Kortanú

Láttam, ahogy a mindent felzabáló lárva
bábjába álcázva bújt ’s pillangóként
mint az árva, tért hamvas - tisztán vissza,
’s láttam esetlen, még pihés vércsefiókát,
ki ragadozóvá nevelődve majd a véredet issza

Láttam a senkikből kinőni a nagyokat
’s koldusbotra juttatni a tisztességet,
láttam bort vedelni a jó papokat
- kik tanultak holtig - de végül mégis
feladták és feledték az üdvösséget

Láttam, hogyan lett kényúr a cenkből,
ki a munkát és a törvényt sohase’ szokta
- megtartani nem is gondolta ígéreteit -
de magas lóra kapott a hajlott hátakon
’s a robotot számon kérni bezzeg tudta

Láttam, hogy veszti a munka becsületét,
’s ahogyan a hit újra csak vallássá kövül,
láttam, amint az emberek már nem tudják
kiválasztani többé az igaz ékköveket
a sárban dagonyázó kavicsok közül

Láttam, a könyvet hogy teszik luxussá,
’s hogyan termelik futószalagon hiába
számolatlanul a sok fizetős diplomát,
hogy vedlik a hű tanító éhes pedagógussá
’s veszik el köztük a tudásszomjas diák

Láttam elvetélni sarjadó él’teket, ahogy
ráfonnyadnak a profit szárazon izzó oltárára:
- áldozatuk füstje nem a mennyekbe szállt -
’s a kapzsiság kivéreztette fiatal lelkeket
temetetlen vetették végül az életút padkájára

Láttam, a megszolgált tekintélyt foszlani
lélekmaró gúnnyal ölt nevetség tárgyává,
’s a mások verítékével bőven öntözött,
nehezen termett friss gyümölcsöket -
könnyedén elhajítva - rothadni trágyává

Láttam, ahogy a szó szavazattá satnyul
’s nem érvelünk már, nem gondolkozunk
csak mutatókat és százalékokat közlünk,
’s láttam cölöpöket verni a folyómederbe,
melyeken nem épülnek hidak közöttünk

Láttam - újra láttam - embertelenebbül
összeharácsolni megint az óriásvagyonokat
’s ahogy feledték azt a kort, mikor senki
sem állította többé meg az embereket
…. továbbszállító rőt marhavagonokat

Láttam, nem értjük még mindig egymást:
hogy csak az odaadástól gazdagodhatunk,
árulásból, hazug haszonlesésből jól vizsgáztunk,
’s annyiszor megloptuk már egymást,
látod, mégis: csak bús koldusok vagyunk

Láttam, ahogy az utolsó szalmaszálba
rettegve kapaszkodik az az egykoron
oly’ büszkén küzdő - mára csonka köröm,
láttam: de már csak párás szemekkel,
mert látni - hidd el - nem mindig öröm

( 2011. április 07. )