A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Pillanatunk

 
Alvó arcod csendben nézem,
alvó arcod a kispárnán,
ugye maradsz, ez a részem
sziget lelkem óceánján? 
 
Rád ismertem, tudtam mindig,
csakis téged szerettelek,
minden álmom hozzád illik,
ugye maradsz… egy keveset.
 
Hiszen ketten értük tetten,
azt a tiszta pillanatot,
s nehogy csak úgy földre essen,
én elkaptam… elfogadod?
 

Veled ébred

 
Ahogy itt fekszem,
mellkasod ritmusa altat,
ez a kedvencem…
jó helyen ébredek rajtad.
 
Puha szőrszálak,
szótalan – meztelen nézem,
ahogy egymásnak
hajlanak testeden szépen.
 
Látod, itt fekszem,
nem megyek el soha innen,
veled ébredtem,
hisz veled alszik el minden.
 

Most fáj

 
Nem baj ha fáj, de én tudjam, hogy mért!
Ha fájnia kell, hát elviselem!
Úgy nem baj, ha fáj, ha gyógyulni vélt,
a beteg szerep már testidegen.
 
Ez most gyanús, kicsit alattomos,
fel-felbukkanó, hogy itt ücsörög,
úgy bánik velem, mint tulajdonos,
és nem hiszi el, hogy rendbe jövök.
 
Előkerül…  valahonnan a múlt,
mert fájnia kell, hogy észrevegyem,
én eldugtam rég, sötét lyukba fúlt,
de gyertyát gyújtott az életemen.

Rímen üldögélve

 
Lehetnél velem. Akkor nem más volna
lelkem menedéke,
és te lennél, ki velem halad
s szövetségesem, nem egy papírdarab,
tussal televésve.
 
Vártam én… minek? Megint másképp jött el,
fényről lebeszélve,
és kigyúlnak, majd lehullanak
jelentéktelen, meszes-üres szavak,
tegnap nehezéke. 
 
Kérdések, harag. Most az ösztön diktál
rímen üldögélve,
de tintám épp hogy papírt harap,

Kabát

 
Pocsék nap volt, fázós reggel,
odabújtam kicsit alád,
ott ültem a betegekkel,
méreg úszott bennem, kabát. 
 
Sírtam neked, szeretgettél,
néztük mások alig haját,
megrezzentél minden jelnél,
velem voltál akkor, kabát.
 
Gyenge madár… alig éltem,
megette a húsom magát,
nem volt akkor sok reményem,
láttál engem ugye, kabát? 
 
Béke van már, csend motoszkál,
angyal kíván jó éjszakát,

Idősóhajtás

 
Már hetek óta zsákban fut a jelen,
meg-megbotlik, nyakában a múlt liheg,
s a jövő sorban packázik vele,
zordat jósol, rövidet.
 
Fuss, fuss, a cél nincs messze a domb után,
fehérköpenyes sátrat bontva vezet,
fuss, mást itt úgysem várhatsz, egy cédulán
már rajta van a neved. 
 
A jövő, mint vattacukor a napon,
izzadva ragad a semmi kezére,
eltűnik a domb, és egy hűs asztalon
csak folt marad cserébe. 
 

Méltósággal

 
Talán ha egy hattyú lennék,
vízen sikló, hűvös vándor,
percek sóhaján élhetnék,
mint az első búcsúzáskor. 
 
Lehetnék másmilyen, sebből
vérző, mely már sosem múló…
kíváncsi tekintetektől
fenségesen félreúszó. 
 
Maradnék karodba fonva,
hűségesnek mindhalálig,
felröppenve, úgy dalolva,
az utolsó szárnyalásig.
 
 

Ilyen

 
Ilyen vagyok, csak meztelen,
könnyektől nyirkos-maszatos,
tiéd vagyok, hol idegen,
ki hajszoltan lejjebb tapos.
 
Néha tettes, olykor préda,
megosztó és megosztható,
zajos, nyakas, aljas céda,
páratlan és pótolható.
 
Ilyen vagyok, dühödt macska,
beléd karmolva éveket,
vagy támaszod falnál hagyva,
mely csak távolról méreget. 
 
És dajkád is, vagy fakereszt,
ki ordítva bűnre sarkall,

Tél

 
Túlélem a telet, ahogy illik,
ha orkánt is küld,  ha fákat csavar,
„a szél a tél…”, mondta anyám mindig,
s hogy télen meghalni nem akar. 
 
Túlélem a telet, csak azért is,
bár a hideg napok túl egyformák,
üvegen át nézve… talán szép is,
de kell ez az átlátszó távolság.
 
Nem tudom, talán egy cserépkályha,
talán az kárpótolna mindenért,
aranyló parázzsal körbezárna,
és duruzsolva búgna egy mesét.
 

Üzenet magamnak

 
Üzenem annak, aki ezt írja:
ne írd e verset, amely elenyész
az idő hátán mindaddig, amíg
te nem vagy egész, és nem vagy merész.
 
Kopott tolladdal ne kecsegtess mást,
s ne mondd, hogy Isten már sehol nincsen
és, hogy az élet örök kárhozat,
ahol megváltást nem adnak ingyen. 
 
Üzenem annak, aki ezt írja:
folynak a napok, és rád egy sem vár,
nem keres a perc és a pillanat,
s boldogságod is új vizeken jár.

Óarany

 

Óarany ritmust dobol a láb,
síró kockaköveken csattan,
poros kirakatban viaszbáb,
állott múlt-aszfaltba ragadtam.

A perc, mint tölgy levele hullik,
kés szikrázik életem nyakán,
bánattal laktam jól csordultig,
borostyán-elefánt a magány.

Ölelésed emléke kísér,
a számtalan fájdalom-atom
gyufás-skatulyába belefér,
talpig borít a bánat, hagyom.

 

Életkép

Életkép
 
Apró kincsek: egy párna, egy paplan, 
megviselt képek foltos kalapban. 
Zörren a zacskó, élete benne, 
mozdulatlanná dermedt az este. 
 
Reményt se hoz a megfagyott álom, 
pihen a sóhaj zúzmaraágyon. 
Néma barátja hold kegyes fénye, 
csillagos égbolt égi reménye. 
 
A sötét éjjel vén cimborája, 
lehull hűs leple, senki se látja: 
rongycsomó ágya reszket a gazban, 
hitét meglelné ő az igazban.
 

Neked

 
Szemedbe hullok, elveszve örökre,
Szíved dobbanó, éltető dallam,
Lelkemet adom cserébe örökbe,
Kívánom, mindig ezt halljam.
 
Gondolat-szilánkok hullanak egyre:
A szó itt nem sokat mondhat,
A részeket együtt rakjuk majd össze:
Egy érintés lesz csak a mondat.
 
Végtelen, időtlen nappal és árnyék,
Minden a miénk, a lét is,
Minden pillanat évekké váljék,
Örökre szeretlek én is.
 

Az éjjel hegedűse


Susog a lomb, távolban dallam kél az éjben,
Sötét az ég, homlokán csillagfények égnek,
Parázs a lég, táncba kezd minden édes álom,
Kacag a húr, holdvilág keringőz a tájon.

Boldog a nyár, arcába arcod van bevésve,
Neked dalol, hozzád hajol csókért cserébe,
Szíve szavát, szerelmét rábízza a szélre:
Hintse szét  titkot őrző, forró, brokát égre.

Ezüst a tó, hűs tükrét tartja a Holdnak,
Alant a hab rajzolja, mit váltott valóra,
Amíg a dal tajtékán lágyan ringatózik,
Kelet felöl lassan hajnali pír lopózik.

Ma még a Holddal táncolok

 
Sok sebet ejtett rajtam a félelem,
átvergődtem a sötét álmokon.
Gyerekként hittem, az élet végtelen,
s hogy most rövidül, nem csodálkozom.
 
Azért kaptatón túl lesz még ránc-remény,
s a perc csodája szerteszét hever.
Ha majd ott leszek az idő peremén,
szednem belőle ne legyen teher.
 
Távolabb lucskos a torlasz-gördület,
tegnap-foltját fonnyasztva szétterül.
A hitben-pirkadat nem fog már tüzet,
s fújom a pernyét tehetetlenül.
 

Az emlék marad

 
Mióta tudom, megfosztva állok,
a bordám között hiányod terjed,
az égbe szöknek tegnapnyi álmok,
miközben a tűz perzseli tested. 
 
Papám, ma is a fájdalom éget,
a gyász sós könnye lelkemre marat,
habár pillanat-kérész az élet,
a hamu porlik, emléked marad.

Szívvéset

 
Úgy szeretlek, mint esőt a kertek, 
gyöngyzuhatag ha tavasszal árad, 
örömömben könnyeimbe rejtlek, 
megborzongok, a veled-perc áthat.
 
Amit érzek, vad zivatar nyáron, 
el nem űzi palaszürke felleg, 
a menny alatt a katarzist várom, 
minden egyes égdörgésben lellek.
 
Hogyha ősszel tépi szél a fákat, 
töretlenül szilajságát állom, 
nagy ereje habár néha fájhat, 
a gyógyír hat, amint karod átfon.
 

Napkelte

 
Ma itt járt az égi vándor,
ablakomon benézett,
úgy csodáltam, milyen jámbor,
s gondolatom emésztett:
 
mit hozhatott vajon nekem?
Ősnapkelte! A remény
vagy a mámor, mi megterem
rajtad, s azzal jössz felém?
 
Nyughatatlan szívem belül
ébredéskor téged lát,
míg a lelkem feléd repül
csalódások fényén át.
 

Jönnél-e?

 
Ha elrabolna majd a félelem
s mint ló a zabot, tán úgy felzabál
a kín belülről, vajon meseszép,
türkizkék szemed egyszer rám talál?
 
Ha vágyaimnak leszek a rabja,
és láncra verve szolgálom őket,
vajon megvetés vagy csak szánalom,
amit várhatok s kaphatok tőled?
 
Jönnél-e, mikor mindenki elmegy?
Lehetnél minden, amire vágytam,
egy boldogító kis mátka, és te
lehetnél végső, halálos ágyam.
 
 

Oldalak