Óarany ritmust dobol a láb,
síró kockaköveken csattan,
poros kirakatban viaszbáb,
állott múlt-aszfaltba ragadtam.
A perc, mint tölgy levele hullik,
kés szikrázik életem nyakán,
bánattal laktam jól csordultig,
borostyán-elefánt a magány.
Ölelésed emléke kísér,
a számtalan fájdalom-atom
gyufás-skatulyába belefér,
talpig borít a bánat, hagyom.
Susog a lomb, távolban dallam kél az éjben,
Sötét az ég, homlokán csillagfények égnek,
Parázs a lég, táncba kezd minden édes álom,
Kacag a húr, holdvilág keringőz a tájon.
Boldog a nyár, arcába arcod van bevésve,
Neked dalol, hozzád hajol csókért cserébe,
Szíve szavát, szerelmét rábízza a szélre:
Hintse szét titkot őrző, forró, brokát égre.
Ezüst a tó, hűs tükrét tartja a Holdnak,
Alant a hab rajzolja, mit váltott valóra,
Amíg a dal tajtékán lágyan ringatózik,
Kelet felöl lassan hajnali pír lopózik.