A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Dezső Ilona Anna: A két fa

 
Két fa ölelkezett álmomban;
– Bennük van a Teremtő – mondta apám,
még láttam őket, meg is fogtam,
a hegyről büszkén néztek le rám.
Tövükben skarabeusok dolgoztak,
bomlasztva törzsüket egyre:
már nincsenek, a fák meghaltak,
csipkebokrok nőttek helyükre.
 
Apám, ki szerette őket róluk írt dalt;
most velük mulat a domb tetején.
Többé nem kell megmásznia az oldalt
permetezővel a hátán, nyár elején.
A két fa is csak bennem reszket:

Hozd vissza az álmokat!

Rossz estét fon rám kedvesem hiánya,
nem jön szép álom, csak sűrű gondolat,
egy gyertyát nézek, ahogy lobban lángja,
Kedvesem! Ki vitte el az álmokat?

Nemrég színek voltak, ma szürke képek,
elfelejtett a fény, nap nem látogat,
tegnap még nyár volt, most a fagyban lépek,
Kedvesem! Ki vitte el az álmokat?

Tavasz volt, lágy szellő lebbent felettünk,
hajónk úszott, mi néztük a partokat,
hullámok csillantak, mi csak nevettünk,
Kedvesem! Ki vitte el az álmokat?

Lépés

 
Reggelre kifakult a táj,
erre még a madár se jár.
Csíkos felhőcihák alól
nyújtózó fény csöndet karol:
halvány a csönd, sápadt a fény
itt, a város legperemén.
 
A szél a fákkal hajladoz,
a satnya fű közt barna kosz:
ősz óta búsan fonnyadó,
összeaszott levélcsomó,
amit a nyirkos köd tapaszt,
s didergősen földhöz ragaszt.
 
A perc lassacskán vánszorog,
az olvadt hó alácsorog,
s a rozoga tetők alatt

A szív bőségéből...

A szív bőségéből szól a száj,
s létezik szárazság, szóaszály,
oázist elrejtő sivatag,
mikor minden forrás kiapad,
s földalatti, titkos utakon
bár búvópatakként csörgedez;
vagy mint rezzenetlen fuvalom
mégiscsak gyöngéden körbe vesz
a gondolattalanság mögött
lappangó szó, hívó rím talán,
de rejtik még tejfehér ködök
egy késlekedő nap hajnalán.

Költősors

Költősors kivirágozni télvíznek idején
Dunántúlon, országszerte vagy a földkerekén
bárhol, és állni jelül a mindenkori mának,
s lenni virágba boruló mandulafácskának.

Költősors a végvárakat vitézül védeni,
s énekelni az életről, legyen az édeni
örömmel telt, vagy mint golyóütötte seb, fájjon,
s lenni győztes végvári hős mennyei határon.

Költősors a született tehetség és a magány,
utazni mindig egyedül az estve hintaján,
s lenni időtlen időkön át tihanyi echó:
hangtalan kiáltást szűnni nem tudón visszhangzó.

Fekete - fehér

 

Mint elnyűtt ruhát, szaggattam
magamról a hazug tegnapokat,
hatalmas máglyán égettem el
a régi, kopott önmagamat,
hogy újjászülethessek a mában;
és megfürödtem benned, mint
tiszta forrásvíz, mostál engem
fehérre, hogy ne emlékezzem
a volt feketére…s én cserébe
rád terítettem szárnyam.

Budapest, 2015. január 11.

 

 

 

Öreg ház

 
Öreg háznak csontja ropog,
benne a szív alig dobog.
Zokognak az üres szobák,
gyászolnak a rongyos ruhák.
 
Kopott gramofon dallama,
régi titkokról vallana.
Álmában a poros parkett,
boldogan járja  a valcert.
 
Csengettyű szól halkan, félve
karácsonyi dalt zenélve.
Valami varázslat kéne,
egy új, szebb élet reménye.

Sziklák szemében

Én hazátlan, nincs fedelem, se ágyam.
Minden érzés rám terül földnyi súllyal.
Test, a lélek gúzsba kötözve szenved,
várja szerelmed...
 
Bús az éltem, mérgezi már hiányod.
Marja bánat, szétszakit annyi érzés.
Halni vágyom, végzete száz halálnak
porba lesújtson...
 
Nap kiszárít hószinü gyenge pornak,
fény eléget, vágyakat ölt üszöknek,
 mik kifolynak végtelenűl a térbe,
széllel a kékben...
 
Titkos Éden várja szerelmes álmom,
arra járnék minden időtlen Érán,
nemcsak álom, hinni merész-e benne?

Tündérfürt

 
Tündérfürtnek
karcsú ágán
bókolnak a tegnapok,
szűzi-fehér
virágfürtjén
gyöngykaláris holnapok.
 
Buja vágyak,
ölelések
lapulnak a szirmokon,
korai Nap
kacér fénye
aranybetűs írnokom.
 
Tündérfürtnek
karcsú ágán
nyújtózik a szerelem,
mézesajkú
virágporcsók
ragyog már a szememen.

Bőrömre égtél

Péntek volt.
Este.
Én hatéves voltam,
színes álmaimat
szivárványból fontam.
Apa, s Anya karja
házam volt, és váram,
féltőn ölelték,
bontakozó szárnyam…
Péntek volt.
Este.
A lángok égig értek,
őrjöngő sikolyban
égett a hámréteg.
Csontig hatolt a hő,
a füst torkomat marta,
közben, Apám, a láng,
bőrödet–bőrömre varrta.
Bőrömre égtél,
húsod szagát érzem,
bár a fájdalomtól
hiányos emlékem,
de arra emlékszem,
ahogy ölbe tartva,
mint lángoló főnix,
szeretettől hajtva,

A semmi sálja ( Pilinszky János: Késő kegyelem c. versének evokációja)

„Mit kezdjen” az, ki tetszhalott,
a szíve rég jéggé fagyott,
üresen kongó templomát
ölelő hit nem járja át.

„Kit” múzsa se csókol homlokon
magány méláz a csontokon,
és oly üres ott legbelül:
a semmi sálja ráterül!

„Mit kezdjen” mondd, ki egyedül
szétnyűtt húrokon hegedül?
Vérző lelkének jajszavát
elnyelik rideg kopjafák!

„Fogódzanék”, de nincs kibe,
beleveszik a semmibe,
matt szeméből könny se hull:
e rút világ halált gyalul.

Ima

Lágy kenyerem legyél, én az érlelő kovász,
tiszta vizű kutam, estéimben a fohász,
álom előtti csend, békesség az éjben,
bátorság  szívemben, hogy soha ne féljek.
Ki nem mondott szóban bennrejlő bölcsesség,
megálmodott jóban az igaz tisztesség.
Izzó szerelem-tűz, mint hamu alatt parázs,
felvillanó fényben lélekmentő varázs.
Legyek én és legyél te, egymásért csak legyünk!
Mint asztalon az áldás, megszegett kenyerünk...

Halottak napján

 
A temetők krizantémillatot lehelnek,
márványkövek között kószálnak a lelkek.
Szíveket szorongat a bánat kemény keze,
sebeket szakít fel november eleje.
*
Elfeledett sírodra egy rokon rátalál,
számozott sorokba temetett a halál.
Az imák nyugodt békédért az égig érnek,
mécsesgyertyák pisla lángon érted égnek.
*
Míg seperték a lehullt száraz leveleket,
nagyon sajnálták, mit érted nem tettek meg.
Virradatra a viaszfények csonkig égnek,

Miért nem jöttél…

Miért nem jöttél
rügybontó tavasszal,
aranyló nektárban
hempergő szavakkal,
orgona illatú,
ölelkező estén,
szirmot feslő csókkal
vágyam édes kelyhén...
 
Miért nem jöttél
lenge léptű nyárral,
csillámporos, karcsú,
ledér lepkeszárnnyal,
nyurga csikó szélnek
sörényébe fonva,
elröppenő napok
szekerébe fogva.

Szavakat rágok

Sokszor vajúdtam verset éjjelente,
mécsvirágon nyílt- megfáradt magányon,
jajongva lüktetett a rím erembe',
s éltem' kapaszkodott, egy szalmaszálon.

Sokszor daloltam csipke-fehér álmot,
múlt ölében ringó gyermekéveket,
verssorokba bújt vonószíjas jármot,
szívfalamra vésett, sajgó képeket.

Szavakat rágok,csordul lelkem vére,
harmatos hajnal vállamon pityereg,
színes álmaimnak vers lett a bére,
dicsőséget koldul, érte didereg.
 

Csípős már a hajnal

Csípős már a hajnal, fűszál könnyet gyöngyöz,
csurranó napsugár arannyal sző köntöst.
Hulló rózsaszirmok táncolnak a széllel,
szorgos méh keringőz kacér százszorszéppel.

S’ lám, a föld sóhaja köddé csendesülve,
oltalmaz és takar, vállunkra terülve.
Kerti pad rejtekén árnyunk eggyé olvad,
vágy íze ajkunkra mézes mámort csorgat.
 

Féltelek

Földszagú hajnalon csurran a fény,
harmatos gyöngysál a fűz levelén.
Pázsitnak selymén egy új nap oson,
fázós virágokat ringat a som.
 
Bársonyos álmaim űzi a gond,
sajduló lelkemre félelmet fon.
Gyermekem testére karcol a kór’,
féltésnek rémsége sejtig hatol.

Imára kulcsolom kérges kezem:
Szánjál meg, tégy csodát, Jóistenem!
Bármikor indulok hozzád, ha kell,
fiamat gyógyítsd! Ő kérni nem mer.

Oldalak