszállt a ráció,
sosem leszünk Isten -
reinkarnáció.

Óh, te nemes lélek,
Felnézek rád, hidd el,
Küzdesz a közjóért,
Áldott, igaz hittel.