A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Gyújtson gyertyát anyám, fehéret énnékem,
ágyam mellé tegye, míg világ nem lészen.

Csonkig leégetett
karácsonyi fények,
újév petárdái
nyugovóra tértek.

Röpke fecske felkereste
kertemet egy édes este,
megpihenve fámon.
 
Fránya macska rajtakapta,
ráakadt a nagy magasba
felfutó faágon.
 
Kis madárka szárnya tárva,
tarka macska kúszva- mászva

Álomréten egy tündérlány,

Cseppnyi tündérhajadon

Vércseppem virágkelyhéből

Előbújt egy hajnalon.

Kora nyári harmatokkal

Érkezett a világra,

Tündérszárnya oly piros volt,

Mint a pipacs virága.

Édenkertbe vágytál fehér felhők felett,
Elárult mindent az igéző, szép szemed.
Szálljak én is veled, ezt dúdolta ajkad,
Vár ránk a végtelen, halkan így folytattad.

Egymást átölelve, minden zug bejárva,

Mély akkord egy lassú dalban,
könny kottából zengő dallam.
 
Sápadt lényem megcsókolja,
forró színekkel megszórja.
 
Bársony hangok könnyű karja
édes kínnal lelkem marja.
 

Zsebembe dugva mind a két kezem,
midőn akár faág karistol éltemen
haránt az érzelem, s megyek tovább
a kénytelen-porond akarta verseken.

Fütyülni kényszerít a köz, s csupán
a mellkasomban illegő cafat fokán
libeg, miképp a vágy, a fájdalom,
mikor hiába nyílik énekelni szám.

Hagyom lehullni hát igaz dalom
kopott virág gyanánt a semmibe, s vacog
haláltusája közt, s kopog, midőn
a lélek önmagán, s csupán magán zokog.

Mókás fickó Nótás Vilmos,
Hogyha rákezd, s hegedül:
Még az agg is táncra perdül,
S a karám is összedűl!
Bodrival járja a Cirmos,
Hogyha húzza Nótás Vilmos,
S ki csak lőrét fizetett,
Annak is méz íze lett!

Mit csinálhat Nótás Vilmos
A tóparton egyedül?
Tücsöknéppel csillagoknak
Édes versenyt hegedül!
Ruha hullik, s Nótás Vilmos
Bőre csillog, haja szirmos:
Szép leány szórja tele,
Vízbe ugrik ővele!

Úgy érkeztél hozzám, mint eltévedt madár,
ki hosszú útjáról hazaszáll párjához,
s kit nem csábít többet pompás látóhatár.

Jégcsapokat hízlal a fagy,
nagy gondban így a madárhad,
mindent hó és jég fedett be,
szükség lenne friss étekre.

Kicsiny, színes, pelyhes élet,
erkélyemre be-betéved,
körbetekint, bár nem tolvaj,
elillan egy szem tökmaggal.

Visszatér, de nem egyedül,
kis csapatba belevegyül,
Kincső-Kincső, párját hívja,
csőrében mag, így száll tova.

Már párjával együtt jönnek,
mind a ketten megörülnek,
napraforgó, tökmag, dió,
madárbegynek mind, ami jó.

Vámbéryt az Isten egyszer elengedte,
Beült hát pezsgőzni, a közeli Sevenbe,
A szépen habzó italt franciául kérte,
A pincér bólintott, majd sietve ment érte.

Vámbéry ebédhez átváltott olaszra,

Sápatag a táj, ahogy
borítja bús homály, fagyott
mosollyal meg-megáll amott
egy régi vacogás.

Fog kocog, kék a száj, vagyok
magam a sorvadás, karom
sikolt vakon, akár havon
bakancs, a gerinccsigolyán.

Karistol a jég, a marka
alvadt véren szívem marja,
s rajta remény rideg csontja
perg ropogva, hull a hóba,

ahogy elborít a tél.

Libeg puhán a tél.
A vén, arany falevél
nyugalomba szállva:
elcserélve már az álma
homályillatú halálra,
s leng a hópehely.
Lágyan hull az est.
A hold, reményre lesve
felbolyong a dombokon az égre,

Mint jelzőtűz, ha jő az éjszaka,
mely világít a vaksötét pusztán,
úgy ragyogott két szemed lángja rám,
már tudtam, fénylik veled majd a ma.

Rég úgy bolyongtam, mint kósza szellem,
kinek hazája nyirkos, vaksötét,

Voltam a szőkébe hajló május,
ki menekülve is karodba futott,
kit üdvözölt az utcai árus,
ki szelíd csókjaival égetni tudott.

Szeretlek, suttogom halálodon,
törékeny kezed oly halvány szememben,
mint ősszel hervadó virágszirom,
és csendben végső sóhajod elrebben.

Ha majd túlnövök az élet-csatákon,
a mennyország kapuját zörgetem,
kósza lelkem vezeti egy madárnyom,
csak testem őrzi hideg sírverem.

A rettegés ráfagyott
arcomra.
Nem téphetem le róla.
Azóta
gyakran háromszor  sírok
naponta.

Függönyt fel!
Remegő térdekkel
a színpadon állok,
új jelmezemben.

Fulladozom.

Ordítok:
szeretet, emberség,
megbocsátás, hűség,
meghitt mosolyok?

Meghajlok.
Konganak a néptelen
széksorok.
Jéghideg csönd kóborog.
Könnyezem.
Milyen szánalmas vagyok!

Steril padlón vértócsa,
lecsukódik szempillám.
Távoli a vezényszó:
"Nem halunk meg, jó kislány!"

Hasztalan a levegő,
csendes marad magzatom.
Gépek szabják ritmusát,
álmainkat szaggatom.

Mit mond az ég, mikor a sötétség dalol,
és a csillagok összebújva félik a magányt,
majd a hold is szégyenlősen elfordul tőlük
magára hagyva sok kikent utcalányt?

Vajon mit mond a fa, melyen nem terem virág,
és a száraz faágak is sírnak a szélben,
a levelek már búcsú nélkül hullanak,
és utolsó sóhajuk lebben a légben?

Vajon mit mond a tó, mikor jégpáncél borítja,
amikor a rianás is csak magának sikolt,
majd a kies hómező is úrrá lesz rajta,
és a sötétben csak egy bagoly rikolt?

A józan eszemmel már régen ellöknélek,
csak ostoba szívem kapaszkodik Beléd:  
mint egy mániákusan hazajáró lélek,  
ki nem tudja feledni előző életét. 
  

Táncra csábított a kedves,
s tisztelem az illemet,
lágy keringő bűvös árja
karjaiba szédített.
Szédített, csak szédített.

Szolid tangó dallamára
teste körém fonódott,
lambadának ritmusára,
mint nádszálat ringatott.
Ringatott, csak ringatott.

Extázist hozott a rumba,
ajzott íjjal várt Ámor,
szenvedélyes szamba közben
felszínre tört a  mámor.
A mámor, a mámor.