Morzsák a ködben

Széthullottam, szét... apró darabokra,
morzsáim mind sárba hullva, heverve
néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Parány ábrándok közt az út, de merre?
 
Rég leléptem, vissza már nem találok,
s fogyni is kezdek, ahogy a köd lep el,
bambán, morzsáimon tiporva állok;
darabjaimnak magam vagyok teher.
 
Meggyúrhatsz újra, vagy csak seperj össze,
ne rúgjam a hideg sárba önmagam,
és ha nem éri meg, hát dobj a ködbe!
 
Sose láss többet, és ne halld meg szavam,
ködben szálló szilánkokként örökre
legyek Neked, és magamnak súlytalan!