A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Őspáfrány

 

Őspáfrány nyoma a szénné lett éjben,
anyagba lepréselt örök pillanat,
hívd elő tűzzel, hogy gyémánttá égjen
a rég halott csillagok fénye alatt.
 
Úgy ölelj, látod, beérem kevéssel,
hogy eggyé légy velem, mint örök anyag,
amit az idő önmagába présel,
amikor véget ér és körbeszalad.

 

Akire örökké várnék

 
A Nap már nem vetít szobám falára,
sejtelmesen mozgó, furcsa sávokat.
Kertembe az ősz még ma  belátogat,
s egy tücsök rázendít hősi dalára.
 
Alig hallhatóan ketyeg az óra,
csak aprókat moccan édes álmában.
Holdanyánk arca oly bájos, ártatlan,
s csendesen belelép az égi tóba.
 
Ablakon bekúszó éjjeli árnyék,
kedvenc fotelembe fészkeli magát.
Elképzelt kedvesem saját csillagát
keresem, akire örökké várnék.
 

Az avarban

 
Léptem alatt hullámzó avar zizeg,
kígyó szisszen, számító álma rideg,
felismerem, maró kedvesség bája,
kétes útját, ahogy pompásan szántja
 
felröppennek levélszínek, fonákok,
körém bújnak, búgnak, titok szivárog;
gyorsan fordít kedvükön szél járása,
lesznek gyenge hóbortok új gárdája.
 
Ébren lévők, egy és közös világunk,
egymásra kell e zsongásban vigyáznunk! 
A sziszegőt alvók hada kísérje,
bár megmarhat, hatástalan a mérge!

"A társas lét nehéz,..."

 
... mert látszólag nem követ semmilyen meghatározott sémát"
(Therese Joliffe)
 
 
Varázslétezések:
idegen életek.
Apa, anya: idegenek.
Apa, anya: szavak.
A szó nehéz.
Banán, tehén, ember:
az ember beszél.
 
Varázslétezések:
zavaró zörejek.
Fáj a csengő,
ha remeg.
Fáj a tekintet,
ha rád vetem.
Furán nézel.
Ki az idegen?
 
Varázslétezések:

Hiány

 
Vállkendősen
közeleg a hajnal.
Pír nélküli a pirkadat.
Az aszfalton
fény-melír szalad.
 
Ha nem vagy itt,
didereg a reggel.
Szikkadt a kávé.
Keserű a zsemle.
 
A lépcsőház kong
a lépteim alatt.
Borzongok, akár
a nedves tűzfalak.

Élet-út

 
Mint régi filmen a karcolások
múltat idéző csíkjai,
csévélődnek alá napok,
tekercsünkön a celluloid
egyre fogy.
 
Homokszem került a gépezetbe,
könyörtelen nyoma megmarad,
sérülünk, akár porszemtől
a filmszalag.
 
A lélekhegek ragasztása
nem hagy csak kedély-nyomot.
A működés már nem hibátlan,
a gépész néha felzokog.
 
Perforálódunk törött orsón.
Mögöttünk marad:

Létörvényben

Létörvényben
 
Mint az almárium alján
feledett szerelmes levél,
oly egyedül vagyok én is.
 
Valami vonz a mélybe le,
beszippantja bús lelkemet,
s rám nevet a gyehennaszáj.
 
Hittelen heteim után
a feledés sárfolyama,
talán éjjel már eltemet. 
 
Létörvényem elcserélném,
valami száraz szigetre,
hisz jobb a szilárd talajon.
 
S, ha valaha végül buknék
egy jókorát, nem vinnék mást

Így nélküled

 
Fojtogat a magány,
így nélküled anyám.
Fakulnak a képek,
szívem belső falán.
 
Mosolyod vonalát
keresem odaát;
csak halványan látom,
de lelkem odalát. 
 
Elárvult kertedben,
már madár se rebben.
Életem boldog volt,
mert veled lehettem.

Egy epizód (Öcsémhez)

Sütött a nap, ragyogott a kék ég,
A kórházparkban nyílt az ibolya,
S az apró százszorszép. Mintha nem tél,
Hanem rügyfakasztó tavasz lett volna.
 
Csokrot kötöttem s felvittem Neked,
hogy örülj és lásd a megújulást,
s akard tovább élni az életed!
Füledbe súgtam hát: "Kelj fel és járj!"
 
Hogy járhattál volna, én ostoba!
Hiszen egész napra ágyhoz láncolt
Az infúzió, a napi program.
 
 
Sűrűn elnyomott a jótékony álom,

Szitakötők

Láttam légben, láttam vízen
táncolni a nap fényében.
Láttam őket párra lelni,
szellő hátán ölelkezni,
megpihenni sás levelén,
kortyolgatni patak vizét.
Láttam kékben, láttam zöldben,
mint kergették egymást bőszen,
két pár szárnyuk miként rezgett,
szivárványként színesedett.
Táncukat ők egyre járták,
nászukat ők egyre szállták,
virágok közt megpihentek,
a szitakötők így repdestek.

Haragos város

Haragos város
 
Az idő ragyogásából hívlak elő,
a Meszesen keresztül érkezel,
megállsz, megtelepszel
a völgyben.
Magadra nézel, s amit látsz,
nem hasonlít hozzád.
Másik arc néz vissza rád,
amilyennek akar, olyannak lát.
Úgy érzed, Bábel tornya ez,
és könnybe lábad a szemed.
Micsoda változás!
A nyelvet nem érted,
nem érti a fa, a patak,
nem értik a kismadarak,
pedig de régen itt vannak!

A szűzleány éneke

Fehérlő csillagok oltalma alatt
pelyhedző éji csend kísér utamon,
lábam nyomán izzó tűzvirág fakad.
 
Hajam hálója aranyló zuhatag, 
jótékonyan rejti halovány arcom,
vesztembe önként indulok hallgatag.
 
Delejes szemekkel varázsló forog,
dobok ütemére dobban a szívem,
népemre nyugalmas éveket hozok.
 
Síró széllel hagyom hátra álmomat,
s bátran állva a tűzhányó peremén
leszek szűzként a legszentebb áldozat.

Megint egy május...

 
Megint egy május múlt el nélküled,
könnyektől terhes fellegek úsznak
bánatom egén, s végül a csúfak
lelkembe öntik  gyilkos mérgüket.
 
Én nem küzdök már régen ellened,
bár néha még , mint nyáresti csillag
föntről rám nevetsz, boldogan villan,
ringat a fényed, örök szerelmed.
 
Egy nap az Isten majd magához int,
s tán veled fénylek, de addig mélyen
őssejtjeimben őrizlek téged,
mint tűzopálkő a vöröslő színt.
 

Versékszer

 
Lángoló bensőmben szavak izzanak,
s mint a tűzben próbált tiszta aranyat
munkálja az ötvös, én is úgy teszek:
drága nyelvkincsünkből versékszereket
formálok most néked, kedves Olvasó,
hogy felékesítse szívedet a szó.
Légy király s királynő, s a vers ereje
lényeged még szebbé, még jobbá tegye
ma is és minden nap, és mint korona,
homlokod díszítse sok-sok verscsoda.

Éj utazója

 
Éj utazója
 
Rezdül az éjben a sárga levél,
bűvöli fák koronája,
pislog az égen a tünde remény,
csillagok ősz muzsikája 
 
csendül a légben, ütemre cserél
álmot a csend takarója,
csobban a lombban, örülve mesél
múltat az éj utazója. 
 
Csöppnyi levélen a csacska idő
sárga varázst az avarba
hullat, a Hold, jaj, a vén szerető,
csókjaival betakarja.

Oldalak