A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Kiszakadt, kiszakad

 
Ajkamon szó fogant,
elme-mag, gondolat.
Kiszakadt, kiszakadt.
Felsírt az öntudat.
 
Zászló és ünnepek,
versek és kötetek.
Bennem él, bennem él.
Magyar vagy – így regél.
 
Szép szó az akarat,
tudja jól, mit szabad.
Kiszakad, kiszakad.
Világban fennakad.
 
Áldott a sok tudás,
tankönyv, és tanulás.
Iskola udvara –
magyar szív pitvara.
 

Ez most egy régi tél

 
Aszott szőlőfürtöt rohaszt a magány,
a hold fényénél szeme színe kék,
kopár faágak közt gubbaszt egy madár,
mozdulatlanná dermedt a vidék.
 
A hideg fehér ruhát varrt a fákra,
a ház előtt egy lámpa pislogott,
halvány lángjából jusson tartalékra,
ha már körötte minden megfagyott.
 
Nem kért elnézést a sötét éjszaka,
s míg a fákon szendergett az álom,
csak szórta a havat, mindent betakart,
az ereszre jégcsapot varázsolt.

Nyíló rózsa

 
Feslik a bimbó, nyílik a rózsa,
könnyeket szárít kelő nap róla.
Illik a csókja titokra, zöldre,
elkölti vágyát égő vörösre.
 
Hajlik a fűszál, bókol előtte.
Szolgája lenne, szőnyeget szőne.
Lángoló szirmok, rezgő levelek,
szél csente illat, édes lehelet.

Vándor

 
Néha táncoltam az úton,
néha a bú mutatott irányt,
néha a hajnalt csókoltam,
s az, mintha magammal vihetném
úgy csinált,
de nem hoztam el soha semmit,
és csak magamat vittem.
Majd ha egyszer megkérdezik;
„ki vagy Vándor?” azt felelem,
„az vagyok most, aki máskor,
akinek mindig lenni akartam
az utolsó számadáskor”.

Hallgat a múzsa

 
Hallgat a múzsa, ömlik a könnye,
esőköpenye csupa rongy-cafat,
a csend kő-nehéz, ma gúzsba kötve
az elme mind, s tudatra köd tapad.
 
A sirámos égből szürkén, folyton,
eső csepeg az ázott földre le,
mintha monoton bús panaszokon
a tépett kertre vádja ömlene.
 
Nyúzott fák alatt szorongás lapul,
sírást hegedül a tavaszi szél...
apró reménység kéne támaszul,
míg kék mosollyal május visszatér.
 
 

Élő hárfa

 
Játszik a szél, játszik.
Tüskés, élő hárfa
a gyászom vigasza,
anyám rózsafája.
Csupa rügy és hajtás
minden egyes ága.
Reszkető levelén
a lét mosolygása
viasz-zölden csillan
a szomorúságra.
 
Csak szelíden, halkan,
mert a szívem árva.
Játszik a szél, játszik,
velem sír, úgy játssza.
Nincs már édesanyám,
nincs már e világba'.
Játszd el! Vidd el messze,
bízd rá a madárra!

Evolúció

 
Akkor már nem nagyon láttam,
vak sziklák szomorú bércén
hogy táncol angyallábú nyár.
Mert lehullott gyenge szárnyam,
s hajnali álmok zord mélyén
lelkem hideg lett és sivár.
 
Nehezen zuhant a földre
hófehér, angyali lényem.
Erővel tépték és buján,
s harsogta jaját a csöndbe
vergődve a nyár. Énnékem
sok durva év jött év után.
 
Egyikből így lettem másik.
A másik, kit legyűrtek ott.

Ha akarnád

 
Ha akarnád,
selymem suhogását,
derekam lágyságát
teríteném minden pirkadatra.
 
Ha akarnád,
szavam simogatna,
karom széltől óvna,
együtt futnék veled a hajnalba.
 
Ha akarnád,
kezem beszélgetne
kezeddel, ölelne
bíbor vánkosán a fénylő reggel.
 
Ha akarnád,
szívem öltöztetne,
mámorban fürösztne
éjjelente, hullnánk le a csenddel.
 
Ha akarnád,

Néma szíved

 
Ó, jaj, ne mondd, ne is szóljál,
lépteidet ne vesd erre,
nekem ne adj többet szónál,
nem kell kezed érintése!
 
Inkább add a szíved ízét,
levegődet mellkasomba,
ha mellém ülsz, azt szeretném,
hogy csendesen, csak osonva
 
szeress engem, simulj belém.
Testem korall, karom márvány,
smaragd színű rajtam a fény,
mint a jáspis szemem ráncán.
 
Hőn kívánnád. lennék arany,
lánc nyakadban, s messzi néző,

Aranymetszés

 
Ha már az élet benne van,
törődsz vele minduntalan:
szüret után hosszú szünet,
elburjánozni engeded. 
 
A vessző nyúlik szaporán,
nap húzza felfelé talán,
törődésed sokat segít,
elmetszed fölös ágait, 
 
a természet új rügyet nyit,
– mennyi bizalom, mennyi hit –
új levelet, új magvakat,
melyekből majdan fürt fakad... 
 
Elvettél, hogy kapj is sokat,
fejedben zsong száz gondolat.

Csontig

 
Kezdetben halkan kopogtat,
apró jeleket küld,
leporol egy régi rosszabb
napot s önelégült vigyorral
megpiszkál pár idegmagot.
Éppen csak… aztán gyakrabban,
álnokul közeleg, majd
tűz hátára pattan és
kiéget pár hússzeletet.
Végül belép. És már
nem csak a verandán,
a ház tetején a pince alján…
már itt bent, itt lépeget 
és megágyaz a remény
legutolsó darabkáján.
Nem is vendég, ő itt lakik,

Csak egy csirkepaprikás...

 
Egy régi sparhelt, rajta gőzölgő lábos,
most elégedett a sárga napvirágos,
hisz valami fő... kuncog a fedő, kacag
elégedetten. Illan, szökik az illat,
szerteszét szóródik a kicsiny konyhában,
dicséret fürdik az összefutó nyálban.
Türelmetlen inger a gyomor kordulása,

Mi ketten

 
A hangod volt, amibe először szerettem,
egy bátortalan pillantás
és tudtam, hogy mi ketten
akkor is, ha közénk állnak százan,
egyszer egymás felé indulunk,
ha kell, hát álruhában.
Egy lépés, majd kettő...
olyan messze voltál,
ahogy félszegen intettél
egy keresztútnál.
De akartalak, és  jobban bárminél…
képzeld… titokban már becéztelek
és amikor ideértél…
emlékszel? Hirtelen ifjak lettünk és részegek…

Bagolyasszony

 
Ha belém látsz, azt akarom:
üres legyek, puszta malom,
mikor alszom, ott virrasszon
fagerendán Bagolyasszony.
 
Cserfadeszka recseg-ropog,
Bagolyasszony egyre zokog,
nyoszolyája otthon maradt,
rokolyája is elszakadt.
 
Szereti a telihold azt,
hogyha éjjel felsikoltasz,
bagolytükröm széjjelhasad,
ha megnézed benne magad. 
 

A tűz éneke

 
Ott vagyok a fűben, fában, ahol serceg,
ahol perceg a világban szerelem.
Ott vagyok sóhajban, mában, szép kedvesed
lágy karjában, elhagyatott tereken.
 
Ott vagyok a szívben, érintésben, ízben,
ölelésben, legfőképpen ott vagyok,
hol a lélek lángra lobban, és repít fel
szép álmokba, tüzem mindig átragyog.
 
Ott izzom karodban, bársonyos csókodban,
szép szavakkal perzselően szeretlek.
Kérdésekben testté leszek, válaszokban

Téj jöjjön tavaszra

 
Kint mosolygott a nyár,
én mentem volna,
mentem volna már, de
az infúzió lassan csepergett,
fáradt voltam,
inkább aludtam egyet.
Kint mosolygott a nyár,
én mentem volna,
mentem volna már, de
hiába szerettem, akkor
nem csókolhatott napsugár.
Fáradt voltam, csak
piszmogott a méreg,
ráérősen szivárgott belém,
balra egy lány fehér arccal nézett…,
csak nézett maga elé szegény.

Oldalak