A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Dolgozik bennem az alázat

 
Dolgozik bennem az alázat, 
érvekkel porolja agyam, 
homályát megszövi, 
utána lerántja.
Magam sem értem már magam!
Jó lenne búcsúzni 
a szív hevétől,
kioltva végső 
düh-szén parazsát.
De nehéz a természet, 
ha emberbe épült,
nem zárhatjuk börtönbe 
égi madarát.
Dolgozik bennem az alázat, 
tanít, és csitítja hevem.
Talán a kor 
munkáját megóvja, 
s ráncokra simítja 

A körforgásban

 
Miért születtem, miért halok?
Jöttem, láttam, s majd mindent hagyok
magam mögött...
Lét-forgatag, de el nem veszek,
csak elveszek vagy hozzáteszek,
leírt körök.
 
Bejárt szintek, megcsodált torony.
Megtartom, vagy csak kapaszkodom?

A régi ház

 
Már látom a régi házat,
és ahogy közeledem,
egyre nehezebb a levegő,
már látom a hátsó udvart,
amit mindig körbenő
a dudva, és látom, ahogy ott állsz,
a napba mosolyogva.
Mintha… valamit mondanál is,
már mennék feléd,
de az édes emlék elé
bekúszik egy másik,
egy szúrósan sötét,
amin épp táncra kért a halál,
és ahogy a szobádba lépek,
a csend gúnyosan rám kiabál.
 
 

Kiszakadt, kiszakad

 
Ajkamon szó fogant,
elme-mag, gondolat.
Kiszakadt, kiszakadt.
Felsírt az öntudat.
 
Zászló és ünnepek,
versek és kötetek.
Bennem él, bennem él.
Magyar vagy – így regél.
 
Szép szó az akarat,
tudja jól, mit szabad.
Kiszakad, kiszakad.
Világban fennakad.
 
Áldott a sok tudás,
tankönyv, és tanulás.
Iskola udvara –
magyar szív pitvara.
 

Ez most egy régi tél

 
Aszott szőlőfürtöt rohaszt a magány,
a hold fényénél szeme színe kék,
kopár faágak közt gubbaszt egy madár,
mozdulatlanná dermedt a vidék.
 
A hideg fehér ruhát varrt a fákra,
a ház előtt egy lámpa pislogott,
halvány lángjából jusson tartalékra,
ha már körötte minden megfagyott.
 
Nem kért elnézést a sötét éjszaka,
s míg a fákon szendergett az álom,
csak szórta a havat, mindent betakart,
az ereszre jégcsapot varázsolt.

Nyíló rózsa

 
Feslik a bimbó, nyílik a rózsa,
könnyeket szárít kelő nap róla.
Illik a csókja titokra, zöldre,
elkölti vágyát égő vörösre.
 
Hajlik a fűszál, bókol előtte.
Szolgája lenne, szőnyeget szőne.
Lángoló szirmok, rezgő levelek,
szél csente illat, édes lehelet.

Vándor

 
Néha táncoltam az úton,
néha a bú mutatott irányt,
néha a hajnalt csókoltam,
s az, mintha magammal vihetném
úgy csinált,
de nem hoztam el soha semmit,
és csak magamat vittem.
Majd ha egyszer megkérdezik;
„ki vagy Vándor?” azt felelem,
„az vagyok most, aki máskor,
akinek mindig lenni akartam
az utolsó számadáskor”.

Hallgat a múzsa

 
Hallgat a múzsa, ömlik a könnye,
esőköpenye csupa rongy-cafat,
a csend kő-nehéz, ma gúzsba kötve
az elme mind, s tudatra köd tapad.
 
A sirámos égből szürkén, folyton,
eső csepeg az ázott földre le,
mintha monoton bús panaszokon
a tépett kertre vádja ömlene.
 
Nyúzott fák alatt szorongás lapul,
sírást hegedül a tavaszi szél...
apró reménység kéne támaszul,
míg kék mosollyal május visszatér.
 
 

Élő hárfa

 
Játszik a szél, játszik.
Tüskés, élő hárfa
a gyászom vigasza,
anyám rózsafája.
Csupa rügy és hajtás
minden egyes ága.
Reszkető levelén
a lét mosolygása
viasz-zölden csillan
a szomorúságra.
 
Csak szelíden, halkan,
mert a szívem árva.
Játszik a szél, játszik,
velem sír, úgy játssza.
Nincs már édesanyám,
nincs már e világba'.
Játszd el! Vidd el messze,
bízd rá a madárra!

Evolúció

 
Akkor már nem nagyon láttam,
vak sziklák szomorú bércén
hogy táncol angyallábú nyár.
Mert lehullott gyenge szárnyam,
s hajnali álmok zord mélyén
lelkem hideg lett és sivár.
 
Nehezen zuhant a földre
hófehér, angyali lényem.
Erővel tépték és buján,
s harsogta jaját a csöndbe
vergődve a nyár. Énnékem
sok durva év jött év után.
 
Egyikből így lettem másik.
A másik, kit legyűrtek ott.

Ha akarnád

 
Ha akarnád,
selymem suhogását,
derekam lágyságát
teríteném minden pirkadatra.
 
Ha akarnád,
szavam simogatna,
karom széltől óvna,
együtt futnék veled a hajnalba.
 
Ha akarnád,
kezem beszélgetne
kezeddel, ölelne
bíbor vánkosán a fénylő reggel.
 
Ha akarnád,
szívem öltöztetne,
mámorban fürösztne
éjjelente, hullnánk le a csenddel.
 
Ha akarnád,

Néma szíved

 
Ó, jaj, ne mondd, ne is szóljál,
lépteidet ne vesd erre,
nekem ne adj többet szónál,
nem kell kezed érintése!
 
Inkább add a szíved ízét,
levegődet mellkasomba,
ha mellém ülsz, azt szeretném,
hogy csendesen, csak osonva
 
szeress engem, simulj belém.
Testem korall, karom márvány,
smaragd színű rajtam a fény,
mint a jáspis szemem ráncán.
 
Hőn kívánnád. lennék arany,
lánc nyakadban, s messzi néző,

Aranymetszés

 
Ha már az élet benne van,
törődsz vele minduntalan:
szüret után hosszú szünet,
elburjánozni engeded. 
 
A vessző nyúlik szaporán,
nap húzza felfelé talán,
törődésed sokat segít,
elmetszed fölös ágait, 
 
a természet új rügyet nyit,
– mennyi bizalom, mennyi hit –
új levelet, új magvakat,
melyekből majdan fürt fakad... 
 
Elvettél, hogy kapj is sokat,
fejedben zsong száz gondolat.

Csontig

 
Kezdetben halkan kopogtat,
apró jeleket küld,
leporol egy régi rosszabb
napot s önelégült vigyorral
megpiszkál pár idegmagot.
Éppen csak… aztán gyakrabban,
álnokul közeleg, majd
tűz hátára pattan és
kiéget pár hússzeletet.
Végül belép. És már
nem csak a verandán,
a ház tetején a pince alján…
már itt bent, itt lépeget 
és megágyaz a remény
legutolsó darabkáján.
Nem is vendég, ő itt lakik,

Csak egy csirkepaprikás...

 
Egy régi sparhelt, rajta gőzölgő lábos,
most elégedett a sárga napvirágos,
hisz valami fő... kuncog a fedő, kacag
elégedetten. Illan, szökik az illat,
szerteszét szóródik a kicsiny konyhában,
dicséret fürdik az összefutó nyálban.
Türelmetlen inger a gyomor kordulása,

Oldalak