A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Szél játszik szíved húrjain, szemedben tűzfényű csillag ég,
reményeid és álmaid megőrzi mind a messzeség,

Nyargal a szél deres lova,
mint az acél, ide, s tova.
Vénülő Tél kardját feni,
Holdleányért megküzdeni.

Kormos felhőpamacsok az égen,
égett avar füstje tekereg,
céltalanul kerengnek a légben
hullafoltos beteg levelek.

Ólálkodik szelleme a múltnak,
mocsár fölött lidércfény lebeg.
Egünkről a csillagok lehullnak,
ledobálják dühödt istenek.

Szél vonít, mint kóbor eb a holdra,
tál kocsonya - kihalt most a rét.
Dér varr csipkés szemfedőt a holtra,
hűlt vackában didereg a lét.

Kormos felhők vánkosa az égen,
csupasz földön alszik lent a táj.
Megkukult a tücsök is a réten,

Felnézek. Önmagam keresem hegyek ormán.
Még én sem tudom, mi vonz – búvó patak nyomán
jár képzeletem. Hiszem, ott vagyok valahol,
hol az égbe nyúlt csúcson ezüstös felhő dacol
a kérlelhetetlen széllel. Ösztönöm rabjaként
vágyom a magasba, repülni, csenni a napfényt;
Ikarosz viaszos szárnyán szállnék a Napba,
verset rónék múzsák fennkölt dalába harapva.

   Ahol ég s föld ölelkező,
fehér gyászban most a mező.
Halott fűszál, halott levél,

Ó mily jÓ
a macskanász
melytől az ember falramász’
kergeti mint pandúr
űzi most a kandúr
trubadúr
a jó cicát
a húr vígan pendül
azután majd a csend ül és csak a vér dörömböl
s a csacska macska dorombol reszketve az örömtől
serkentve buja nászra
s a kéményen mászva
fekete már a koromtól
bádog zörög a körömtől
lyukas fazék csörömpöl
vágya kerge viadalban
vígan száll a dalban
jer ide cicám te iromba erős karomba
nem leszek goromba ha kéj áramlik faromba

Szépia színei várnak a nappali fényre a légben.

Elült a lárma, nagy zsivaj,
bezárt a régi jó manézs.
A lét alél, a szél szilaj,

Álmos a nyár most. Illata kúszik az alkonyi légben.
Lángvörös égen a szél hordja a Nap sugarát.

Már hegedülnek a lombok a fákon;
rezdül a levél-raj s a földre pereg.
Lép a boróka, lobot vet a tárkony

Szíve még szerelmet álmodott a tájnak
égi fényt remélve méla-tétován,

Ásított a vén hold unalmában,
szökik tőle már a csitri szél.
Tópartra visz engem is a lábam,

Új nyár, új hazugság, új nóta, új idő -
újfent itt ujjongunk, ó férfi, régi nő…

Sétálok a mólón, süppedő homokon,
omló holt romokon mélázok konokon.
Elhaló bús jajom szeleknek engedem:
sirály vijjogása háborgó tengeren.

Lelkem kusza húrján emléked felzokog,
múlt idők rongyain tétován foltozok.
Parttalan ténfergő tér-idő üzenet:
felcsapó hűs habok oltják a tüzemet.

Zenghetnek fülembe szirénes dallamok,
már el nem csábulok, ím, haza ballagok. 

Veled lenni vágyom, mert szeretlek,
még vakon is hozzád visz a lábam.
Tétován lépek, szegény eretnek,
tűző napon, sötét éjszakában.

Nincs zöld pázsit, ahol megpihennék,
csak szamártövis, égető csalán,
s hol a remény tüze füstölt nemrég,
iszalag kúszik bús romok falán.

Pogány hittel, mert egyebem nincsen,
csontsoványan, a szemem beesett,
megérkezve zörgök a kilincsen.

Eléd térdeplek én, az elesett,
lábaidhoz helyezem a kincsem:
árva szívem, mely mindig szeretett.