A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Álom

 
Itt van a tündér, szárnya ma hint éj-fényjeleket, míg
küszködik itt múlt és a jelen, csillagnevető víg
éjszaka leplén fújja a szemcsét, porzik az égbolt.
Szálldos a tegnap, míg vele fénylőn táncol a régvolt.
Illan az álom, még ma kiseprem, múlt pora reppen.
Hold teli fénylő udvara tisztán tűnt idejében.
Vén banya hintáz, hajlik a sarló, fél a boszorkány.
Izzik az ármány, csillagos égen kel fel az orkán.
Hűlt helye holdnak, tiszta az udvar, szép ma az álmom.

Ha majd eljő a Nagy Karácsony

 
Ha majd eljő 
a Nagy Karácsony,
dísz lesz az 
éji ég is - bársony.
Tüzet raknak,
s körbetáncolják
fényruhát 
öltött angyalok,
szívem pompába 
borul majd,
s rájövök:
 Hát ez mind én vagyok!
És csillogó szemem 
nem  nyöszörögve lát,
még a komorabb 
felhő is áttetszőbb,
látni lehet 
Szűz Mária alakját.
S mondom majd:
 Mily szent eme  jászol!

Depresszió

 
Ma még nem is sírtam,
a könnyek nem lettek betűk.
Láthatatlan - nem is vettem észre,
hogy nagy kövek hulltak helyettük.
S eltűnt a szirtről keselyűnek fészke,
de apró felhők mögül szemlélhet,
hogy valami emészt-e.
Csonka cseléd a sors sokszor,

Levélkönnyek

 
Álomittas tájra simul most az alkony,
csendek pihennek rétek lágy ölén,
ezer-szín szépségű lassú hervadásra
szelíd-reszketőn ráborul a fény.
 
Levél bársony selymén elmúlás remeg,
de élet-féltőn tartja még magát,
ringó ágak között hűvös szél oson,
levélkönnyeket hullatnak a fák.
 
Kopár ágaikkal búcsút intenek,
rőt avarba sírják a múló szépeket,
évgyűrűk óvják az élet csodáját,
az illatot, színeket, az új kezdetet.
 

Rám zuhan a rideg éjjel

 
Rám zuhan a rideg éjjel
 
Borongós, furcsa fényt szemezget
a rőt-vörös nyári este,
nekem a vég, másnak a kezdet,
míg az éj titkát kilesve
 
hangtalan suhan az alkonyat
a zord fénnyel karonfogva,
mint prérin vágtató vadlovak,
kiket sosem zárt a fogda,
 
úgy zuhan rám a rideg éjjel;
örvénybe ránt e lejtmenet,
sátáni, gonosz, hideg fénnyel
beszippantja a lelkemet.
 

Égi harmónia

 
A félelem lelkünkre ül, mint a korom,
bevonja oly vastagon, hogy bent reked a lélegzet.
Lassan eltemet, akár a föld temet hervadó levelet.
A szeretet semmibe vész, mint az éj, ha csendben kél a nap,
”semmi ágán ül" a szívünk, s nem érti e véges végtelent.
Foszladó lelkeink fölött Te őrködsz rendületlenül,
s lágyan, akár a szél, titkos mélyekre szállsz,
vársz, s ledöntöd a félelem-falat.
Erőd alatt roskad az akarat, formálsz, faragsz belőlünk,

Szerelem-dal

 
Leszel-e könnyű szárnyam,
ha mélybe húznak csendes bánatok?
Leszel-e boldog biztonságom,
melyre mindig bátran támaszkodhatok?
Leszel-e könnyű álmom,
ha feledném minden harcomat?
Leszel-e szelíd fényem,
mely lágyan simítja könnyes arcomat?
Leszel-e békém, óvó csend-falam,
ha tombolnak köröttem viharos szelek?
Leszel-e „örök igazam”
holtig őrizve szerelmemet?
Leszel-e emlékem fénye,
ha gyenge szívem csend ölébe hull?

Lélek-dal

 
Élek, mert elküldött az ég, hogy miért, nem kutatom,
akár a földre hullt szirom, hallgatagon,
csendes-boldogan hiszem, hogy célja van szerény életemnek.                                                                                          
Élek, mert elküldött az ég, élek az életért, remény-boldogságért,
gyermekért, hitvesért, magamért s másokért is talán.                                                                                                        

Nem tudom a szót

 
 
Titokzatos a szó, amely hozzád vezet,
szívembe égette már az emlékezet
a megbánás lázas-fájó hangulatát,
felrémlik a múltból néhány régi barát, 
 
néhány ki nem mondott, magasztos ígéret,
elvetélt álmokban félresiklott élet,
eltékozolt percek nyomán múló évek,
a bűnben felizzó, porig égett lélek, 
 
gőgösen kiáltott szenvedélyes szavak,
síron égő gyertyák, míg ki nem alszanak,
minden, mit az élet számomra megadott,

Évszakok

 
 
Forog az idő kereke egyre gyorsabban,
- gyermek voltál nemrég, kacagtál az égre
rácsodálkozva a tűnő messzeségre,
kialvó gyertyaláng, melynek fénye lobban.
 
Úgy múlt el tőled a gondtalan gyermekkor,
ezer apró öröm, viháncoló játék,
szerelmek és csókok, mézédes ajándék, 
győzöd majd erővel,  azt hitted még ekkor. 
 
De ma már jól tudod: elrohan az élet,
minden esztendővel, megújult tavasszal, 
szomorúság után nevetve vigasztal

A dombrádi tölgy

 
 
Frissen zöld a tölgy kabátja,
mutatja, hogy mire képes,
nem ritkul dús koronája,
holott elmúlt már száz éves.
 
Törzsén a ránc - repedt kéreg,
heg a karján - megannyi jel,
milyen nehéz időt élt meg,
de a reményt nem adja fel.
 
Gyökerében ott az élet,
minden évben rügyre fakad, 
"sétakert" sarkához érve
hűsölhetsz a lombja alatt.
 
Ma ugyanúgy, mint réges-rég,

Pygmalion

 
Mért ne szidnám? Asszonyi nép behálóz
csalfaságnak bűvöletében. Ármány,
legnagyobb kincs: fegyver a férfi ellen.
"Nagyszerü" jellem!
 
Míly nehézség súlya emészt fel, ember,
hogy - teremtvén szép ideált magadnak -
kőbe álmot rósz? Kezed által angyalt,
isteni szépet.
 
Telt meg élettel, s idomult a márvány.
Élni kezdett, majd mosolyogni látszott.
Csókra éretten nevetett is ajka
Pygmalionra.
 

Ébredés

 
Mindig megriad, érzem, s lázzal perzsel a lelkem,
hozzád röppen, ráül rabnak Holdviolára.
Nézlek, s álmodom. Élek lényed lángsugarával.
Fátyol a szemre igézőn, ábránd hajnali órán.
Hallom, cirpel a csend, majd rám füzi gyönggyel a harmat.
Nyúlik az ággyal, fázik a paplan, s álmodik éppen.
Fájón ébreszt, élem a szépet, rab ma a szívem.

Égbőlhajló

 
Égbőlhajló
(avagy a tiszta öntudat)
 
A fény is fáradt, aranya tompa,
ladikján kiköt a délután,
szénaillat zenél a légben,
s bölcsősusogó szép puhán
elring az értelem.
Álmosan zsong a gondolat,
apró bolyhokra bomlik a vászna,
aztán elfelejted magad...
szétzümmögnek a szép szavak,
eltűnik a vágy, nincs messzeség,
csak ez a fenség, ez a pillanat.
Mint nyakra lágyult selyemsál,
bőrödön az idő megáll,

Otthon

 
 
Az almafa ága tele virággal,
élet zsong, zúg az áldás benne,
csukott szemmel is látom a távolt,
szívem indulna, hazamenne…
 
Zendülő húrrá feszül a lélek,
értem jönnek ma a tegnapok,
gyöngyperc-emlékek gurulnak szembe,
s reámzúdulnak az  illatok.
 
Patyolatruha leng a tavaszban,
fényzuhatagját szórja a nap,
ablakok nyílnak, s csengő kacagás
a dűlőútakon szétszalad.
 

Két feketével

Szép álmokat gyűr belém a hajnal,
majd kivasal az ébredés azzal
a gőzölgő ténnyel, hogy ma reggel
még kávét főzött, utána ment el.
A lepedőn csak illatát hagyta.
Összegyűrtük, nem lesz kivasalva.
A párnám alatt őrzöm: két élet
közti folt. Az új nő kávét kéret.

Lobognak az éjjeli álmok

 
Lobognak az éjjeli álmok
odafenn az égi mezőkön. 
Ma Holdanya repteti szerte
a megrepedt, fakó fellegek 
terheinek csillagpihéit.
Angyaloknak hada fényezi
a hajnali Napnak korongját.
Remegnek a reggeli fények,
szerelemmel terhes pillanat
úszik el a vénülő akác
nyújtózkodó ágai között.
Lám, a csoda fészkelődik az
ég peremén, s éled a holnap.

Hallgatott a lator

 
 
Talán majd maga a jó Isten,
dönti el,
hogy Ő vajon kinek higgyen?
Imigyen
gondolkozott a bűnös lator
irigyen,
szomorúan tekintve reá a téren
összesereglett,
dühtől elvakult, vad tömegben
elveszett,
hitben és tiszta szeretetben
csordultig telt,
Mindenható Atyának egy Fiára,
hiába várva
az embereknek a jóindulatára,
s ezt látva,
magában sírva visszakívánta
az ítéletét,

Jön a reggel

 
 
Hosszasan vajúdik az elgyötört,
testet öltött fájdalom.
A sötét lepelbe borult horizont teste
néz az első fénysugárba,
s ahogy ébenszín porcelánja
fájdalmában összetört,
megszületik a hajnal,
s a kakasszóval,
az éji csendet dáridóval,
így mulatja el a szánalom.
 
***
 
Széles mosolyával ébredezik
vöröslőn a napkorong.
Szikrákat hányva fehérre izzik,

Oldalak