Örökké

Lánynak írt az ég, s egy jellel átadott,

hogy Ő, szülessem én június napon.

Büszke volt, s ború benne rejtezett,

elveszített már egy apró kisdedet.

 

Hátán hordozott, és nyűtte éber éj,

terhe nélkülem se volt sosem csekély.

Olcsó munkabér zsebébe hálni járt,

hívő emberül már ritkán szólt imát.

 

Ujja közt a tű sietve dolgozott,

száz virágmező, mint álom otthonok,

házi vásznakon születtek sorra mind,

megmaradt nehány, nékem ritka kincs.

 

Megtanított rég harangot öntenem,

s át ne gázoljon a senki lelkemen.

“Úgy csináld gyerek, hogy tessenek ezek,

munkát tőled el sose vehessenek!”

 

Száz haragja szólt, de mely rosszul esett, 

apró gyermekként tán hittem, nem szeret.

Bárkinek dicsért, ha szóba jöttem én,

minden csínyemért megbüntetett, szegény.

 

Bármi kín, lehet, az élet rárakott,

lelke vált kemény, de nem panaszkodott.

Gyermek lett megint, és néha versbe’ hált,

mind, mit elmesélt, már történetre vált.

 

Óda sem dicsér, de bennünk élsz, velünk,

szép szavak helyett, mit adtál, mindenünk…

Messzi tér tiéd, hol szép a láthatár,

rejtett könnyemért az ég fizet, Anyám.

Hozzászólások

Baranyi Imre képe

Szépségesen messzeségbe hajló vers...

Baranyi Imre

Örömmel fogadom a véleményed, és őszintén köszönöm! :)