A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Alászálla Tammúz isten, alászálla víg zenével,
alászálla táncosnőkkel a sötét Kurnugéába
”Istár pokolra száll” (akkád ének)
(Rákos Sándor fordítása)

Világkígyó, Káoszkígyó
templomára süt a Hold,
tekeredik, csavarodik,
ami lesz és ami volt:
nincsen halál, nincsen élet,
csak a kéjbe fulladt tánc,
Világasszony láng-bokáján
vonaglik a kígyólánc.
Újra áll a Smaragdváros
vén szakadék peremén,
csillagzápor ős-fényében
táncolsz Te és veled Én.

Uram, én kritizálni jöttem,
hisz Teremtésed a földi pokol:
amíg fent az angyalok cicáznak,
addig itt lent az ördög szónokol.
Hagyjuk a magasztos szép szavakat;
én azt hiszem, ezt elszúrtad nagyon,
és ha nem vigyázok balga szavaimra,

Rügyet bont fáimon a sokadik tavasz,
elmúlnak az évek, csendesül a panasz.
Bevetettem földem, alig bírta karom,
kiszolgált sok évet, megszakadt a malom.

Verőfényes nyáron fegyelmezett lettem,
aranyló kalászon ezüst hajam lebben.

Sorsodból kiszakítottál engem,
és rám ordítottál, hogy:”Nem szeretsz!”
Harsogtad fülembe szakadatlan,
gyűlölt lomjaid közé eltemetsz.

Véznaságom lökött egyet rajtam,
vittek ágyukba mámorok, kéjek,

Buktam már százszor, de ismét felállok!
Fel én! Erőt Te adtál hozzá nekem...
Csak letörölgetem friss, fájó sebem,
s most nem csupán szitkokat kiabálok,

Színekből szőjünk szivárványt
az ég végtelen kékjére,
halk hangokból harmóniát
magányunk fájó csöndjébe.

Egyetlen érző érintést
a tér szabta végtelenbe,
egy boldog, szép pillanatot
a magányunk türelmébe.
 
Adj szerelmünknek túlélést,
egy ölelést a vágyaknak,
a veled-velem ébredést
tűzben izzó éjszakánknak.

Csepp szobában
egy csepp asztal
pihen kecskelábakon,
csillag küldte
éji szellő
kocogtat az ablakon.

Csepp szobában
csepp asztalon
ezüsttükör áll, ahol
telt mosollyal
lesi saját
ezüst üstökét a Hold.

Csepp szobában
ezüst rezzen
aranyfénybe szalad át,
lenge leány
tükréhez ül
fésüli aranyhaját.

Csepp szobában
sziporkázik,
csillag-, holdfény táncot lejt,
tündérlányka
csepp asztalra
egy cseppnyi könnycseppet ejt.

Lábad hűlt nyomába fúlt összes vágyam.
Szívem csak keserű bánatot dobban,
Helyem nem találom a nagyvilágban,
Nem vagyok nélküled, ki Veled voltam.

Két kézzel gyűrném elárvult lelkemet,

Mondd, lesz-e csendes nyarunk,
s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?
Megyünk-e még a széllel szemben,
vagy nyeljük a port, melyet felkavart?
Vajon lesz-e még erőnk lépni egyet,
és lesz-e, ki hallja erőtlen szavunk,
érdekel-e más embert is,

Köd gomolyog a Temze felől,
unottan harapja London piszkos városát,
huppanva zúdul be a piactéri katlanba,
átugorva a Globe szinház kidőlt kapuját.
Elhalt itt már a szó, nincs más csak pusztulás,

"Színház az egész világ
és színész benne minden férfi és nő."
 

Játsszunk hát,
lobogjon az a láng!
Ördög írja szerepünk vagy a teremtő?
Oly mindegy, miénk az ellopott idő.

Játsszunk költőt,
az itt-ott összeszedett vers-formákkal viaskodva,
ölelkezzenek rímeink egy lágy szonettben,
klasszikusan legyen megformálva.
S hogy nem hagy nyomot a fejekben?
Oda se figyeljünk!

Hétköznapi ruhában álltam az útját.
Elé térdelve néztem,
milyen a horizont ott,
ahol meztelen a lélek,
és tanyát nem ütött a gond.
Figyeltem homlokát,
melyre apró ráncokat
gyűrt a gyenge harag -

Megkértem az ácsot, faragjon koporsót,
elűzött konokul: "Neked az utolsót!"

Elfogy az asztalról törhető kenyerem,
a hétfői nyomort vasárnapig eszem.

Megkértem a hóhért, vigyen a bitóra,
nevetett galádul, nem hallgat jó szóra!

Egyedül kószálok, hullatom könnyemet,
kihez is forduljak, váltson meg engemet?

Megkértem az Istent, vegye a keresztet,
kérdezte szelíden: "Akarsz-e még egyet?"

Foszlott rongy szemfedőm, vadrózsás a széle,
betakar gyermekem alázattal véle…

Fázom.
Lelkem vetkőztetted meztelenre,
szögeid szaggatják húsom.
Letépted álcám, múltam meztelen,
bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.
Fázom.
Kioltottad tüzem, a parazsat taposod,

Vágányok futnak,
vonatok száguldanak,
távoli álmok vonzanak.
Menni vágyok, elfutni innen,
de
lábaim mozdulatlanok.

A szitáló esőt bámulom.
A szél szemetet söpör
mellettem.
Jó lenne összegyűrni
és belevetni
eltékozolt életem.
De csak állok,
rád várok.

"Sunt lacrimae rerum"

A csontokból főzött enyv tűnt el,
vagy az osztályon aluli fa száradt
bele az időkbe?
Nem tudom, csak éreztem, hogy
a fiók lágy siklásában nem áll meg:
szétesve landol a szőnyegen. Találgatom: mi és

Majdnem elhittem, más vagy, mint a többi,
mikor az ösztönös gyanakvás idejében szólt,
és a villámlás utáni, hirtelen csendben
csak a csalódás ördöge szónokolt.
Elgondolkodva néztem az arcod,