Novemberi biztató

Kormos felhőpamacsok az égen,
égett avar füstje tekereg,
céltalanul kerengnek a légben
hullafoltos beteg levelek.

Ólálkodik szelleme a múltnak,
mocsár fölött lidércfény lebeg.
Egünkről a csillagok lehullnak,
ledobálják dühödt istenek.

Szél vonít, mint kóbor eb a holdra,
tál kocsonya - kihalt most a rét.
Dér varr csipkés szemfedőt a holtra,
hűlt vackában didereg a lét.

Gyászos arccal őgyelgő enyészet,
tetszhalott a színevesztett táj.
Nyár ízéből tettél-e el mézet,
hév nap csókját őrzi még a száj?

Emlékekkel dús-e a szívkamra,
hogyha jönnek szűkmarkú napok?
Készül-e a lélek új kalandra,
reményekkel várva holnapot?

Hisz a télre egyszer szép tavasz jő,
újra lesz virágos kikelet!
Kivirul az élet, a jövendő,
s ünneplőbe öltöd szívedet.