A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Metamorfózis

Ha rúgnak még rajtad, kívántad azt.
A szakadék szélén kezedre lépnek,
eltörik ujjaidat, hogy legyél, aki vagy.
Koplalj és éhezz, vétkezz,
míg önmagad által megszégyenülsz,

Esti külvárosban

Az esti külvárosban, a néptelen utcákon
hazafelé úton majdnem egyedül ballagok,
árva lélek sincs mellettem, de ezren kísérnek:
a huncut Hold és a fázón reszkető csillagok.

A házak rőt cseréptetője ablakukba lóg
és épp' úgy toporognak szorosan összebújva,
mint pipájukat pöfékelő, didergő manók:
kurta kalapjukat jó mélyen szemükbe húzva.

Ősapák szabdalnak

 

Ősapák szabdalnak
Sírkő-szilánkokkal
Táltos férfi-dallal
Szárnyas énekszókkal
Hívnak által engem
Égen vágott résen
Csillag-rengetegben
Lesz a születésem

Véremet folyattam
Folyóba folyattam
Így lettem, lettem én
Romolhatatlan

Vágnak asszony-ősök
Jégvirág-késekkel
Nők, sötét kendősök
Néma énekekkel
Hívnak által engem
Tűnt álomidőbe
Beleszövik csendben
Sorsom kendőikbe

Nővéreim, ékes íriszek

 

Május szült engem: a Szépségben hiszek.
Nővéreim vagytok, ékes íriszek:
szirom-szoknyájú szivárvány-leányok,
fodros taréjú, szűz tündér-sárkányok.

Nőszirom-nővérek, ékes íriszek!
Mindörökké áldjuk szép Maia anyát!
Hintse reánk kékjét, olvadt aranyát!
Mellkasomban verdes kehely-szívetek.

Kéklő és aranyló dalként lüktetek.
Tündér-nővéreim, ékes íriszek!
Ringassátok lelkem, ha már nem leszek!

Őszura ül trónján

 

Őszura ül trónján
az Öreg Időnek
hátára vén pókok
ködpalástot szőnek
mennydörgés a hangja
dió kopog vállán
a vonagló szőlő
vére csorog állán
szélfútta szakálla
borostyánként sarjad
rászállnak vállára
korom-szülte varjak

most SZÓ nélkül

szó nélkül szövöm most a gondolatokat,
mert kimondva sokszor fals a dallam;
címet sem keresek, majd te megmondod,
miről is hallgattam a néma éjszakában,
mert tudod, érzed, ami bennem kavarog,
s ha végiggondolod, rájössz, nincs titok,

Peronon

 

Nézem az arcokat.

Álmos tekintetekben az éjszakát kutatom,
sálak, gallérok mögül kivillanva
egy szeretkezést idéző
harapásnyomot a nyakon,
vagy csak egy mosolyt,
barátságosan,
de halott világ ez.
Üres szemek merednek rám fásultan.

Egykedvűn tépkedem a perceket.
Átsuhan ajkamon csókod halvány íze,
de szád nyomát a resti ócska
kávéja és cigarettám füstje söpri félre.
Fázón húzom össze kabátom.

Ősz leánya

Tarka fátylú hölgy halkan felzokog,
porcelán orcáján hűs könny csorog -
ősz leánya.
 
Hűvös, deres ajkán sóhaj remeg,
súlyos, ropogó percekkel pereg
elmúlása.
 
Tél tábornok most testéhez vonja,
táncuk lassú, erősen markolja
apró kezét.
 
Méla dallam magához öleli,
néma csókjával lágyan eltöri
finom lelkét.

Oldalak