A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Magam előtt látom eres, nagy kezét,
amellyel a borjú combját vágta szét.
Bütykös ujján gyűrűt soha nem viselt,

Lehunyt szemeim mögött
ujjammal formázom tested,
nyelvemmel ajkaid között
arcodra rajzolom az estet,
melled simul tenyerembe,

Futotta volna többre, másra,
s csupán egy árva kézfogásra
került sor akkor, ám de lágyan

Szál gyertyát helyezz az oltár porára,
két kezed némán kulcsold egy imára,

A múlt poros tárházában
szép kincseim kutatom,
nem találom már a mában,

Hajnalban elvérzett a hold.
Aranyló sárga vére folyt,
Csorgott végig a ház falán,

A pap macskájáról szóljon most az ének,
ki hőn udvarolt a templom egerének.

Itt ez a ház, az ajtaja tárva s benne honol a teremtés egyik ősi csodája:
Mennyből hozzád szólnak a hangok, arkangyal baritonja,

Ha nem remélsz: rád hajol, rád ül a remény.
Ha nem nyúlsz a fényért: érted nyúl a fény.

Most megidéztetsz Isten színe elé, aki megtör és eltöröl minden idézetet,

Égbe kiáltott szó, vagy pusztán pusztába kiáltott?

Nem azért írom verseim, mert olthatatlan vágyat érzek
a halhatatlanság iránt, és büszke mellel állok félszeg

          Tavasz van újra, szél se’ fúj, madárka száll,
           a nap kisüt, ’s a polcokon pihen ma már
           a nagykabát, a sapka, sál. De néha még
               a reggelek hideg ködöt lehelve kék
               jeget csinálnak, és a tócsa partjain,
               törött szilánkokon pihennek álmaim…

Anyám hajára úgy talált a fény,
ahogy padokhoz ért a méla csend.
Pihenni tért imáival szegény,

Szabadon engedem szívem bús madarát,
útjára bocsájtom, mint legényt a család.

Éjjeli utakon titkok árnya nő,
rémeket riasztva kong a macskakő.
Monolit magányod biztatóra vár,

Széllel szemben, esőben ázva,
kavicsot rugdalva vársz a csodára.
A holnap elé félve tekintesz,

Tebenned bíztam elejétől fogva,
Ki minden versemnek hőse lettél –
Fogadj el – kérlek, szívdobogva,

Botom szorongatva ültem lent a stégen,
mindent bedobtam, de nem volt kapás régen.
Kerültek a harcsák, elbújtak a pontyok,
szembe kuruttyoltak a békaporontyok.

Egyszer aranyhalat terem a türelem  -
gondoltam én bölcsen  -  így lett aranyerem.
Ülni sem tudtam már, potyára meg minek,
míg egyszer váratlan megfeszült a zsineg.

Íme a nagy fogás, ugrálva örültem,
ám de az én halam csapkodott őrülten.
Külső segítség most nem jöhetett szóba,
így végül ő rántott be engem a tóba.