A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Belém nyilall a reggel
egy ébren átforgott éjszakát
söpörve a szétfeküdt ágy alá.
Égett ízű kávé kaparja torkom,
és az érszűkületekben vánszorogni
kezd a vér a pusztuló agysejtek közé,

Az ingedbe bújtam, hívtak lila virágok.
"Már majdnem akkora vagyok!"
Te büszkén néztél, mikor az égig nyújtóztam benne.
Nem baj, ha térdig ér!
Szemedben visszaragyogtam,

Szép szerelmem, mondd,
sétálunk-e még a hold
túloldalán
a világ elől elbújva,
összefonódva az éj sötétjében?

Szép szerelmem, mondd,
táncolsz-e még velem
csillagfényben,

Megbűvöl indigó színű szemed,
kócos hajamba túr gyöngéd kezed:
vágytól szédülök.
 
Ajkad most varázsigéket rebeg,
apró szárnyad izgatottan remeg:
lassan gyengülök.
 

Ő
felsírt,
gonosz álmokkal
borult rá az éjszaka,
kócos kisgyerek,
fiam,
Te.

A lustán vánszorgó idő
vár talán valamit még,
kínál kínzó holnapot,
de múltunk  rég elfolyt.

Koszorút fonsz homlokodra,
Jézusnak hiszed magad,
élvezed, hogy véred csorog arcodra.
Krisztus-előttből Krisztus-utánba tartasz,
de az is lehet, hogy éppen fordítva.

Nézz tükörbe,
s lehullnak bőrödről a tüskék.

Ha rúgnak még rajtad, kívántad azt.
A szakadék szélén kezedre lépnek,
eltörik ujjaidat, hogy legyél, aki vagy.
Koplalj és éhezz, vétkezz,
míg önmagad által megszégyenülsz,

Milyen magasan a trón - és milyen esetlen vagyok!
Áhítattal nézem, majd körbesétálok a hegy alatt.
Vajon van-e út, egy kis rejtett ösvény, ahol elindulhatok?
Üresen áll, csalogat, miként vacsorához szólít jó anyám;

Padlás poros rejtekén
hever sok régi emlék,
elfelejtett lim-lomok,
elmúlt évek és napok.
Szúette, vásott komód,
fiókján eltört a  gomb,
karfa nélkül hintaszék,
s  ujjnyi por a pamlagon.

Üres  a tenyerem is,
s olyan árva vagyok;
végképp nincs semmim.

Az ígéret-filléreket,
amiket nagylelkűen még
viseltes kalapomba löktél,
odaadtam az első, felém
tántorgó reménynek.

Csak azt az estét tudnám feledni,
mikor a kopott macskakövön fekve láttalak,
amikor utoljára éreztem, hogy együtt vagyunk.
Ahol döbbenten álltam és bizakodva
vártam a jótékony ébredést,

Az esti külvárosban, a néptelen utcákon
hazafelé úton majdnem egyedül ballagok,
árva lélek sincs mellettem, de ezren kísérnek:
a huncut Hold és a fázón reszkető csillagok.

A házak rőt cseréptetője ablakukba lóg
és épp' úgy toporognak szorosan összebújva,
mint pipájukat pöfékelő, didergő manók:
kurta kalapjukat jó mélyen szemükbe húzva.

Ősapák szabdalnak
Sírkő-szilánkokkal
Táltos férfi-dallal
Szárnyas énekszókkal
Hívnak által engem
Égen vágott résen
Csillag-rengetegben
Lesz a születésem

Véremet folyattam
Folyóba folyattam
Így lettem, lettem én
Romolhatatlan

Vágnak asszony-ősök
Jégvirág-késekkel
Nők, sötét kendősök
Néma énekekkel
Hívnak által engem
Tűnt álomidőbe
Beleszövik csendben
Sorsom kendőikbe

Május szült engem: a Szépségben hiszek.
Nővéreim vagytok, ékes íriszek:
szirom-szoknyájú szivárvány-leányok,
fodros taréjú, szűz tündér-sárkányok.

Nőszirom-nővérek, ékes íriszek!
Mindörökké áldjuk szép Maia anyát!
Hintse reánk kékjét, olvadt aranyát!
Mellkasomban verdes kehely-szívetek.

Kéklő és aranyló dalként lüktetek.
Tündér-nővéreim, ékes íriszek!
Ringassátok lelkem, ha már nem leszek!

Őszura ül trónján
az Öreg Időnek
hátára vén pókok
ködpalástot szőnek
mennydörgés a hangja
dió kopog vállán
a vonagló szőlő
vére csorog állán
szélfútta szakálla
borostyánként sarjad
rászállnak vállára
korom-szülte varjak

szó nélkül szövöm most a gondolatokat,
mert kimondva sokszor fals a dallam;
címet sem keresek, majd te megmondod,
miről is hallgattam a néma éjszakában,
mert tudod, érzed, ami bennem kavarog,
s ha végiggondolod, rájössz, nincs titok,

Nézem az arcokat.

Álmos tekintetekben az éjszakát kutatom,
sálak, gallérok mögül kivillanva
egy szeretkezést idéző
harapásnyomot a nyakon,
vagy csak egy mosolyt,
barátságosan,
de halott világ ez.
Üres szemek merednek rám fásultan.

Egykedvűn tépkedem a perceket.
Átsuhan ajkamon csókod halvány íze,
de szád nyomát a resti ócska
kávéja és cigarettám füstje söpri félre.
Fázón húzom össze kabátom.