Láz, ha kél

Szíve még szerelmet álmodott a tájnak
égi fényt remélve méla-tétován,
ám az édes álmok inda-füstbe szálltak,
elrepülve táltos őszi szél nyomán.

Néma lett a nádas, elhagyott a rét is,
fáj az este csendje sóhajok között,
tó vizén dereng a hold, az árva fétis,
míg a báva domb ma ködbe öltözött.

Néma síri gyászba hull az éji béke,
ólmos árnyak égi burka szétreped.
Messze jár a csalfa régi vőlegénye,
nála szebb vidéken ont ma fényeket.

Láz, ha kél szemében, éltető szerelmet
égi gerjedelme, vágya merre szül?
Majd ha hű mederbe fordul őkegyelme,
lángja újra éled, égre felfeszül.