Hajnali monológ

1

Ha nem volna néha méla,
zord magányom, csendben lopódzó
ájult fájdalmam a préda,
tán nem is gondolnék búszóró
agyammal, jövőmet álmodó
kárhozott szavakkal, béna
renddel, amelyben halványuló
láng a lágyszívű poéta.

2                                                                 

Rájuk gondolok olyankor:
felmerülve az őshomályból,
ülnek bennem az aranykor
krónikásai, múlt árnyától
megszabadítva lelkem vágytól
éhes bugyrait, a nyomor
láncait lerázva, zakatol
szívemben a bús jelenkor.

3                                                                 

És közben csak gyűlnek egyre
a számlák, vészjóslón lapulva,
zárt fiók aljába rejtve
a gondot: fizetni kell újra
meg újra, míg életed húrja
el nem szakad és feledve
a jelent, úgy maradsz, kibújva
börtönödből, eltemetve.

4

Pedig én láttam az időt,
ahogy egyre szőtte sorsomat,
mégis bennem lapult s kinőtt
görbülve a hasadt öntudat.
S hiába kerestem kiutat,
mint a sánta, ha jó cipőt
húzott béna lábra és rohant
előre, s végül csak kidőlt.

5

Sorban álltam a főpostán             
és hallgattam, hogy mit beszélnek;
bús szavak hulltak rám csonkán,
s a sor görbén, lustán tekergett.
Mintha lassított filmjelenet
játszódna éppen, mélypontján
a kínnak, arcomra döbbenet
ült, és csak álltam ostobán.

6                                                                 

- Viszi a bank a házamat -
mondja ez -, ha most nem fizetek.
- Kikapcsolják az áramot -
mondja amaz -, mert még itt a csekk.
Csak hallgatom, és nem lehetek
se bölcs, se józan akarat;
fizetek én is és kimenet
kikerülöm a "falakat".

7

Multinacionálisan             
pörög most ez a gonosz világ;
s amíg éheznek annyian,
egy bank sem vállal garanciát.
A tőke röhögve menti át
saját zsebébe úrian
a pénzt, lezárva minden vitát;
csak vigyorog, s tovább rohan.

8

Fejsze gyötri most az erdőt,
zsigerek lánca, fagyott sikoly,
s ki azt hiszi, hogy már felnőtt,
halomra dőlhet az bármikor.
A gonosz már új tüzet csihol,
nem tart sohasem pihenőt,
s felégetve a fákat, gyilkol:
öli a meg nem pihenőt.

9

Éreztem én és láttam is
szürke, borús hétköznapokon,
hogy hullanak sötéten, hamis
esőcseppek álnok-konokon
az égből, kopogva arcomon;
és hogyan tép, szúr a tövis
a bokrokon, mert nincs oltalom:
magába szív a kanális.

10

Minden nap munkába járok             
s örülhetek; van munkahelyem;
s közben a csodára várok
és mindig az motoszkál bennem,
hogyan kellene cselekednem,
hogy jó legyek gonoszságok
között is. De hajt a félelem:
nincs messze a vizesárok.

11

Rácsodálkoztam az égre:
hajnali fény ömlött e tájra.
Néztem a bíborra, kékre,
mintha minden szín engem várna,
és az jutott eszembe: hátha
nincs szükség becstelenségre,
s ha lelkem megnyugvást találna,
átfesthetném én fehérre.

12

Bátor költői a múltnak,
kik le merték írni hibáit
koruknak, most lángra gyúlnak
szavaitok bennem. Világít
álmotok szívemben, irányít,
utat mutat, és lehullnak
a láncok. Szólhat más akármit;
ledőlnek a gonosz falak…